Sziráky Judit

A kárpát-ukrajnai Felsővisón született 1907-ben, apja erdőmérnök volt. A gimnázium elvégzése után a Zeneakadémia növendéke, de első irodalmi sikerei után abbahagyta tanulmányait. Az Est-lapokban versekkel, a Nyugatban novellákkal jelentkezett. A második világháború kitörése után Olaszországba utazott. A felszabadulás után egy novellapályázat nyerteseként tűnt fel ismét, később egy ifjúsági regényével, a Tisztességes Jánossal is díjat nyert. Műfordítással is foglalkozik.

A húszas évek közepén, különös novellákkal tűnt föl, amelyek témáját a teljes és végletes elvontság, ábrázolását viszont a sűrített, viharos képszerűség, balladai hangulat jellemzi. A pályakezdő Sziráky az expresszionizmus neveltje – nemcsak stílusában, de látásmódjában is.

Később írásainak atmoszférája egyszerre megsúlyosodik, és az eleinte csak modorként, tetszelgően alkalmazott ábrázolástechnika is mélyebb igazolást nyer. Mindenekelőtt a természet látomása szabadul föl, a gyermekkori környezet, a havasok közötti mély völgyek sűrű félhomálya gomolyog elő. E táj fametszet élességű és kemény kontrasztú. Az expresszionizmus egész jelzésrendszere közvetlenül érintkezik a természeti környezet jellegével. Már nemcsak egy belső állapot kivetítése, hanem visszavillant ennek hátterére is. E tájban élő emberek el vannak zárva a világtól, szükségképpen önmagukba kell fordulniok, s egy-egy apró mozzanat, véletlen kapcsolat is egy életre szóló nyomot hagy bennük. Személyes életük sérülései, válságai más környezetben talán föloldódhatnának, de a hegyóriások, sűrű fenyvesek szorításában beléjük rögződnek, jellemük egyetlen meghatározó erejévé válnak, végletessé foko-{736.}zódnak. A konfliktusokból nem drámák, regények, mégcsak nem is szabályos novellák, hanem prózában előadott balladák születnek. Az érett Sziráky művészetében a modern ábrázolástechnika, lélektani szemlélet ölelkezik a természetélménnyel és a mesék, balladák százados hagyományaival, bár ez utóbbiak minden etnikai karakter nélkül jelentkeznek. Sziráky első kötete, a Tél Valea-Vinulujban (1939) ezt az ívet húzza olvasói elé: a divat tehetséges átvételétől a valóság mélyebb törvényeinek megsejtéséig. És ebben már ott a nyoma nemcsak a környezetnek, de az időnek, a történelem adott pillanatának is. A Zöld szamár vagy a Téli nap hegyvidéki falujának intelligenciáját már nemcsak a nagyvilágtól való elszigeteltségük nyomorítja el, de elzárkózásuk is a néptől: Sziráky itt a maga sajátos modorában leleplező képet rajzol a magyar provincia gyarmatosairól.

Igazi közege azonban a maga indulatai szerint élő-szenvedő magányos lélek. A Tél Valea-Vinulujban hőse valami homályos, megalapozatlan gyanú miatt elválik a feleségétől; mindketten szenvednek az egyedüllétben, értelmetlenné válik az életük, s a férfi mégsem hívja vissza az asszonyt, mert képtelen megérteni, voltaképp mi is történt. A Siratók kisregény terjedelmű elbeszélésének hősnője halott nővére férjéhez megy, hogy megmentse a magánytól, a gyász pusztításától; de az első házasság emléke kitörölhetetlen s hiába próbálna már szabadulni a második asszony – a régi kapcsolat őt pusztítja el. Az egyszerű történet e lázadó, sorssal szembeszálló hős temetése után, négy gyászoló emlékeiből elevenedik föl.

A felszabadulás után Sziráky a Változások (1949) című kötetével jelentkezett. E korszak legjelentősebb novellája az Orkán (1958), egy komorna föllázadása és szökése úrnőjétől, a földosztás különös, reményekkel és félelmekkel teli légkörében.

Sziráky Judit keveset és nagy gonddal ír: a megfogalmazás végérvényes tökélyéhez ő is ragaszkodik. Tisztességes János (1954) című ifjúsági regényében egy városba került parasztgyerek öntudatra ébredése a téma, s e főhős sajátságos látásmódjának, egyszerű logikájának visszaadása az egyes szám első személyű előadást fogásból szemléletté mélyíti. Sziráky sokféle témát végigpróbált, világszemlélete is kitágult, de eredendő problémája ma is ugyanaz: az emberi szubjektum belső logikájának kibontása. Újabb novelláskötete, a Ketten a híd alatt (1963) is a szubjektív életérzés írójának mutatja. Négy, kisregény-terjedelmű elbeszélésének újdonsága, hogy bár alakjainak magatartása változatlanul nem racionális, egymáshoz való kapcsolatuk fejlődésében megerősödnek a racionális mozzanatok. E kötet legértékesebb darabja a címadó novella, melyben a megcsalt, magányba süppedt férfi az öngyilkosság gondolatával foglalkozva fölfedez egy másik öngyilkosjelöltet, kiráncigálja a vízből, s okulásul elmondja neki, miképp jutott odáig, hogy életét értéktelennek érezze. Végül – az írónőre jellemző fordulattal – kiderül, hogy a "megmentett öngyilkos" csak szenvedélyes horgász, aki rendes foglalatossága közben gázolt a folyóba. A belső monológ és a csattanó ezúttal már nemcsak azt sugallja, hogy az ember ki van szolgáltatva önmagának és semmit a külvilágból nem érzékelhet helyesnek, mert a valóságról való képéhez menthetetlenül hozzátapadnak a maga korábban szerzett előítéletei és kényszerességei – hanem e kényszerességek társadalmi eredetét és jelentését is: a főhős nem véletlenül kapcsolódik egy deklasszálódott réteghez.