Márai Sándor

Kassán született 1900-ban, tekintélyes polgári családból. Diákként részt vett a forradalmakban. A bukás után félig tanulmányútra, félig emigrációba Németországba utazott. Német hírlapokban kezdett dolgozni; első regénye is Bécsben jelent meg. Verseit és fordításait haza küldte. Bejárta egész Nyugat-Európát. Hazatérése után a radikális sajtó munkatársa, első irodalmi sikereivel párhuzamosan azonban mindinkább a konzervatív körök támogatását kereste. Az erősödő fasizmust már tisztán konzervatív álláspontról és erősen burkoltan bírálja. 1948-ban emigrál, azóta makacsul és élesen támadja a népi demokratikus rendszert.

A polgári irodalom legtermékenyebb, egyszersmind legnagyobb hatású képviselője volt. Mondhatni, a "Márai-láz" egy időben az úgynevezett urbánus irodalomnak, vagy inkább irodalmi közvéleménynek éppoly jellegzetes állapota, mint a népiek között a Szabó Dezső-láz. Éppoly heveny és éppoly gyorsan múló, kritikákban, írói vallomásokban azonnal szemet szúr – a művek már kevésbé őrzik.

{719.} A párhuzam csak első pillanatra meghökkentő. Márai hatásának titka mélyen rokon a Szabó Dezsőével. Mindkettejük kiindulópontja egy művészetükre végzetes fikció. Márai irodalmibb és arisztokratikusabb formában, nemzetközi fémjelzéssel a magyar polgárság kivételes történelmi és kulturális szerepének hirdetője volt. Ez az elképzelés olyannyira szemben állt a valósággal, hogy szükségképpen beteges ön-mítosszá, valóságos indítékait elveszített, üres illuzionizmussá kellett válnia.

Esztétikailag a kérdés persze bonyolultabb. Márai a magyar polgári regény reprezentatív típusának megteremtője. A "bestseller" irodalom vulgarizálását végig elkerülte – viszont egy finomabb, ízlésesebb és homályosabb bestsellert teremtett. Ennek alapmozzanata az, hogy – főműve, az Egy polgár vallomásai, (1934), vagy a személyes reflexióit összegyűjtő kötetek (Csutora, 1930; Napnyugati őrjárat 1936; Európa elrablása, 1947) kivételével – nem a valóságos magyar polgárságot ábrázolta, hanem amilyennek ez képzeli magát. Korai műveiben ugyan (Bébi vagy az első szerelem, 1928; Idegen emberek, Zendülők, 1930; Sziget, 1934) fölismerhető ifjúkorának jellegzetes élményvilága, olykor valóságos társadalmi feszültségei is, de már ezekben is a menekülés, az illúzió dominál. Hatásuk legfontosabb eleme hangulati és stilisztikai természetű. Még elfogult kritikusai is a "Márai-mondatot" tartották legnagyobb művészi fegyvertényének, s csak másodsorban azt, amit e "mondattal" közöl. Stílusa valóban lebilincselő: lázongó expresszionista költészetének, a Krúdy-próza impresszionista hangulatainak, finom zeneiségnek és jelképességnek közös eredője. Ám, hogy e stílus szinte mindenütt a téma, mondandó fölé szalad, sejtelmes ködbe ágyazza, azt is jelzi, hogy az író élményvilága elsősorban irodalmi forrásokból táplálkozik. Költészetében még személyes érzései dominálnak, de eszközei már itt is sokszor másodlagosak még akkor is, ha a maguk korában újszerűen hatottak (Emberi hang, 1920; Mint a hal, vagy a néger, 1930) A "Márai-mondat" művészi funkciója így végül is az, hogy leplezze a valóságos élménykör szűkösségét, gyöngeségét, s az olvasót alkalmas médiummá tegye a fikció mámoros befogadására.

