{737.} Illés Endre

A felvidéki Csütörtökhelyt született 1902-ben. Orvosnak készült. Az Est lapokban, a Nyugatban jelentkezett kritikáival, később a folyóirat állandó kritikusa lett. A Budapesti Hírlapnál a lap megszűntéig az irodalmi melléklet szerkesztője, később a Révai Könyvkiadó irodalmi szerkesztője. 1949-től ugyanezt a funkciót tölti be a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Kritikusi, szépprózai és drámaírói tevékenysége mellett mint műfordítónak is jelentékeny szerepe volt a francia klasszikusok, Flaubert és Stendhal tolmácsolásával. 1962-ben József Attila-díjjal, 1963-ban szépírói munkásságáért és a Kettős kör című elbeszéléskötetéért Kossuth-díjjal tüntették ki.

Az irodalmi köztudat elsősorban mint kritikust és esszéistát tartja számon.

Pályakezdő bírálataiban – részben alkalmi jellegükből, részben az író akkori fölfogásából eredően – még a puszta esztétikum dominál, melyre mesterien tud ráéreztetni az impresszionista stílustechnika segítségével. Bár inkább a portrék, a miniatűrök mestere, soha az összefüggéseket, a hátteret szem elől nem téveszti. Éles harcot folytat a könnyebb megoldások, az önigazoló mítoszok ellen, leleplezi a mélyükön lappangó művészetellenességet, később mindinkább a társadalmi hazugságot, gondolati üresjáratokat vagy félresiklásokat.

Kritikusi tevékenysége azonban elválaszthatatlan a szépíróitól. Legjelentősebbek éppen írói portréi, amelyek azonban inkább a novella, mint az esszé felé hajlanak. Értekező próza helyett művészi megidézései egy sajátos hivatás belső világának. Fölhasználja ennek során személyes emlékeit is, de nem azért, hogy emberi közvetlenségben és gyarlóságukban ábrázolja íróalakjait, hanem hogy a művészi alkotás drámai folyamatát pontosabban és erőteljesebben, érzékletesebben állítsa elénk. A morfiummal küzdő Csáth Géza, a siker csábításaival szembenéző Hunyady, az elnémult és elfeledett Lovik Károly, a "dühöngő" Hevesi András, a tehetsége teljében elpusztult kritikus, Örley István: novella-alakokként állnak elénk Illés portréiban, így derül fény művészi teljesítményük vagy mulasztásaik és karakterük, sorsuk közötti mélyebb összefüggésre. E portrék egyéni megfigyelései nem mondanak ellent a tudományos igényű műelemzés követelményeinek, de lényeges mozzanatokkal egészítik ki azokat. Az író és a műalkotás viszonyáról, az alkotáslélektan földerítetlen problémáiról, a személyiség különleges szerepéről a művészi alkotó folyamatban kevesen tudtak érvényesebbet mondani, mint ő a Krétarajzok és a Gellérthegyi éjszakák című kötetében. S ami kritikusnál még ritkább: ítéletei két-három évtized távlatából is nagyrészt helytállónak bizonyultak.

Úttörő szerepe volt a modern magyar társadalmi dráma megteremtésében is: az úgynevezett "szalondrámát" ő szakította el a szalonszemlélettől, e drámatípus "társalgási" konvencióit társadalomrajzzá mélyítette, szatírává erjesztette, elsősorban a Törtetők és a Hazugok című drámáiban. Novelláinak sora világosan példázza a bevezetőben jellemzett folyamatot: a polgárságtól való elszakadást, szembefordulást, az értelmiség tájékozódását a szocializmus felé. Újabb írásai, kivált a Kettős kör című kötet, nem pusztán a történelmi szükségszerűség passzív elfogadásáról tanúskodik, hanem szemé-{738.}lyes írói küzdelmének betetőződését is jelenti, mely a maga öntörvényei szerint is ebbe az irányba fejlődött.

Illés Endre írásai kezdettől fogva kiütöttek a kortárs polgári prózából. A különbség eleinte nem volt föltűnő, eltakarta az impresszionista ábrázolástechnika. A metaforák és szimbólumok használata, általában a képszerűségre, plasztikusságra törekvés novelláiban is egy reális élethelyzet sajátosságait tárja föl.

Illés nem az esszét viszi át a novellába, hanem a kritikai attitűdöt. Mint novellistának, az önmagával és anyagával szemben való szigor a leginkább megragadó vonása. Kritikusi indulása mellett az orvostanhallgató-emlékek is jelentékeny szerepet játszottak szépírói egyénisége kialakulásában. A jó művet "anamnézisnek" tekinti, a tünetek olyan szabatos leírásának, amely minden hipotetikus elem nélkül is föltárja a jelenség valódi természetét. A jó író jó diagnoszta; kategorikus imperatívusza Illés szerint: "olyan szenvedélyesnek és igaznak lenni, olyan pontosnak és hűnek, annyira tudnunk kell, mi a lényeg, hogy valóságunk valóság maradjon akkor is, ha új elemek lépnek az ismert elemek közé ... a sót sohasem kell mesterséges só-ízzel erősíteni. A sónak kell sósnak lennie" (Emlék, 1923).

