Hunyady Sándor

Kolozsvárt született 1890-ben. Apja Bródy Sándor, anyja a korán elhunyt, kiemelkedő tehetségű színésznő, Hunyady Margit. Tanulmányait Budapesten végezte; Kolozsvárt, majd a fővárosban volt újságíró. Első nagy színpadi sikere, a Feketeszárú cseresznye vígszínházi bemutatója nyomán országosan ismert és népszerű író lett. Csaknem minden lapban és folyóiratban jelentek meg tárcái, novellái. Számos művét idegen nyelvre is lefordították, megfilmesítették. 1942-ben halt meg.

"Hunyady Sándor vendég. Hogy vendég, ez nem véletlen, ez egyénisége, s ez a minősége határozza meg egész szemléletét" – írja Nagy Lajos. Ez a mélyértelmű megfigyelés Hunyady művészetének lényegét világítja át. Valóban föltűnő, ahogyan legtöbb hőse, sokszor ő maga vagy alteregója, belecsöppen egy-egy jellegzetes élethelyzetbe, boldogan szürcsölget örömeiből, kicsit meg is mámorosodik tőle, de sosem veszíti el megfigyelői függetlenségét – se a jóban, se a rosszban nem felejti ott magát. Nincs is pontosan elhatárolható világa: szabadon jár-kel mindenfelé, amerre kedve, szerencséje viszi: úri kastélyokba és cselédputrikba, előkelő játékkaszinókba és olcsó garniszállókba, luxusszanatóriumokba és örömtanyákra, vezérigazgatói irodákba és színházi kulisszák közé; mindenütt szívesen látják s ő örömmel időzik, de sehol sem igazán otthonos. Szinte minden műfajban próbálkozik, a riporttól, a tárcától a filmig. A már pályája elején mellészegődött sikert viszont ő fogadja okos {710.} házigazdaként: ameddig tudja, marasztalja, de nem alacsonyodik szolgájává.

Pedig sorsában kezdettől fogva ott fenyeget több tragikus mozzanat is. Törvénytelen gyerek és apja révén zsidó származású: két súlyos ok, hogy a korabeli világ legalábbis gyanakodva fogadja. A harmadik is inkább lehúzó, mint lendítő erő az írói pályán: apja súlyos művészetével is meg kell a maga önállóságáért küzdenie. Kivételes adottságainak és szerencsésre forduló körülményeinek egyszerre köszönhette, hogy végzetdráma helyett tündéri regény lett az életútja, melynek csillogását csak befelhőzi, de sosem vakítja meg a mélyén lappangó szégyen, betegség és boldogtalanság. Kisgyerekként ott csetlik-botlik a kolozsvári színészek között, ez a bohém környezet persze inkább dédelgette, mintsem megvetette volna a társulat egyik tagjának "szerelemgyerekét". Már diákkorában bejáratos az újságírók, művészek közé, kolozsvári volontőrködése idején jópajtása Kuncz Aladárnak; a kedélyes erdélyi "metropolis" oldottabb világában alakul ki írói egyénisége. Átrándul mint újságíró a Regátba is.

Apjával soha föl sem vette a harcot. Családi Album (1934) című kitűnő könyvében beszámol gyermekkori élményeiről és küzdelméről születése keserves titkával, de már az emlék megszépítő ködén át; volt benne ugyan titkos fájdalom és szorongás, talán harag is, ha egyáltalán tudott haragudni; de az apával és nem az íróval volt vitája. Ösztönösen tudta, hogy neki más a dolga. "Apai örökségét legkevésbé Bródy Sándortól kapta – írja Illés Endre. – Hunyadyban nincs meg az erjedés, dúltság, hánykodó részaránytalanság, amely a Rembrandt-fejeket, a Nap lovagjait vagy a Hófehérkét egyképp szétvetette ... Voltak pillanatok, amikor ezeknek a hősöknek a meztelen idegeit éreztem megrándulni." Hunyady viszont "egyensúlyából kibillenthetetlen lélek ... egy kigyulladt országot idéz, összeomlásról, kisebbségi sorsról ír, s közben még mindig mintha a monarchiát érezné a háta mögött."