Ám súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy Márai tudatosan és előre megfontolt szándékkal táplált egy lényegében hazug illuzionizmust. Személyes és társadalmi vonatkozásban egyaránt organikusabb, éppen ezért végzetesebb folyamat volt ez. Az író hitt abban, amit elhitetett. Az 1934-ben megjelent Egy polgár vallomásai világosan és később soha nem tapasztalható őszinteséggel mutatja meg maga és osztálya helyzetét. Ez a főműve vízválasztó írói pályáján. Előtte és utána is gyöngébb alkotások sorakoznak. Gyermekéveire visszaemlékezve, a könyv első részében kegyetlenül, szinte idegenként szól szűkebb családi környezetéről, egy kassai bérház lakóinak reménytelen elszigeteltségéről, egész elmeszesedett életformájáról. A társadalmi rajz tele van rejtett feszültséggel, dokumentáris alapossága kétségbeesett indulattal. Az ormótlan, század eleji "modernséggel" épült bérház tervezője külön mellékhelyiségeket szánt a cselédeknek, akik azonban vonakodnak igénybe venni ezeket; a kisváros mindenkit megvet, aki nem "normálisan", a szecessziós hangulatlámpák fénykörében él; a kurtizánokat valósággal mitikus légkör veszi körül, de az öncsalás és hazugság elfedi a diszkrét szerelmi- és pénzügyeket, legyenek bár azok a legförtelmesebbek; az iskola tanárai vagy reménytelen különcök, vagy kiégett, önmagukba süppedt gépemberek. Márai {720.} száraz, visszatartott stílusa csak a könyv második részében melegszik át, mikor nyugat-európai tapasztalatait beszéli el, a weimari Németország forrongó légkörét, párizsi, londoni és olaszországi csavargásait. Nem is titkolja, hogy itt lelt igazi otthonra. Az 1947-ben publikált Európa elrablásában is nyomatékkal hangsúlyozza, hogy Svájcba utazva nemcsak úgy érezte, hogy haza érkezett, de a hazai nyomasztó álom után a kinti, sértetlenül békés világ tetszett előtte az igazi valóságnak. Helyet cserélt hát öntudatában a valóság és az ábránd. Egész életművének is voltaképp ez a kulcsa: szabadulni akar a provincializmus kegyetlen és elviselhetetlen szűkösségéből – de ezzel egyszersmind az adott valóságot is eltaszítja magától; ifjúkori emlékeiből, kalandozásainak mámoros hangulataiból, s nem utolsósorban olvasmányaiból épít föl magának látszat-világot. Vallomásaiban őszintén és tőle telhető tárgyilagossággal elemzi ennek az illúziónak a születését s meghatározó tényezőit. E műve éppen ezért a korabeli irodalom legsúlyosabb alkotásai közé tartozik, s nem is annyira többi műveihez, mint inkább Remenyik Zsigmond Bűntudatához, Kolozsvári Grandpierre Emil Tegnapjához hasonlítható. E három önéletrajzi ihletésű mű ugyanolyan jelentőségű a polgári irodalomban, mint a Puszták népe a népi irodalomban. Ha társadalmi-történeti súlyuk nem is, művészi értékük föltétlenül mérhető az illyési vallomáshoz.

