Mítosz és valóság

Az Ábel utáni művek – regények, elbeszélések és játékok – ugyanazon megrekedésről, illetve félresiklásról beszélnek: látásukban, problematikájukban elszakadnak a kor közvetlen valóságától, egyre inkább áttételesen, megszűrten és desztilláltan fogalmazódik bennük a kor érzülete.

Korábbi műveiben benne van a székely sors egész nyomorúsága, még a titokkal, mítoszokkal való vívódás mélyén is társadalmi kérdések élnek; a Hajnali madár, a Rendes feltámadás, a Címeresek egy modern népi realizmus ígéretét jelzik. Az első Ábeltől haloványodik a realista hang: a ballada elhalkul, s egyre hangsúlyosabb lesz alkotásaiban a játék és a mítosz.

Ábel visszatérve a világban való bolyongásaiból, kivonul a társadalomból, a havasok fenséges magányába, "Isten tiszta világába ... a csillagok alá és a fák s az állatok közé". Jelképes a rengetegbe vonulása. Tamási szociális-emberi igazságért küzdő ember-hőse egyre inkább erkölcsi megújulást kereső szellemmé alakul; a változás során Ábelből Jégtörő Mátyás lesz. Tamási művészetéből kívülrekednek a szociális valóság lényeges darabjai; a nincstelenségbe hulló földmunkásokról, favágókról alig esik szó, az urak felelőssége is elsikkad. Népiségében elhalványodik a szociális tartalom.

Nemcsak Tamásinál; az első erdélyi népi, illetve népies írók legtöbbjénél. Sok igaza van a 40-es évekből visszatekintő bírálónak: Erdély első népies írói az egész nép ábrázolása helyett saját egyéniségüket, művészi világukat, szemléletüket vetítették az egész népre. Így kerültek a művek középpontjába a süllyedő falu, a bajjal küzdő kisparasztok, és nincstelen földmunkások, favágók helyett a ragyogó havasok, a kivételes nagy egyéniségek. Így lett sokszor az epikából líra, a társadalmi elnyomás elleni lázadás helyett a "magyar lélek" lázadása a rákényszerített "európai" formák ellen.

Ennek a – szociális tartalmát jórészt elvesztett – népiségnek a kialakulását elősegítette az erdélyi magyarság sajátos helyzete. Paraszti demokrata szemmel nézve úgy látszott, hogy a megmaradás, a jövő, a faluban van, a falu kisbirtokos parasztságában, annak lelki és gazdasági {703.} függetlenségében. Úgy látszott, hogy a nehéz időkben legfontosabb a magyarság szellemiségének, lelkiségének őrzése és megszólaltatása. A nemzeti érdekek a politikában a szociális szempontok elé kerültek; az irodalomban, ezzel párhuzamosan, a társadalmi kérdések ábrázolása szűkebb térre szorult. A művek a gyermek-emlékek faluját őrizték, a magyarság és nép "időtlen" jegyeinek, erkölcsi, szellemi arculatának a megrajzolására törekedtek. A népiség így egyre inkább hagyományvédő jellegűvé lett.

A népiség ilyen alakulását elősegítette az első erdélyi írónemzedék sajátos tömörülése is. Az Erdélyi Helikonban, a marosvécsi kastélyon belül egy kicsit elmosódott a jobb és a baloldal ellentéte. Szükséges volt a tömörülés – így sikerült a kiadás, a szélesebb művészi munka lehetőségét biztosítani, még a szász; és román irodalommal is csak így lehetett valamelyes kapcsolatot teremteni – de ez a szövetség egyben határok közé szorította az irodalom népiségét, szociális tartalmát s egy jórészt emlékekben, hagyományokban, lelkiségben megnyilvánuló ünnepi népiség kialakulását gyorsította. Innen egy lépés a műnépieskedésbe zuhanás, kapu nyílik antirealista, dekadens irányzatok előtt. Tamási nem hullott műnépiségbe, nem gyökértelenedett el a művészete. Ettől megóvta rendkívüli tehetsége és a néphez való hűsége, de írói fejlődése lassult, átmenetileg már-már tévútra siklott. A valóságtól elszakadó műveiben már-már egy külön világot teremtett magának a székely beszédből és észjárásból. Mikor túl szűkre fogta a valóságot, s alakjait a társadalmi cselekvéstől elszakítva rajzolta, megborult műveinek az egyensúlya. A jelképesség nem segített, inkább a stilizálás fokozódásához vezetett. A hősök ellégiesedtek, az átélés melegségéből sejtelmes misztika lett.

Korabeli bírálói sokszor erre az útra ösztönözték. A "sztyeppei világkép" megalkotóját, a kozmikus látás művészet ünnepelték benne, olykor a Gionoéhoz hasonló "küldetést" betöltő írót. Pedig a két művész világa ég és föld. Giono művészete dekadens termék, a világba belecsömörlött polgár nosztalgiája egy vélt primitívség után; Tamási Áron művészetében a népmese virágzik tovább, az az erő él benne, mely hajdan a népköltészetet teremtette: vágy a szépre, a jóra, az igazságra. Mítoszában is sok a népi, a székely falu szellemi életét felvillantó szín. Persze, az ő művészetében is van valami ködös; az örökös együttlét istennel, földdel, természettel, a "föld és a nép" szinte misztikus egysége a dekadencia felé is mutat, de Tamási művészetében ebben a korszakban is a bensőséges népábrázolás a legjellemzőbb érték. A szegénységnek a szépségen keresztüli ábrázolása, amelyet Móricz kezdett a Pillangóban, s amely Illyés költészetében és Szabó Pál java epikájában folytatódott, Tamási művészetében ér legtündöklőbb magasokba. Szelíd, játékos költői népiség az övé, költői fényekben fürösztő. Nem tudta az erdélyi társadalom minden kérdését ábrázolni, talán nem is akarta, de egy néptöredék szellemiségét tökéletesen megjelenítette, az ábrázolt nép nyelvéből és leikéből teremtett stílussal. Krúdy a süllyedő dzsentri sorsát formálta esztétikummá, Tamási a szomorú-mókás székely falu élethangulatát emelte színné és muzsikává. (Talán ő is az utolsó pillanatban, "kapuzárás" előtt?) Máig – s talán mindörökké úgy látjuk Erdély székely magyarjait, ahogy ő rajzolta: balladásan ünnepi fénnyel homlokukon, a "pokol tölcsérében" is mosolyogva.