Jégtörő Mátyás

A három Ábel-könyv megjelenése után Tamási újabb trilógiát tervezett. Túl szeretett volna lépni a mese-regényen, "közelebb a csillagokhoz", s az erdélyi sorsot úgy ábrázolni, hogy általános érvényű emberi kérdésekre is választ adhasson. Mi a test és lélek viszonya? Mi a bölcs és derűs emberi lét alapvető törvénye? Miként lehet a lélek erőforrásait növelni, hogy a terheket könnyebben viselhesse?

Elgondolása szerint a teremtett világ egységes; az ember akkor viselheti sorsát legderűsebben, ha rendezi dolgát a társadalommal, Istennel, s együtt él fákkal, virágokkal, a nagy természettel. Egyszerűsített s egyben mitikussá gomolyított elképzelése ez az emberi sors megoldásának – cikkeiben fogalmazta így; tervezett trilógiájában elgondolása művészi hitelű kifejtésére gondolt.

Tervezett trilógiája első, megírt kötete a Jégtörő Mátyás (1936) címet viseli, s a szellem állatokban való vándorlásáról mesél. A szellem a csillagokból érkezik alá, két szegény székely, Mátyás és Márta esküvőjén, hogy igazítsa a sorsukat. A szellem bolhában, pókban, fülesbagolyban és gólyában lakik a regény végén egy csecsemőbe költözik. E puszta meseváz után sületlen mesére, panteizmusra vagy a lélekvándorlás regénybe öltöztetésére egyként gondolhat az olvasó; a teljes regény az élet egyneműségéről beszél. A "teremtett világ" itt még csakugyan annyira egytestvér, amilyennek Assisi Szent Ferenc vélte valamikor, s mindenféle csodálatos történetek esnek, mint a katolikus székely falvak ősmítoszaiban; a gólya beszélni kezd, a levágott fej könnyezni, az anyós boszorkány, és az após lidércet költ a hóna alatt.

A lélek testbe öltözése ürügyén szinte mindent elmond itt Tamási, amit a folklór és a tudományos világkép alapján tud a létezésről. Háromféle szálból szövi regénye szövetét: a falu köznapjainak elemeiből, a folklórból s az élet egyneműségéről beszélő teóriából: a mindenség egynemű, formából formába vándorol az élet.

Voltak, akik a legnagyobb koncepciójú Tamási regényként üdvözölték a Jégtörő Mátyást; ma inkább egy hosszúra nyúlt, sok sziporkájú mesének érez-{701.}zük, amelyben a mitológikus világképet nem egyensúlyozza, illetve nem emeli általánosabb érvényűvé eléggé korszerű tudományos világkép.

Folytatását, a Ragyog egy csillagot (1937) a korabeli kritika is hűvösebben fogadta. Ez a kötet már a testbe öltözött szellem története: a szellem az első kötet végén Mátyás és Márta születő csecsemőjébe költözött, a Ragyog egy csillag elején meg is keresztelik. Tamási-hőshöz illően: borban, jég között. Most tudja meg, milyen nehéz embernek lenni. Lelkéért két erő küzd, egy nazarénus meg egy kemény nagyapa, a szelíd Jézus meg a haragos Jehova. Az emberi testbe öltözött szellemben – Jégtörő Mátyásra keresztelték – mintha a Szűzmáriás királyfi ködös-mitológikus messianizmusa támadna fel: kovász szeretne lenni a csillagokból. "Meg fogom erjeszteni a népet – mondja – és megdagasztom az életre, hogy az isten kenyere lehessen belőle."

Ő is az ég és a föld egységében hisz, meg a csillagokban, de nagy hite nem hevítheti fel a regényt. A reális életből vett mozzanatok és alakok, különösen a nazarénus, változatlanul a legjobbak, de a mű szövete általában lazul, az élet egységének epikába öltöztetett gondolata kimarad belőle; mitológiája megmarad, szimbólumai tovább gyarapodnak – és homályosodnak. Itt már nyilvánvalóvá válik, hogy regényében a folklorisztikus-mitikus szemlélet nem elégséges a testté lett szellem teljes eredményű ábrázolásához. A nyelvi erő káprázatos, a tréfák, mókák, sziporkák szintén, de a fényes bravúrok közben a regény szinte megfoghatatlanná vált. A szerző maga is érezhette tévútra siklását: a trilógia harmadik kötetének megírására azóta sem vállalkozott.