{745.} Sőtér István

Szegeden született 1913-ban. Az Eötvös-kollégium növendéke, majd Párizsban ösztöndíjas. A francia–magyar kulturális kapcsolatokról írt tanulmányaival tűnik föl. A Nyugat utáni korszak egzik legjelentősebb esszéistája. Jelentékeny szerepe van a magyar kritika és esztétika marxista tájékozódásában, korszerű világirodalmi horizontjának kialakításában, tanulmányai mellett műfordításaival is: nevéhez fűződik többek között az Üvöltő szelek című Brontë-regény fordítás-irodalmunk történetében kiemelkedő átültetése. A felszabadulás után fontos állami és társadalmi funkciókat tölt be. Kossuth-díjas.

Sőtér István írói útja rendkívül sokoldalúan tárja föl az eredendően esszéista-, kritikus-írók művészi dilemmáját. Ez mindenekelőtt a választás problémája, eszmei és művészi vonatkozásban egyaránt. Intellektuális hajlamú, bölcseleti érdeklődésű írónál a "hamis tudat" művészi következményei veszedelmesebbek lehetnek, mint az "ösztönösebb" alkotóknál: a hibás gondolatmenetet csak közvetettebben és nehezebben korrigálhatja maga a valóság. A szépíró Sőtér életművét áttekintve, világosan kitetszik, hogy műveinek esztétikai értéke, hatása is fokozódott, amint a reálisabb valóságszemlélet áttörte a bölcseleti eleve-föltételezések gátjait.

Sőtér tanulmányait alkat és program azonossága teszi hitelessé. Egy modern éden rajzolódik ki bennük, bonyolultságában is áttekinthető, mert nem a szeszély és magafeledtség, hanem a tudatos akarat és belátás műve. Szaggatott korunkban a kritikus Sőtér az irodalom mélyebb kontinuitásának szívós kutatója. Ám a szépírói műfajokban jóval nehezebb megteremteni ugyanezt a harmóniát. Mindent elölről kell kezdeni, mert az egyszer már műbe fegyelmezett ellentmondások éppen az új, a minőségileg más, a továbbmozduló élet megragadásában nem nyújthatnak biztonságos támpontot. Az élet édene nehezebben nyílik meg, mint az irodalomé. Alapvetően ez a magyarázata a szépíró Sőtér hosszú tusakodásának – annál is inkább, mert tudta, hogy nem érheti be készen vett megoldásokkal.

A modern irracionalizmus bölcseleti kérdésfölvetésével, közelesen: az "ember jelenlétének" problémájával ő is már indulásakor szembekerült. S már a kezdet kezdetén ezzel adekvát ábrázolástechnikát alkalmazott: a francia szürrealizmus neveltjeként lépett föl irodalmunkban. Ám, míg tanulmányaiban már ezidőtt is világos, racionális okfejtéssel hitelesíti, vagy legalábbis ellensúlyozza a szürrealizmus tételeit, észen túli sugallatait, szépírói tevékenységére egy ideig inkább nyomasztó mámorként telepszik ez az irányzat. Pályakezdő novelláinak egy része és két, felszabadulás előtt publikált regénye, a Fellegjárás (1939) és a Templomrabló (1943) különös, idegenszerű hangulatot lehelnek. A bennük kifejeződő sajátos ellentmondást találóan rögzíti Halász Gábor kritikája: létrejöttük "a regényírói tehetetlenség diadala, írójuk képtelen volt határozottabbakká formálni őket, de a fullasztó érzésáradatról, mely elmossa jellegüket, kevesen adtak meggyőzőbb tanúságot". Az író tehát őszinte: tanulmányaival ellentétben nem vall kontinuitásról, mikor az életben csak a diszkontinuitást látja még.

Bizonytalansága azonban abból is ered, hogy eleinte az irracionalizmus különféle áramlatai között sem tudott választani – ösztönösen megérezve egy ilyen választás lehetetlenségét. Kísérletképpen inkább végigjátszott {746.} rajtuk. Így kerül egymás mellé a Szilveszterben (1938) az Olimposzi színházban és a Tenyérjósban (1943) a claudeli neokatolicizmus a gide-i morális szkepticizmussal, a "doppelgánger"-motívum az ésszel nem motiválható tettekkel. De a Tenyérjós már kiüt e kísérleti írások közül: szorongatóan találó kép a sikeres, mégis létbizonytalanságban élő orvos-sarlatánról, amint rendelőjében tüsténkedik páciensei elámítására.

