Szentkuthy Miklós

Budapesten született 1908-ban, német eredetű patrícius családból. Első szépprózai kísérleteit saját költségén adta ki. 1945 után a Válasz és a Magyarok című folyóiratokban jelennek meg esszéi és kritikái. Történelmi és művészettörténeti tárgyú regényeit 1956 után adták ki. Prózafordítással is foglalkozik.

A káosz, mely mint negatív megoldás, abszurd végállapot, ott kísért az egész polgári irodalom előtt, Szentkuthy Miklós különös kísérleteiben mutatkozott meg valamennyi szemléleti és esztétikai következményében. Hevesi András számára még csak ördögi incselkedés, mely ellen éppen a mű, mint lutheri tintásüveg, a hatásos védekezés, Ottliknál keményre formált jellemek néznek farkasszemet a semmi rájuk ásító zűrzavarával – Szentkuthy már küzdeni, védekezni sem akar. Nyíltan megvallja, hogy a káosz egybeesik a legigazabb renddel. Neki már hősei, figurái sincsenek – és voltaképp nincs mű sem. Testes "regénye", a Prae (1933) – mint a cím is céloz rá – egy lehetséges regény előjátékaként készült. Szándékában annak a folyamatnak a megelevenítése, amely az alkotást megelőzi, asszociációk és spekulációk amorf halmaza a teremtés előtt, vagyis a káoszban, mikor a föld és vizek, világosság és sötétség szét nem vált kavargásában még minden lehetséges. Csakhogy a mű formátlansága nem a születést megelőző állapot, hisz végül nem is születik meg belőle semmi, sokkal inkább a már meglevő világ teljes széthullása. Nem preludium, mégcsak nem is hangolás, hanem a karnagy kigúnyolására szánt szertelen rögtönzés tetszőleges, sohasem volt és sohasem lehető' dallamokból.

Tévesen hasonlítják e művet Proust és Joyce nagyszabású regényeihez, az Eltűnt időhöz vagy az Ulysseshez. Még levezetni is nehéz belőlük. Ha egyáltalán van hasonlóság, merőben külsődleges, bár Szentkuthynak tagadhatatlanul bátorítást adott főleg a Joyce-mű a szabad asszociációs technika alkalmazására. E technika azonban már konvenció a Prae születése idején, az izmusok első hulláma után. Amellett az Ulyssesben a végtelen asszociáció-soroknak a rejtett, de igen pontos logikával megszerkesztett fizikai cselekmény, s a meghatározott időkeret rendező elvet, legalábbis ellensúlyt biztosít; a Praeben azonban szó sincs ilyesmiről. Az asszociáció-sorokat még az emlékezés logikája sem fegyelmezi. Még a műalkotásra készülődés érzelmi állapotváltozása, hullámzása is csak helyenként; ha Szentkuthy legalább erre az utóbbira korlátozza figyelmét, tanulságos és érdekes mű lesz a Praeből. Sajnos, nem merte és nem akarta korlátozni magát. Ahol minden lehetséges, ott semmi sem lehetséges: egy kitűnően festett miliőről a következő bekezdésben vagy húsz-harminc oldallal később kiderül, hogy pusztán játszi ötlet volt, a szerző időközben elvetette, s hogy miért, ezt a hosszadalmas magyarázat sem deríti föl, mert az sem vehető komolyan; az alakok nemcsak századokat ugrálnak, nemüket és jellemüket változtatják – erre akadt már példa eddig is –, de gyakorta kiderül, hogy nem is léteznek, s mint lehetőségeknek, sincs értelmük, igazo-{749.}lásuk. Ez a példátlan zavar legfőképp abból ered, hogy az író nemcsak élményanyagából, széleskörű olvasottságából merít – az emlék és az esszé még megférne egymás mellett –, hanem önkényes és sehova, nem kötődő spekulációit is a regénybe foglalja. Noha a szerző stilisztikai érzéke, erudíciója vitathatatlan, a végletekig elvont spekuláció különc és olvashatatlan kísérletté teszi a Praet, inkább pszichológiai esetté, mintsem irodalmi alkotássá. Pedig megvannak a maga részletszépségei, "ötoldalas lélekzetállító tűzijátékok az ötvenoldalas sötétségekben", mint Halász Gábor megjegyzi.