Így Márai regényeinek középponti motívuma: a polgár menekülése, s amint a téma mindinkább egyhangúvá válik: a hőssel együtt az íróé, az "esztétikai menekülés". Már első regényeiben érződik ez a párhuzamos folyamat. A Mészáros feszült bűnügyi bonyodalmában a lázongó indulat Wassermannéval rokon, s bár Márai e könyvében még jobb szerkesztőnek bizonyul mesterénél, a lényegében másodrendű német író utánérzése elnyomja a tanítvány egyéni tulajdonságait. A Bébi vagy az első szerelemben Duhamel kísért, az Idegen emberekben Paul Morand, a Zendülőkben Cocteau és ismét Wassermann. Hangsúlyozni kell, hogy nem közönséges irodalmi hatásról van szó, mert az átvett elemek, bármennyire is sajátszerű modorban "fordítja le" őket Márai, minden esetben ábrázolt világának szuverenitását veszélyeztetik. Jó példa erre a Zendülők. Maturandus hőseinek föllázadása a hazug felnőtt világ ellen még eredeti, élményszerű, mint a vidéki város plasztikusan ábrázolt élete, egy kávéház, egy macskajajos reggel hangulata, az egyik főhős különös szorongása is. A regény indítása tehát egyéni. Aztán kiderül, hogy a négy diákot titkolt természetellenes vonzalom fűzi egymáshoz. Érzelmeik homályosságát kamaszkoruk még indokolná; infantilizmusuk azonban mindinkább azt a gyanút kelti, hogy az író így tette őket alkalmassá a cocteau-i varázslatra, a gyermekszoba mítoszra. Különös, hogy a Zendülőket még a radikális publicista írta. Némelyek le is vezették e tényből a regény haladó mondanivalóját. Az igazság azonban éppen ellenkező, s föltárja Márai baloldaltól való dezertálásának mélyebb okait: a polgár ösztönös iszonyát a szegényebb sorsúaktól, s hogy a radikális múlt "öncélú" és merőben "eszmei" szerepjátszás, kaland volt csupán. Komlós Aladár helyesen utal rá, hogy a Zendülők hőseinek lázongása, varázs-világba menekülése, a gyermekkor erőszakos meghosszabbítása "nem politikai, hanem metafizikai nyugtalanságból" ered. Mint az ihlető Cocteau-műben is. Mindazonáltal az író a maga véleményét is elrejtette a Zendülőkben. A négy diák közül éppen a suszter fia lesz áruló, az öreg zálogos kerítője – az egyetlen alacsony sorbeli. Milyen {721.} jellemző a tettét indokló vallomás: "Száz évig élhetek és milliomos lehetek, akkor is szerencsétlen leszek, mert akkor is eszembe fog jutni, hogyan tudta Prockauer Tibi egy kézmozdulattal és mosollyal azt mondani, hogy bocsánat, ha mentében meglökött valakit." Ha társadalmi kérdések fölvetődnek: rendszerint hasonló felfogás vezeti. Egész elméletet épít a "parvenüségre": a Féltékenyek (1937) vállalkozója, Emánuel úr, a Zendülők suszter-fiúja, felnőtt és milliomos kiadásban. Az Igazi (1942) kikupálódott volt cselédlánya sem lehet "igazi" a polgár-férj szemében; a két ember önmagába szigeteltségét a divatos technika, a történet kettős-szemszögű elmondása is hangsúlyozza. A Zsolt-regények neuraszténiáját kapjuk itt emelkedettebb és művészileg sűrítettebb formában. A kilenc évvel korábban írt Szegények iskolájának (1933) alapmotívuma még a szánalom a kitaszítottak iránt, az író személyes tapasztalatai által hitelesített végső rezümé mégiscsak az, hogy a szegényeknek megkell tanulniok viselkedni.

A Féltékenyeket Márai is, rajongói is, főműnek tekintették. A Zendülőkkel és a felszabadulás után írt, befejezetlenül maradt Sértődöttekkel (1948) együtt a szerző trilógiának szánta.

A Féltékenyek után írt művei fokozatos hanyatlásról vallanak. A Szindbád hazamegy (1940) című, Krúdyról írt regényében és a Vendégjáték Bolzanóban (1940) című, Casanova alkonyáról szóló szimbolikus történelmi művében még fölfénylik legnagyobb erejének, stílusának korábbi varázsa, de a Krúdy-regény kiskocsmáiban és gőzfürdőjében már nem a modell bolyong, hanem a szerző szenveleg; a Casanova-regény egyes fogásai nyílt Thomas Mann-idézések. A mélypont az 1944-ben megjelent Sirály. A mese rossz kalandregény, rosszabb, mint a Mészáros. Az ábrázolása "zsurnalisztikus miszticizmus" – mint Örley István kegyetlenül találó bírálatában megjegyzi. Örley – aki korábban szintén Márai rajongó volt – vitába száll a "goethei tekintély emigrációjának" akkoriban közkeletű párhuzamával. "Valójában az író emigrált közülünk, hogy különös számkivetettségében valami goethei tekintély áldásait élvezze, amit mintha maga is komolyan venne már. Komolyan, minálunk – ahol a Goethéket legföljebb Herczeg Ferenceknek hívják, s nem Weimarban, hanem az Új Idők hasábjain nevelik őket."