A Fellegjárás és a negyvenes évek derekán írt Kísértet elomló hangulatai mögött már mélyebb, vérre-menőbb küzdelem sejlik föl. E két mű, különösen a Kísértet, nemcsak az intellektuális irracionalizmus varázslatos megidézése, hanem egyszersmind kritikája is. A Fellegjárásban Sőtér hitelesen követi végig a játékosan szövődő varázslat kialakulását és következményeit. Még osztozik amaz idők hitében, hogy az emberiség jövőjét az elit, az entellektüel-kevesek testesíthetik meg, ők a sziget, a modell, az emberi vadság közepette. Csakhogy, mint ezt a regény föltárja: a kirekesztett élet visszaüt, s hamarosan kiderül, hogy az intellektus állandó önellenőrzése sehová sem vezet: a regény diák-hősei, Márai "zendülőinek" fura képzelgéseikben is hitelesebb és színváltóbb utódai, mind rosszabbul érzik magukat, mert elvágva a valóságtól, a kiszámíthatatlan, önkényes kaland pótlékára szorulnak. Nyugtalanságuk már nem metafizikai, hanem éppen a metafizikus szemlélet tűrhetetlenségéből ered; – éppen fordítva, mint a Zendülőkben. A Fellegjárás a mesterkélt révület kórleírása. Sűrűbb és erőteljesebb a Kísértet (1945) című kisregény, melynek főhőse egy kótyagos német filozopter, aki egy rossz tréfa nyomán Charles Bovarynak képzeli magát. Ez az úgynevezett "irodalmi betegségnek",annak az állapotnak kegyetlen leleplezése, mikor életünket önkéntelenül is irodalmi minták szerint kezdjük élni. A főhős szélsőséges sorsának jelentése kettős: leleplezi a játék veszedelmes, gyilkos következményeit, míg Scalpomb mániájának megidézésével: az irracionális képzelgéseket. E regény a szépíró Sőtér első mélyebb áttörése a realizmus felé. Ábrázolása is lehiggad, tömörebb, szűkszavúbb lesz; jelen vannak benne a szürrealizmus elemei, de a szemlélete már nem.

A szépíró Sőtérnek a felszabadulás utáni néhány év volt számban és minőségben egyaránt a legtermékenyebb korszaka. Ekkor jelenik meg a háborús évek alatt kezdett Bűnbeesés (1947) , a fiókban maradt antifasiszta novellák, az entellektüel ábrándkergetés újabb, vésztjóslóbb rajza, ekkor íródik a Hídszakadás (1948),és az egyetlen, méltatlanul elfeledett dráma-kísérlet, a Judás. S mind e művek a Játék és valóság című esszé-kötet alapvető tanulmányaival egyidőben aktuális kritikák – többek között Németh László Iszonyáról írt, tán máig legjobb elemzés –, és irodalmi viták pergőtüzében. A Bűnbeesés az első pályaszakasz eredményeinek összefoglalása. Bár anyagában több a fiktív elem, voltaképp mégis Márai Vallomásainak, Remenyik Bűntudatának, Grandpierre Tegnapjának vonulatába tartozik. Ugyanazon anyag habosabb, légiesebb fölgyűrődése – a polgári lét helyett a polgári tudatállapot változásainak összefogása. Alakjai képzeltek, de szellemük, képzeletük önéletrajzi elemekkel töltekezik. Szellemi monográfia az író – és egy társadalmi réteg – gondolkozásáról. A regény várbeli patríciusait nemcsak előjogaik, de álmaik is elzárják a fortyogó élet-katlanoktól; "bűnbeesésük", hogy nem merik már vállalni önmagukat.

