{696.} Szűzmáriás királyfi

Amit első novelláiban felvillantott Tamási Áron a székely sorsról és ébredező hivatásvágyáról, összefoglalóan: regényben is szerette volna elmondani. Első regényében a székely élet tragikumát akarta felmutatni, "a szerencsétlen és magát gyászoló, figurázó, víg és cselekvő népet", s a tragikumon felülemelkedő újrakezdést.

Mérsékelt sikerrel: a regénynek sem a választott balladás hangnem, sem a meseköntös, sem a misztikusan-tragikus szemlélet nem kedvezett; a regény torz lett, a költő-novellista ragyogó részleteivel.

Két nemzedéket mutat be a Szűzmáriás királyfi (1928) egymás mellett, az apákét és a fiakét. Mindkét nemzedékben a kötöttségekből való szabadulás vágya munkál, az öregekben homályosan, a fiatalokban tudatosan – s öregekben, fiatalokban egyformán tragikus sorsra jutva. A nagyra hivatott gyermeket nem érti a város és az iskola, elferdül a lelke; az igazságnak egzaltáltja lesz és szent bolondja a Szűz Máriának. Egymást ölik itt az erők. Gálfi Zsiga és Csorja Péter, az apák legkülönbjei, egymás gyertyáját oltják, a fiak is egymás gyilkosai lesznek. Tele van ez a nép lélekkel, tehetséggel, de Csorja Péter szerint "ilyen szerencsétlen népet nem teremte többet az Isten. Senki sem tanít münköt, senki se bán münköt. Saját erőnkkel ver az Öregisten s avval a kicsi földdel, ami van. Mert kolduspálca ez a föld s átok egyben, mert csal az örök halál felé s közben elkínozza vágyainkat, aminek csak az üszke marada meg."

Ez a tragikus érzület a Szűzmáriás királyfit író Tamási Ároné is; ebből akarja népét s magát is az élet összeszorított fogakkal való folytatására bírni – istentkereső életvággyal. A főalak, Csorja Bódi, az ő hivatástudatát hordozza, mikor népének megváltását keresi. A megoldás azonban mitológiai: Csorja Bódi népe megváltását Szűzmáriás királyfiként önmaga feláldoztatásával próbálja teljesíteni ...

Hivatástudatát balladás-romantikus-lírai színezésben jeleníti meg az író, egy székely mese köntösében. Innen a regény furcsa ellentmondása; ahol az egyszerű székely fiút rajzolja a hősben, személyes élményeinek a felhasználásával, ábrázolása művészi hitelű, ahol a Szűzmáriás királyfit, ott az érthetetlenségig szimbolizál, s kiabálóan romantikus. Az ábrázolásban szinte tetten érhető a küzdelem Tamási igazi művészete és a Szabó Dezső-s romantika stíluskonvenciói között. A küzdelemből a regény egésze nem kerül ki győztesen – az eposz-regény műfaja is hamisnak bizonyult – Tamási azonban több részletben remeket alkotott, így a temetés, s főként a kocsmai párbaj jelenetében. Mint a Bartók-zene komorabb darabjainak, olyan itt Tamási ritmikus prózájának az éjféli muzsikája; a kortársak betéve tudták ezt a részletet. Nem epikai stílű ez sem, hanem balladai, prózai költemény igazában; epikaivá szelídítése majd csak az Ábelben sikerült (Ábel a rengetegben, 1932).