Ezidőtt, hogy az illési metaforánál maradjunk, inkább a cukor édesítése volt, egyszerű vagy rafináltabb, de mindig mesterséges hatóanyagokkal, az irodalom felszínen levő részének megrögzött szokása. Illés már pályája elején megérzi, hogy a kendőzetlen valóság tiszteletével a nagy öncsalások és misztikus literátor-kalandok idején kiidegenedhet a maga világából. Meg is retten ettől a lehetőségtől. Erről az önmardosó érzésről, hogy netán mégis benne a hiba, vall egy korai szimbolikus novellájában, a Madarak elrepülnekben (1930).

Illés novelláiban a világ eleinte édességet kínál, vagy legalábbis vonzó talányosságot, a szerelem tündéri varázsát, bolyongásokat kápráztatóan szép tájakon, szabadon, kötéstelen. De már a tartózkodón érzelmes, az impresszionista próza tüneményeit megidéző Zsuzsa-novellákban is ott bujkál valami szorongás, hogy mindez múló, mert rejtélyes, mert megérthetetlen – éppen ezért megérdemeletlen is. Illés már ekkor sem tud belefeledkezni a varázslatba. A titkára kíváncsi – s fél ettől a titoktól. Végeszakad a Zsuzsa-novellák varázsának is – itt-ott tér csak vissza egy-egy kisebb tárcában, írói akvarellben (Téli nap, Hegyi tó, 1942; Nyári táj két figurával, 1959).

Már ismeri a "varázslat" természetét: nem hajlandó még egyszer a bűvkörébe kerülni. Ekkor már a második világháború éveit éljük. Az élet mind kaotikusabb és értelmetlenebb. A fiatal orvos divatos kollégája helyett beugrik egy párbajhoz: az egyik résztvevőt, aki kocsin a helyszínre vitte, riválisa megöli; neveket hall, halálos ellentétekről értesül – és "semmit sem értett az egészből" (Párbaj, 1942). Értők csak a beavatottak lehetnek, de mit ér vajon a beavatottság? Egy másik orvoshősét volt professzora halottas ágyához hívják: a professzor megmérgezte magát. A hősben földereng, hogy az öngyilkos fiatal nőt vett feleségül. Hirtelen megpillantja a feleség képét; a professzor saját keze munkája: visszataszítóan pontos, gusztustalanul leleplező, mint egy kórbonctani ábra. Ilyennek látta a professzor a feleségét (Professzor, 1942). De a jóság, a szerelem, a barátság, minden szép érzés visszájára fordul Illés ekkoriban írt novellái "teljes világításában". Az elegáns egyetemi tanár {739.} kedvesen udvarol egy tanítványának – és a tanítvány véletlenül fölfedezi a tanár fiókjában a saját, orvul fölvett pornográf képét (Teljes világítás). Az előkelő belvárosi família karácsonyi ajándékul egy prostituálttal kedveskedik a szenilis papának (Belvárosi karácsony, 1946). A Szúnyogmuzsika megrendítő vallomás a szeretet mérgező hatásáról; "Milyen könnyű közömbösnek lenni. Észre sem vesszük, hogy azok vagyunk. Milyen forró és boldog indulat ellenséggé válni! Valami megvillan, mint meztelen kardon a fény ... A szeretetben nincs más megoldás – csak mérgeződni és távolodni lehet."

Illés írói útja ellentétes a polgári irodalom illuzionista vonalával. Semmi köze a hunyadyi nosztalgiához, a "gyűlölet-szeretet" zsolti vagy komori érzéséhez, de még Hevesi robosztus illúzióihoz sem; – rokon attitűd legföljebb Kolozsvári Grandpierre egy-egy regényében és újabbkeletű novelláiban, Kádár Erzsébet írásaiban érezhető. A hamis pózok és önámítás gyűlölete, mely egész életművén végigvonul, kivételes sajátosság a korabeli prózairodalomban. A prózaíró Illés Endre az illúziótlan, önszeretettől és sajnálkozástól ment realizmusnak tört utat ebben az írói áramlatban: kívülről tudta figyelni, mint művészt, önmagát, s belülről láttatni, leleplezni világát. A magyar polgárság illúzióit, önámítását, álszentségét fordítja le a valóságos dimenziók nyelvére. Gyűlöli a hazugságot, önáltatást – föltárja hát e réteg létének hazugságát. A magyar polgárvilág alakjai a nemlét árnyaivá válnak műveiben, kivált ennek az első pályaszakasznak csúcsát jelentő Hamis játékosok című kisregényben (1947) és a Hazugok című drámában (1946).