A Bűnbeesés első változata még a realizmus és irracionalizmus el nem dőlt párviadalára vall. Egy évtizedre rá az író átdolgozta a regényt; az új változat {747.} megőrizte intenzitását, tömörebb, egyértelműbb lett, a szürrealista szertelenségek világosabb jelentésű metafora-rendszerré szerveződtek. A negyvenes évek végén született Sőtér-novellák kimélyítik a Kísérletben kezdődött tájékozódást. Az Ezerkilencszázharminchat című novella a tömeggyilkos lelkivilágának, belső "logikájának" találó megidézése, a novella hőse, a Párizsban tanuló román vasgárdista diák, az ősvadság állapotába "fegyelmezi vissza" magát. Az Argonauták hasonlóképpen élesen antifasiszta novella, melyben rendkívül jellegzetesen mutatkozik meg az irracionális szemlélet – mint téma, mint meghatározott társadalmi jelenség. A hős úgy érzi, hogy a sínen már ott a vonat, amely még csak föltűnt a láthatáron: de nem e kényszerképzet, hanem magának a valóságnak a kényszere, a döntéstől való rettegés viszi rá a hőst, hogy bajtársát, a dönteni tudó, a németekkel szembeforduló zászlóst meggyilkolja. A Budai átkelésben viszont az "action gratuite" éppen fordított átváltozást tükröz: az emberi világban teszi otthonossá a közönyös, kiábrándult főhőst. Megoldásában e novella csakúgy, mint a Hídszakadás című kisregény a Bűnbeesés alapmotívumainak sűrítettebb és erőteljesebb megidézése. A főhős bolyongása a vár alatti pince-labirintusban – voltaképpen a saját múltjában – hátborzongató hitelű: a múlt mániákus visszajátszását a jelentől való iszony indokolja; a hős és felesége elvesztették gyermeküket az ostrom alatt, s vele életük értelmét is. A Hídszakadásban a kísérletező Sőtér végre kötést és közeget talált. Erre vall a Judás című dráma is. A bibliai témát egészen modern csengésűvé teszi: Júdásban a nacionalizmus bukik meg erkölcsileg és emberileg.

Sőtér eddig tárgyalt szépprózai alkotásainak közös jellemvonása túlzott közvetettségük, mely a szürrealista ábrázolástechnika következménye is. A választás az író részéről eszmeileg-politikailag már megtörtént, de művészi következményei még nem értek be, s a realista ábrázolás tendenciáit, a kísérletet egy szélesebb, változatosabb valóságábrázolásra az esztétikai dogmatizmus gyanakvással, értetlenséggel fogadta, és egy időre elvette az író kedvét a további kísérletezéstől. Csak 1956 után jelentkezett újra néhány novellával. Ezek közül a Kémia (1959) még a korábbi közvetettséget őrzi.

Az író mindeddig legérettebb elbeszélése az Édenkert (1960). Ebben az írásban föloldódnak a korábbiakban tapasztalható ellentmondások, mert a belátás, az állásfoglalás ebben nemesül hitté, s az írói program: magatartássá. Egybeolvadnak a szépíró korábban divergáló tulajdonságai: határozottan tudja éreztetni a kor valóságos jelenlétét a közvetettebb érzésvilágban és hangulatokban is. Az Édenkert nek sajátságos módon éppen fordított a hatása, mint némely előző művének: a történet átvitt, szimbolikus, az elbeszélés távolságtartó. De ha megnemesedve ott is benne a szürrealizmus sok-sok stílfogása, a "fal" ami tárgy és író, mű és olvasó között volt, ezúttal eltűnik, s maga az éber élet kerül elénk. A novella hőse Kempelen Mihály, az öregedő, emigrációból hazatért, majd félreállított szocialista költő. A cselekmény: egy vers születése – egy édennek álmodott kert pusztulása árán. A kert a költő feleségének álma, s a feltörő gyűlölet rombolja szét, az 56-os kataklizmát megelőző idők hisztériás légkörében. A kert mégsem pusztul el, mert sértetlenül él tovább a hősök lelkében, nem mint "sziget", mint "menedék", hanem mint a közös emberi boldogság jelképe. A Játék és valóság tanul-{748.}mányait író Sőtér István e novellában találta meg a kulcsot a valósághoz; e novella már a "literátus álom" folytatásáról és megvalósulásának lehetőségéről bizonyság.