A második Szentkuthy -kísérlet, az Egyetlen metafora felé (1935), már sikeresebb, mert itt a szerző legalább önmagát vállalja. Súlyos tépelődéssel ugyan, hogy joga van-e rá: "Életemet mint életet témaként nem vállalhatom. Mikor megborotválkozom, még nem tudom, hogy spanyol misztikus, expresszionista építész vagy szingliző tenniszpartner leszek-e?" Reflexióinak áradása azonban mindinkább önmaga köré összpontosul. A metafora-sorból ugyan itt sem születik meg az áhított egyetlen metafora, de néhol egészen nagyszerű novellatöredékeket olvashatunk a szerző számára fontos tárgyakról: – kitűnő tanulmányt egy angol király zűrzavaros vagyoni, hatalmi és szerelmi problémáiról, az öregedő nő kétségbeesett mohóságáról, Hubermann hegedűjátékáról – s végre megrendült és megrendítő egy zsidó temetés leírásában. Világossá válik kísérleteinek személyes és társadalmi indítéka: a polgári entellektüel választási kényszere – és e kényszer képtelensége – a föltételezett két véglet: a kereszténység abszolút rendje és a "fizikai idealizmus" abszolút bizonytalansága között. Vagy Szent Sebestyén vagy a pszi-függvény eddingtoni értelmezése – mint Szentkuthy maga is találóan megfogalmazza. Ám ez csak a gondolkozóra vall. A művész baja mélyebb: "az áthatolhatatlan, kétségbeejtő különbség: írásaim és gondolataim között. Késő este vágtatva sétálok a gellérthegyi fák között: ezer érzékletes benyomás, ezer metafora, ezer logikus szikra. Átélek hosszú étosz-skálákat, végigjátszom hosszú tragédia és komédia szerepeket, gyilkosságokat tervezek, szeretőket megbántok, szülőket gazdagítok, elméleteket körvonalazok: s mire hazajövök, mire tollamhoz nyúlok, a legidegenebb, leghazugabb, semmitmondó stílusrutin van a kezeim közt".

Ezt a minden művészt fenyegető állapotot Szentkuthynak máig sem sikerült teljesen kihevernie. A döntés bátorsága hiányzik belőle, ezért nem tudja az ihlet varázsát szavakba csak töredékesen átmenekíteni. Nem tudja elég komolyan venni a tárgyát. Ha a személyesebb élményköröket akarja megragadni, mint az Orpheus-füzetekben: különc egyénisége riasztja el a gondolati szökelléseire már beidegzett olvasót. Ha távoleső, történelmi tárgyba fog – mint másfél évtized múlva a Hitvita és nászindulóban (1960) szemléletének önkényessége zavar. Pedig ez utóbbi mű már a társadalmi problémák iránti érzékenység föltámadásáról tanúskodik. Fölfogásának kettőssége – vagy inkább sokfélesége – főleg a reformáció Németországában játszódó regényrésznél szembetűnő. Hogy Luther elárulta a parasztmozgalmat – ez csak látszólagos tanulság. S éppen csak fölsejlik a valóságos, amit Szentkuthy tulajdonképpen mondani szeretne, hogy a reneszánsz végre fölszabaduló erkölcsi, élethabzsoló gátlástalansága közepette a lutheri pietizmus ismét bilincset vert az emberre. A kikapós prépostok emberibbek, mint a megszállottan ágáló hitújító, akinek azért nagyon is helyén az esze. Amit az író megírt: abban nem hitt igazán – amiben hitt: azt nem írta meg.

{750.} A Mozartról szóló Divertimento (1957) azonban már az elképzelés és a mű közeledésére, már-már egységére vallott. Mindeddig az író legjobb regénye – talán egyetlen regénye. Nem a drapériákban és dekoratív külsőségekben tetszeleg, amire a tárgy és e regénytípus sekélyebb konvenciói csábítanák – hanem századunk "centrumtalan" kavargását a menuettek, francia négyesek és marionettek fegyelmezettebben játékos korának mídereibe szorítja. Mozart alakját egy derék és alázatos lelkű zenész követi árnyékként, az ő szeszélyes előadásában ismerjük meg a pályakezdő zseni vidámabb és szertelenebb korszakát. A fogás Thomas Mann Doktor Faustusából átvett, de eredeti leleménnyel alkalmazott. Az elbeszélő éppen nem látszik megrettenni a démoni sugallatoktól – sőt, élvezi ezeket. Szentkuthy szemlélete a Prae óta nem sokat változott, de megfoghatóbb, higgadtabb lett. A műveiben élő Mozart személyiségében pedig végre kötést is talált. A stílus egyszerre idézi és parodizálja a rokoko köntörfalazást; az egész mű színes, vibráló, a kompozíciót nyíltan nem vállaló, mégis egységes hatású, regénnyé növelt metafora arról, hogy a vanitatum vanitas jegye alatt is lehet az emberi mű maradandó, föltéve, ha az alkotó sem a világot, sem az alkotást nem veszi túlságosan komolyan. A mondandó talán vitatható, de értékelnünk kell, hogy szerzőnk végre mondott valamit.