{704.} Szülőföldem

A székely táj és székely lelkiség művészetbe konzerválása a felszabadulás előtti Tamási Áron legnagyobb cselekedete. S ezt a tájat és lelkiséget talán az első Ábelnél is gazdagabban örökítette művészetté a Szülőföldemben (1939).

Nem regény, nem szociográfia ez a mű, inkább "hazai tudósítás", s vallomás. Tudósítás és vallomás arról a tájról és a rajta élő népről, amely őt követeként az irodalomba küldte, amelyet ő annyi éveken keresztül törekedett könyvekbe emelni, – s önmagáról. Mintha minden korábbi munkája csak készülődés lett volna a Szülőföldem megírásához. A valóság és költészet aránya és harmóniája itt mindenben tökéletes; a stílus éppen olyan fényeket-árnyakat rezdítő, mint a megidézett táj és nép: "Gyermekkoromban soha nem vettem észre ennek a világnak fojtott változását, annyira természete neki. De ahogy járni kezdtem idegen földeket és sokféle idegen várost s bolyongásaimból haza-haza tértem, egyre jobban kezdtem ámulni ezen a játékon, melyet ember és természet egyaránt játszik. Sokszor láttam embereket, akik keservükben éktelenül káromkodtak, de ahogy javában forrt a világ és vér: egyszerre megrezdült a láthatatlan kristály és minden oda lett, ami zord. Jókedvet is láttam, melyből vér csordult, mire észre lehetett venni. S jártam völgyekben és álltam hegyek tetején; s amíg a völgyet néztem, a hegyek felett megváltozott a fény; s amíg a hegyeket néztem, a völgy színt és kedvet cserélt."

Németh László idézte először a Szülőföldemből ezt a részletet, Tamási művészetének a jellemzésére, s már 15 évvel korábban is ilyennek érezte a Lélekindulásban festett világot. Aki valaha is járt a Székelyföldön, a Hargitára le-fel kapaszkodó úton, tudja, hogy a szülőföld a valóságban is olyan, mint Tamási költészetében. A Szülőföldem stílusánál tökéletesebbet a kortársak elképzelni sem igen tudtak. Tamási Áron művészetét tetőre érkezettnek, befejezettnek érezték. Mikor megjelent a Szülőföldem, Tamási Áron negyvenkettedik esztendejét járta.