Ábel a rengetegben

Első Ábel-kötetében a hegyek közé zárt székely világról beszél, amelyről a muzsikában Bartók Béla és Kodály Zoltán adott hírt. Kodály Zoltán Székely fonóját a véletlen különös játéka folytán épp akkor mutatták be, a mester 50. születésnapján (1932. december 15.), mikor az első Ábel megjelent. Tamási ott szorongott az Operaház karzatán, s a nagy élmény nyomán szinte a maga művészetét is jellemezve írt Kodályról a Pásztortűzben: tud a hős nyelvén, csak megpendíti, amit szeretne, s székelyei máris játsszák; szavak közt virágokat fakaszt, felemeli az erdélyi bérceket s mennyet varázsol a halottnak, mennyet és feltámadást (Kodály Zoltán).

Persze a különbségek nyilvánvalóak. Kodály Zoltán a népdal őrizte időtlen székelységet szólaltatta meg muzsikában, Tamási Áron arról a magányos székelyről beszél, aki a székely falu közösségéből nekivágott a rengetegnek; a dalműben a lengő, dallamos zene mélyén "a jajgatás érik", a regényben a balladán győz a mese, – de a kottára szedett és a szóbafogott történet: ugyanarról a próbált népről beszél.

Tamási kicsi hőse 16 éves, mikor édesapja elszegődteti erdőpásztornak. A havason egyedül marad félelmével és furfangjával, ott járja az élet iskoláját; talált ágyúgolyókkal vihart csinál, fát árul, kiránduló papokkal barátkozik, s rablókkal, sasokkal hadakozik a téli rengetegben. A szükség megtanítja félni, füllenteni, a természet megtanítja mókázni, elmélkedni és a szegények sorsába belegondolni. Népi hős, serdülőben, Fazekas Ludas Matyijának, Szabó Pál Góz Jóskájának és még inkább Móricz Zsigmond Joó Györgyének kisebbségi sorsban élő rokona; egy nép értékeinek a megtartója. Gazdag hajlamaival, bújócskázó képességeivel, az örömre és csalódásra való állandó készenlétével {699.} helytáll urak, papok és természeti viszontagságok között, magáért és népe nevében. A természeti nemessség hőse, akár a mondabeli Odüsszeusz.

Németh László, a regény legjobb méltatója, a zord hésziodoszi, hegyi görögséget emlegette a regény kapcsán. Találóan: Ábelnek csak a kedélye napfényes, minden egyéb zordon. Zordon a sorsa, zordon igazában a táj is. Mintha maga is csak arra lenne, hogy a föld mostohaságaiból színt és illatot pároljon. "A mókában a keserűség szúr, a képzeletet a korlátok hívják ki ... " Ábel történetének hátterében a népi sors motívumai feszülnek: a szegénység, a kizsákmányoltság és nemzeti elnyomás; a személyes és népi sors mögött az ember és magány, természet és civilizáció, természet és vallás, ember és állat dolgai; a lehető legtermészetesebben a valóság és mese, játék és költészet színes szövetében.

Tamási Áron modern székely mesét teremtett ebben a szelíd dallamú regényben, "szájról szájra-éneket", ahogy a kortársak mondták. Akár a könyv élére lehetne tenni a szokásos mesekezdést: egyszer volt, hol nem volt ... Tiszta valóság és tiszta absztrakció ez a mű; az absztrakciót reális eszközökkel oldotta meg: olyan körülmények közé helyezte hősét, ahol a társadalommal nem sok érintkezés lehetett. Ábel nem mozdul a rengetegből, odajön hozzá az élet, de az élet zajos dolgaiból csak annyi, amennyit még bevonhat a mese varázsa. A hétköznap valóságos elemei meseivé válnak, mesealakká a valóságos bankigazgató, a pénztáros, mesealakká Surgyelán, a rabló, akár csak a Bolha kutya, meg a sas madár: vastökké válik a világháborúból visszamaradt bomba, s mesehőssé Ábel is, akit szintén élő emberről, Ladó Lajiról mintázott, a hargitai erdőpásztorról, s akinek egyik írását maga tette közzé az Erdélyi Helikonban.

S ezt a mesét olyan csodálatos költőiségű nyelven tudta elmondani, amilyenen még ő sem beszélt korábban. Babits jól látta: Tamásiban népe régi, íratlan kultúrája él és virágzik újra; a romantikus túlzásoktól, a regionális hangsúlyoktól megszabadult, stílusa tárgyilagos, mértéktartó, finom rezdülésű, a Szűzmáriás királyfi balladai stílje epikaivá szelídül, s mégis költői marad. Szabó Dezső kudarcba fulladt álmát is megvalósította, regénnyé emelte a népmesét. Megtalálni látszott a lázongó természetének és a meseszerű, humoros fantáziájának leginkább megfelelő stílust, amelyet a modern és a konzervatívabb ízlés is ünnepléssel fogadhatott. Megteremtette az erdélyi epika egyik remekét, Kuncz Aladár Fekete kolostora mellett a legnagyobbat.

Nagyobb győzelmet ritkán vívhatott még művész az anyagán és a körülményeken. A győzelem azonban nem volt végleges, a megteremtett stílussal már Ábel további útját sem lehetett azonos művészi eredménnyel regénybe fogalmazni. Az első Ábel sikerén is felbuzdulva, Ábel további útjának a megrajzolására vállalkozott. A Hargitáról lejött Ábel azonban már erősen botladozik az országban (Ábel az országban, 1933), egyéniségében halványodik a költészet, s az amerikai tartózkodását bemutató rész (Ábel Amerikában 1934) sem ér fel az első könyv magasába. Pedig Ábel természete ugyanaz maradt, amilyennek a serdülő Ábel édesanyja sírján megfogadta: hogy mindig a szegények és elnyomottak ügyét fogja szolgálni – nem adta fel, s a szabadság zászlaját, amelyet a legmagasabb fára felfűzött –, percre sem téveszti szem elől. A társadalom zaja azonban nem fogható idillbe, azok az erők, amelyek sorsát alakítják, többé nem rendezhetők a mese szövetébe. Olykor még az első kötet jelentős értékei – a humor, a kedély, az életbölcsesség – is visszá-{700.}jára fordulnak, túlburjánoznak. Mégis összetartozik a három kötet: együtt felelnek Tamási központi kérdésére, amelyet a világjárt Ábel fogalmaz meg: "Mi célra vagyunk a világon?" A kicsi Ábelnek meggyőződése volt, hogy "a madárnak s a melegnek szárnya van s szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége:" ezért állt helyt a rengetegben és az országban, ezért Amerikában, s a férfi Ábel hosszú bolyongása végén megfogalmazza végleges érvénnyel felismerését: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Ennek az igazságnak a jegyében tér vissza szülőföldjére, hogy otthont teremtsen, s ha másként nem lehet, az otthontalanságot mókákkal derítse.

A szülőföld és az ember rendeltetése: Tamásinak ez a legnagyobb témája, ezt élte s írta legtöbb változatban már az Ábel-trilógia előtt, írja máig s fogja talán holtáig. Nagy témájának az Ábel-trilógiában adta talán a legteljesebb kifejtését.