Ez a megjegyzés a Géza és Dusán (1937) című regényére céloz, amely a Feketeszárú cseresznye című nagysikerű színdarabjából készült. Hunyady művészetét valóban átszínezi némi nosztalgia az "ántivilág" iránt, de ez sosem válik politikai elfogultsággá, és voltaképp az ifjúkori szabadabb, kötetlenebb élet utáni vágy van a mélyén. A regény puszta váza a mai olvasóban legalábbis elképedést kelt, ha nem szigorú és elmarasztaló ítéletet. Kedélyes tarokkparti, éjjelizene, féltékenységi jelenet, párbaj-helyzet: a korabeli dzsentri-világ valamennyi kelléke a "színen". Némi trianoni mélabú is. Mindezt azonban az író nem veszi túlságosan komolyan. Földesurai és szolgabírái nem azok, akik, hanem kedves és bohém színészek, akik éppen ebbe a jelmezbe öltöztek. Önfeledt játék az egész. Még az irredentizmus is az ősi színházi szabályok szerint merül föl: Dusán, a szerb földbirtokos egy pillanatra sem válik ellenszenvessé, s a szerelmi történetnek csak a hátterét adja a háború, az összeomlás és Trianon; Géza voltaképpen azért nyeri el a szerb Irina szerelmét, hogy ellensúlyozva legyen veresége a politikában. Ez a gondos kontempláltság azonban a regény szervi hibája is, mert az utolsó mondat célzásától eltekintve az író egyáltalán nem érzékeli a nemzetiségi különbséget – "urak között ez nem tesz semmit" –, amely akkoriban tragikus feszültségek előidézője volt. Így a regény kellemes, ízléses olvasmány, de a felületen marad, s ma-{711.}napság inkább az író pazar mesélőkedvét, mint az elmondottak hitelét dicsérhetjük.

Regényei közül a Családi album mellett a Téli sport érdemel megkülönböztetett figyelmet. E kis remekmű alaptémájához Hunyady többször is visszatért. Az első variáció a Havasi levegőn című, 1934-ben írt novella. Naiv, romantikus anekdotaként indul, hogy olyan végletes és tragikus kontraszttal záruljon, mely villanásszerűen világítja át az osztálytársadalom kibékíthetetlen ellentmondásait. Mintha egy novellát Jókai kezdene el, és Móricz Zsigmond fejezne be. Egy luxusszanatóriumban halálos beteg milliomoslányt ápolnak. Már nem sok ideje van hátra. Egyszerre csak fölfedeznek egy kis szolgálót, aki megszólalásig hasonlít a beteg lányra. A kis tót cselédnek soha nem tapasztalt kedvességben van része – csak éppen kétszer annyit kell dolgoznia, mint korábban. Amikor rájönnek, hogy ő is tüdőbajos, már késő: a milliomoslányt az új szórakozás megmenti, a cseléd belehal. Ahogyan Hunyady két közömbös alakkal – az orvossal és a szanatóriumi trénerrel – reagáltatva le a történetet, biztonsággal elkerüli a témában fenyegető giccset, ahogy végig visszatartott hangon elbeszéli a tragédiát: nagyszerű írói fegyvertény. A Téli sport ugyanerre a színhelyre visz. Egy szegény tisztviselőlány utolsó megtakarított pénzén vonul be a szanatóriumba, persze a legrosszabb szobába; szerelmi regénye szövődik a cselédsorban tartott sítrénerrel, mikor egyszerre rádöbben, hogy a pénze elfogyott és egészségi állapota rosszabb, mint valaha. Megszökik szerelmétől, a csillogó hóparadicsomból az ólmos esőbe, a ködbe – a nem is olyan messze leselkedő halál felé. A két hős hangsúlyozottan átlagember, nincsenek nagy céljaik, csak élni szeretnének a nap alatt, maguk sem hisznek kicsikart boldogságukban, s a hirtelen széttörő idill pária-kiszolgáltatottságukra világít rá. Művészileg itt is nagy utat jár be Hunyady: a Téli sportot szabályos "boulevard-regény"-ként kezdi, s anélkül hogy a hang, a stílus, a technika változnék, művészi remekléssé mélyíti.

