Áttekintés

Az első világháború után, főleg a Nyugat és később a Magyar Csillag körül indult, illetve kibontakozott prózaírók sajátos művészi karaktere kivétel nélkül a két világháború közötti időszakban alakult ki, néhányuknak jelentékeny szerepe volt és van felszabadulás utáni irodalmunkban is, és a szocializmus eszméinek, az új társadalmi valóságnak hatására többé-kevésbé módosult korábbi művészi elképzelésük. A teljes képhez e változásokat is mérlegelnünk kell. Voltaképp egy művészi világnézeti fejlődésről tudósítunk a szocializmus vonzáskörében – tehát egy ma sem lezárult folyamatról. Ezért, ami e folyamat egészét illeti, az ide kapcsolódó írókra alkalmazott "polgári" jelzőt éppúgy idézőjelesen kell értenünk, mint ahogy – más megfontolásokból – a "népi" írók jelzője is macskakörmök közé került. Ez az eredetében polgári irodalom legjobb képviselőinek teljesítményében előbb kritikusan viszonyul a polgársághoz – tágabb értelemben az egész feudálkapitalista társadalmi berendezkedéshez –, leleplezi világrahozóját, majd egy mindinkább táguló distancia során új karaktere lesz: tovább hordoz magában bizonyos polgári világnézeti tartalmakat, de már a szocializmus egyes eszme-nyomait és aspektusait is.

{708.} A kor polgári gondolkozású írója – melyik mi módon – de az adott eszmekörben kivédhetetlen dilemmával került szembe: vagy megalkudni vagy elszigetelődni. Ez korántsem csak politikai kérdés. Prózaíró számára a megalkuvás is, az elszigetelődés is elsősorban művészileg végzetes. Egyik út a kérészéletű tömegsikerek felé vezet, a másik a mű eleven organizmusát tápláló csatornák eltömődését idézheti elő. Tapasztalhatjuk ez utóbbit a kor radikálisabb felfogású íróinál is, hát még akik szépírói munkásságuktól távol akarták tartani a közéleti gondokat. A polgári eszmeiségű író e dilemmáját súlyosbította a kettős kiábrándulás is. Csalódás a polgárságban mint haladó osztályban – egyáltalán, mint erőben – és csalódás a forradalomban mint megoldásban. A végítélet hangulata a századelő irodalmában is uralkodik. De ott még viharos tisztulást ígér. Ezúttal már egy meghosszabbított, megsavanyodott, értelmét vesztett végítélet lebeg az írók fölött. "E könyvvel, tíz perccel a kapuzárás előtt, újraindult Magyarországon a polgári irodalom" – méltatja Hevesi András Márai Sándor Egy polgár vallomásai című művét. A "tíz perccel a kapuzárás előtt" hangulata erre az egész irodalomra jellemző. Amiképpen az Márainak e könyvben olvasható vallomása is: "Szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok s mindenütt hamarébb érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek s nehezen bírom ezt az állapotot." Márai aztán ki is vágta magát belőle, –- hogy mennyire s milyen eredménnyel, ez más kérdés. De aki foglya volt, és nem óhajtott vagy nem tudott élni más lehetőségekkel: az dühödten keserű és kegyetlen látleletet adott a polgári világról. De kiúttalan, beszűkült lett ez a kórkép – mint az induló Illés Endrénél, Kolozsvári Grandpierre Emilnél –, vagy az erkölcs metafizikus föltétlenségét sugallta, mint Pap Károlynál, világérzéssé nőtt, mint Remenyiknél, vagy még jelentékenyebb művészi vállalkozásokban is, inkább laboratóriumi tenyészet benyomását keltette, mint Zsolt Béla vagy Komor András egyes műveiben.

A valóság megtöri a vele szembekerült csalódottat: marad még kiútnak a menekülés. Nem előzménytelenül ez sem: az "izmusokkal" való kacérkodásra, vagy nemesebb, elmélyültebb kísérletezésre elég példát találunk ugyancsak a századelő novellairodalmában. De akkor még valami mohó szabadságvágy volt az ihletője, a "minden lehetséges" öröme és szorongása, gyönyörködés a szabadság délibábjában, azzal a tudattal vagy sejtéssel, hogy van vagy lesz valóságos megfelelője is; a "ködlovagok" mögött ott még a fölfedezés hetyke büszkesége, a tiltakozás dühödt indulata, olykor némi szerepjátszás, dekadenciával kacérkodó élethabzsolás is. Mostanra eltűnt a délibáb alja, csak testetlen varázslata maradt, míg a szörnyalakok az öntetszelgő-önrémítő képzeletből az élet főszereplőiként szálltak alá.

Több gondot okoz a menekülés komolyabb, mélyebbről jött kórformája. Ez már nem elkülönülő tendencia, hanem szinte együtt jelentkezik a valóság megidézésének és elítélésének vágyával. Sőt, éppen az utóbbiból fakad. Egy sajátosan ambivalens folyamatnak lehetünk tanúi: íróink úgyszólván labdaként pattognak a valóság és az ábránd között. Márai Vallomásai után a Mágiája következik, Grandpierre Nagy embere után az Alvajárók: Komor András R. T.-je után a Varázsló. A címek önmagukért beszélnek, s a téma ott is árulkodik, ahol a cím nem: Pap Károlynál a középkori és ókori legenda váltakozik kegyetlen önéletrajzi vallomásokkal, Remenyik elvont sors-ábrá-{709.}kat egyesít vaskosan publicisztikai dokumentumokkal, mint ahogy másoknál is mind gyakrabban ölelkezik és felesel a realista életábrázolás, társadalombírálat misztikus összefüggések sejtetésével, például Hevesi András, Ottlik Géza vagy Sőtér István ezidőtt írt műveiben. Tény, hogy ez a fajta "illuzionizmus", ha kellő művészi kontrollal lépett föl, játszott bizonyos megvilágosító, a valóság rejtettebb összefüggéseit föltáró szerepet.

Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az itt tárgyalt írók java rendkívül tudatos mestere szakmájának. "Esszéisták nemzedékének" is mondják őket, s okkal, hiszen például Komor András kitűnő kritikus is volt, Zsolt Béla, Márai Sándor a kor legműveltebb publicistái közé tartoztak, Illés Endre, Sőtér István kritikáival és esszéivel lett közismert, de alig akad író, aki ne folytatott volna többé-kevésbé rendszeres, magas színvonalú kritikai tevékenységet. Mindkét Nyugat-nemzedék íróinak legerősebb oldala az intellektuális feszítettség. Ez – a széles körben elterjedt babonákkal szemben – korántsem jár együtt az ábrázolás vértelenségével. A java teljesítményekben az intellektualitás az ábrázolt hősök természetéből, egzisztenciájából következik, a megidézett valóság elidegeníthetetlen része; a figurák nem egyszerűen bizonyos gondolatok szócsövei, hanem a mű valóságos kísérleti terepe az írót és környezetét foglalkoztató eszméknek. Az "esszéizálás" a modern próza egyik válfajának alapvető művészi módszere, s csak ott válik erőtlenné, ahol az író nem fedezi személyisége teljességével, csak a gondolatait, olvasmányélményeit adja, jól-rosszul lefordítva a széppróza nyelvére, s nem villant vissza valóságos, személyes élményeire. Szerencsés esetben azonban termékeny kölcsönhatás alakul ki a tanulmány, a kritika és a szépprózai műfajok között.