A második pályaszakaszban, mely a Kettős kör (1960) novelláiban összegeződik, (újabb drámáit nem számítva) – Illés világa nem tágult ki számottevően, de mintegy észrevétlenül átrendeződött, súlypontja eltolódott a szélesebb környezet irányába. Ha másirányú és másműfajú irodalmi tevékenysége megakadályozta is élményköre kibővítését: annál inkább törekedett a kimélyítésére. Realizmusának kritikai oldala még erőteljesebb és társadalmilag konkrétabb lett, a múltat kegyetlen szatírával fölidéző elbeszélésekben (A hullaszekrény, A pofon, Ítélet), de az átmeneti társadalom mélyebb konfliktusainak föltárásában is (Andris, 1954). Az előző, múlttal foglalkozó ciklus legjelentősebb darabja az Ítélet. Egy duhajkodó úri vadásztársaság részeg reggele: bírósági tárgyalás, gyorshajtásért, melynek halálos áldozata van. A bíróság persze tehetetlen a "nagykutyákkal" szemben. Innen vadászatra sietnek a novella szereplői, és a főhős, Bálint, kegyetlenül megkínozza az egyetlen hozzá közelálló teremtményt: a kutyáját. Ő, a nevelhetetlen, nevelni akar. Az ítélet a bíróság helyett a sorsra vár – vagyis a főhős jellemének "kifutására": virtuskodásból autóval ráhajtanak a Balaton jegére és az beszakad alattuk. Illés azonban korántsem azért idézi föl a múlt világ alakjait, hogy döglött oroszlánokba rugdosson. Bálintban torz voltában is van valami nagyság: a gátlástalanság túlburjánzása. A hullaszekrény, A pofon pedig a pecsovics-magatartás, a konformizmus "mechanikájának" tanulságos föltárása.

A kritikai attitűd megerősödése mellett Illés írói figyelme mindinkább az értelmiség felé fordul, amely – írásainak tanúsága szerint – paradox módon egyszerre őrzi magában és folytatja a polgári hagyományokat, a hajlamot az ezoterikus ábrándokra, s ugyanakkor kiküzdött magának valami kegyetlenül és szenvtelenül józan tárgyilagosságot. Az írói "anamnézisek" e magatartás {740.} mindkét oldalát föltárják. Legjellemzőbben (a Türelmetlen szeretők című dráma mellett) az Andris, melynek magárahagyott kamasz-hőse életveszélyes kísérletbe fog: kötélen lemászik az alattuk levő lakásba, hogy ellopjon valamit, újra visszakúszik és a sikeren fölbuzdulva elhatározza, hagy azt is kipróbálja: milyen akasztott embernek lenni. E kamasz-hős sorsával a magárahagyottság és a kiúttalanság, a célt, kötést nem találó játékos kísérletezés veszedelmére figyelmeztet az író – aligha gyermekpedagógiai célzattal, bár e kis remekmű lélektani hitele is hiánytalan. Az Utójáték egy csődbejutott szerelem értelmetlenségét, eszménytelenségét leplezi le.

Illés kritikai realizmusának kibontakozásához ily módon az átmeneti kor adott szélesebb lehetőséget, és e novellák föltételezik, közvetve mintegy magukban hordozzák a szocialista eszmeiség elemeit. Az individualista magatartás elítélése mindinkább az új embereszmény jegyében történik. Sajátságos módon tárja ezt föl a Kettős kör című, 1959-ben írt elbeszélés. A cím az apák és fiak külön világára, megnemértésére utal. De nem valami nemzedéki vagy világnézeti különbség állítja szembe egymással a novella két hősét. Az örökös munka, a szüntelen, halálig való szorgalom, a szívós öregség rejtélye csap ki a novellából. Az agyvérzéses apát meglátogatja a fia: az öreg már nem tud beszélni, de félkezére bénán még a kertet locsolja. Halála után derül ki, hogy a karja is el volt törve. S a fiú, akinek eszmélését, emberré formálódását a szerző páratlan technikai-művészi bravúrral néhány lapon, egy-egy sűrített pillanatban kicsiny gyermekkorától kezdve fölvillantja, hasztalan próbálja a haldokló titkát megfejteni. Csak érezzük – de ez az érzés erősebb minden szóbeli magyarázkodásnál –, hogy éppen az apa szigora, "kegyetlen szeretete" volt az, amely a fiút az eminenskedő törtetéstől, értelmetlen kalandoktól, pillanatnyi hangulatai követésétől, erejét meghaladó vállalkozásoktól, nem veréssel, szidalmakkal, pusztán egy-egy szóval, szemvillanással, munkás élete példájával visszatartotta, a fiú sorsát sínre helyezte. A haldokló romvoltában is fölmagasztosul, s a magunkkal és világunkkal való illúziótlan szembenézést hagyja örökül. Mint a Madarak elrepülnek, a Kettős kör is jelképes, az írói egzisztenciát átvilágító írás. Hitvallás az "apai örökség" – egyszersmind az új társadalom alapját adó alkotó munka mellett, amiképp ez az eszmény áll az érett Illés Endre egész alkotói tevékenysége középpontjában.