Hunyady a novella műfajában hagyta hátra a legmaradandóbbat. Témáit legnagyobbrészt ifjúkori élményeiből, az előkelő körök vagy a kávéházi bohémvilág életéből merítette. Megfigyelhető bennük bizonyos nosztalgia, idilli könnyedség, de, mint a Havasi levegőn-ben, ez csak indulás, a csattanó mindig megkeseríti a szánk ízét. A Bakaruhában, amelyet sokan, többek között Nagy Lajos, az író legjobb novellájának tartanak, a Havasi levegőn-höz hasonló kontraszttal indul: a katonáskodó úrifiú beleszeret egy cselédlányba, s zavartalan is lenne ez a bakaszerelem, de a lány rájön, hogy udvarlója becsapta: nem közülük való. Novellái mind valamilyen anekdotikus mag, "jó eset" köré épülnek, – ebben a Mikszáth–Gárdonyi hagyományt folytatják –: az Arany ifjú lezülött arisztokrata hősét gyilkossággal gyanúsítják, s hiába derül ki később az ártatlansága, a régi társaság többé már nem fogadja vissza; A Razzia az Arany Sasban román rendőrfelügyelője a saját feleségét éri tetten egy garniszállóban; a Vöröslámpás ház egyetemi hallgatója a bordélyházban ver szállást, mert ott a kvártély olcsóbb és a nők is helyben vannak; a Júliusi éjszaka már-már hopponmaradt vőlegénye akkor szerzi vissza az előkelő család megbecsülését, amikor tetten érik a komornával, – és így tovább. Hunyady elbeszélő művészetének legsajátosabb vonása mégsem csak az anekdota, mesélő ereje mélyebb forrásokból táplálkozik. Az eset a maga kifutása során {712.} olyan plasztikus jellemekkel és helyzetekkel bővül, melyek magát az esetet is drámai szituációvá, sorsfordulattá mélyítik. Elbeszélő technikájának félelmetes biztonságát és megejtő báját minden kritikusa kiemelte. Egy elragadtatott kritika a sebészhez hasonlítja, aki a legvéresebb műtét után is ragyog a tisztaságtól. Halász Gábor pedig így jellemzi az Aranyifjút: "Ahogy a bevezető mondat elegáns teste elnyúlik a levegőben, biztonságában már ott érezzük az eljövendő iramot, az elnyelt távolságot, mint a híradók repülőstart fölvételeinél. A mondatban már ott feszül a történet eredményeivel és hibapontjaival." Hunyady könnyedén, mégis tömören jellemez. Hasonlatai nem szenzációsak, a közbeszéd önkéntelenségéből erednek, mégis egyéniek, megvilágosítóak. Nem ritkán magukban hordozzák az egész novellát. "A vén hivatalnok a moszatnál is halkabban járult a vezér íróasztalához." "Nem tudott örülni az egésznek – csiga mászta meg a vágyait." "Csókolózni úgy megtanult Pest elegáns lokáljaiban, hogy az már nem is csókolózás volt, hanem szájsebészet."

A negyvenes évekre – halála felé – lehanyatlott Hunyady elbeszélő művészete. A siker kezdte foglyul ejteni. Mint Örley István írja: "Az írót, csakis az írót kérem számon rajta, (nem az ítélőt) aki észrevétlen, öntudatlan, páratlan ízléssel, született ösztöneit végképp soha el nem veszítve, de mégiscsak egyre határozottabban siklott a mesterember felé." Ami az életmű egészét illeti, Örley ítélete túl szigorú. Hunyady novella-művészete maradandónak bizonyult. Voltaképpen szerencsés író volt, legföljebb, mint egyik hőse, "ő sem tudta megmondani, miért van örök fátyol az örömein". Művészete sajátos átmenetet jelent a magyar próza mikszáthi hagyománya és a nagyvárosi életforma által fölidézett új ábrázolástechnika között.