Ez a finnyás, önnön pózába részegült magatartás jellemzi a fasizmussal szemben álló állásfoglalását is. A negyvenes évek elején bocsátja ki Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írását, mely a "szellemi honvédelem" szándékával íródott – egyszerre a nácizmus és a bolsevizmus ellen. Márainak, mint sok más kortárs-entellektüelnek – megtetszett a tömegek lázadásának ortegai koncepciója; a Röpirat ezt a máskülönben is vitatható elméletet vulgarizálja lendületes szónoki hévvel, de roppant kevés gondolati eredetiséggel. A Kassai polgárok című allegorikus drámájában (1942), melynek középkori cselekménye szerint a király kiszolgáltatja a Várost (itt is nagy V-vel) Omodé nádor martalócainak, a közönség aktuális politikai problémákra ismert, így a drámának volt bizonyos haladó szerepe. Művészileg azonban reménytelenül gyönge munka. Dialógusai fennköltségükben is papirosízű közhelyek, alakjainak, történésének szimbolikája erőltetett, izzadságszagú.

A nyilas rémuralom, majd a felszabadulás arra késztette Márait, hogy életében még egyszer szembenézzen a valósággal. Kísérletet is tett rá. Naplójában és a Sértődöttek című regényében a maga módján állást foglalt a fasiz-{722.}mussal szemben. Az utóbbi mű egy tervezett, de máig befejezetlenül maradt ciklus első kötete, s ismét föllobban benne a Polgár vallomásait éltető szenvedély. De már csak publicisztikai kitérők erejéig. Az Európa elrablása című útinaplójában – a személyes vallomás mindig a legnagyobb erőssége volt, a regényes "fikciókkal" szemben – tovább folytatja az önvizsgálatot. E kis könyv tele van remek megfigyelésekkel a háború utáni Nyugat-Európa életéről, közállapotairól, világos gondolatokkal a jövőt illetően – és emberileg érthető, de következményeiben végzetes rettegéssel a forradalomtól. Márai ezúttal is "átneveléssel" akar segíteni a társadalmon, meg akarja takarítani a szülési fájdalmakat. Svájcban, miután végre megérkezett a "valóságba", emigránsokkal találkozik, "akik tegnap balra, ma jobbra disszidáltak, s most valahogy ég és föld között élnek, morognak kis körzetben, ahová beszorította őket a sorsuk, marják egymást, az otthont és a távolt ... Ez a legrosszabb sors. Akkor inkább élni vagy halni, de otthon! Az ember oly gyorsan lesz hazátlan!"

Sajnos, Márai ezzel a maga sorsát is előrevetítette. Nem sokkal a Sértődöttek megjelenése után elhagyta az országot, s különféle álneveken – Gallicus, Candidus, Ulysses – nyugati rádiók magyar adásaiban szerepelt. Odakint folytatott Naplójában (1945–57) szinte a rádió kommentárjait is túllicitáló szidalmakat szór a "vasfüggöny" mögötti világra. Ha hazagondol, dühkitörésbe esik, és ez a düh nemcsak ellenséges, alantas is. A Napló emellett úti- és olvasmányélményeiről tudósít. Reflexiói elevenek, de mindinkább magánérdekűek, s ha a modern polgári filozófia reprezentánsairól – Toynbee, Benedetto Croce, Ortega – szól, kiderül, hogy a bölcselet változatlanul gyönge oldala: amilyen széles, olyan felületes az érdeklődése.

Költészetében őszintébb, emberibb. Nem tagadja le emésztő honvágyát, hogy sohasem tud más, mint magyar író lenni. Az elmúlt években Amerikában megjelent nagy terjedelmű regényei, Béke Ithakában és az Ulysses hazatér vezérmotívuma pedig már határozottan a bolyongás gyötrelme és a béke, egy közösséghez tartozás óhajtása. Kár, hogy ez a mű is túlírt, stílusa fellengzős; mondandója nemcsak artisztikusan homályos, hanem az író fokozódó bizonytalanságáról, tanácstalanságáról vall.