Alkotói módszere

Gelléri tehát a szemsugarába került és sajátos lelkivilágán átszűrődött külvilágról összefüggő történetet mond el. Ezért életműve nem bontható élesen elhatárolt szakaszokra. Érett művészként jelentkezett már első kötetében, azonnal megteremtette novelláinak alaptípusát, s megütötte a domináns hangokat. Ezek később színeződtek, gazdagodtak, árnyalódtak, különböző időszakokban körülményeinek és ihletének alakulása szerint az alaptípusok egyike vagy másika vált hangsúlyosabbá, de a mondanivaló, a látásmód, a kifejezés lényegileg keveset változott. Jellemző ebből a szempontból a köteteibe ismételten felvett írások sima beilleszkedése az újabb-újabb környezetbe. A korabeli kritikák, elenyésző kivétellel, nem is igen látnak olyan fordulatokat Gellérinél, amelyek a róla kezdetben kialakuló benyomást lényegesen módosították volna. Még az 1964-ben közzétett legteljesebb válogatás sem ad ebből a szempontból újat a kialakult portréhoz. Első periódusának mégis az 1924–1930 közötti időszakot tekinthetjük, melyet első megjelent írása és a Nagymosoda határol. Ezek az elbeszélések romantikus-transzcendens álomvilágának, ösztönös stilizáló módszerének termékei. Két, e korszakból származó írása már az érett alaptípusok közé tartozik: a Szabadulás, mely a kamaszerotika idillben feloldott, expresszionisztikus-szimbolikus érzékeltetése, s a Gyászmenet, a reális és fantasztikus elemekből kevert groteszk tragédia egyik első jelentkezése. Mindkettő jellegzetesen elsőszemélyes, jelen idejű forma, Gelléri lírai írásmódjának egyik állandó ismertetőjele, és egyúttal fluidumos szuggesztivitásának, magas hőfokú drámaiságának fontos összetevője. Regénye, a Nagymosoda jól mutatja kivételes erényeit, de egyúttal regényírásra alkalmatlan adottságait is. Szinte gyűjteménye a pompás novelláknak, az élmény-fűtötte életképeknek, az álomszülte hangulatosságnak, a mozgalmas, gazdag leírásoknak, a festői képeknek, a nem mindennapos lélektani érzéknek és a hallatlan idegérzékenységnek, mely egyszerre képes tragikus és idilli, misztikus és naturális, groteszk, könnyes és cinikus rezonanciákra. De egyik jelenetről a másikra, mintha elfelejtkezne az előbbi szituációról: figurái elkezdett akcióikat nem folytatják, az egyénekből induló szálak nem sodródnak össze cselekménnyé, az epizódok önmagukért valók, és az alapprobléma, a mosoda-tulajdonos összeroppanása és öngyilkos vezeklése, indokolatlan marad. Gelléri egy-egy pillanatra beleéli magát emberekbe, helyzetekbe, mozzanatokba, de a regényhez illő jellemeket és a társadalmi-pszichológiai mozgatóerőket nem tudja megfesteni. Elmeséli, amit lát, érzékel és hisz, de a dolgok okát, értelmét és összefüggéseit nem keresi.

Körülbelül 1930-tól kezdve mégis egyre inkább a való életet akarja megjeleníteni. Nyilván elsősorban a történelem alakulása játszik szerepet ebben: az imperialista világ megingása, a baloldali mozgalmak fokozott aktivizálódása, a forradalmi remények időleges felerősödése. Barátainak, tanácsadóinak {763.} egy része szintén arra ösztönözte, hogy lépjen ki az álomvilágból. Lázas művelődési vágya is módosítja szemléletét: tudományos tételekkel és művészi irányzatokkal ismerkedik meg, s a filozófia, a szocializmus tanításai is érdeklik. Foglalkozásainak változatossága és írói sikereinek hatására felfokozódó életereje is művészi gazdagodását szolgálja. Második periódusához tartoznak az 1930 és 1935 között keletkezett és három kötetbe gyűjtött írásai.

Ebben a szakaszában éri el művészi csúcsát; ekkor teremti meg legtöbb munkásfiguráját, legreálisabb környezetrajzait, s ekkor látja legvilágosabban a szociális ellentéteket. Ebben a korszakában sikerül – amint Bálint György írja – reális talajban gyökerező nagy démoni víziót festenie Budapest földrajzi és lelki perifériájáról. A novellák csak a típusok valamelyikének uralkodó tónusában, egyik vagy másik életérzés intenzitásának növekedésében, gyengülésében különböznek egymástól. A munkáskörnyezet, a kisemmizett proletárrétegek és a munkás hétköznapok főszerepe Gelléri mikrokozmoszában mind a három kötetre jellemző. Ugyancsak jellemző rájuk az önéletrajzi indítású írások nagy száma. A Szomjas inasok című gyűjteményben a reális ember-és környezetábrázolás és az idilli világlátás dominál. Jól mutatja ezt a kötet egyik legértékesebb, legkarakterisztikusabb darabja, A szállítóknál. Hősei erős, vidám munkások, jóakaratúak, bajtársiasak, szeretik a munkát. Életük öröme: egy-egy krigli sör, egy kis hancúrozás s a jól megérdemelt pihenés. A novellának alig van cselekménye: küzdelem egy páncélszekrény felhurcolásáért. De ez a történet az izmok szépségének, a munka örömének, az egyszerű szívek öntudatlan jóságának, a proletársors csapdáinak, fanyarkás humornak, lírai merengéseknek, drámai fordulatoknak és érzéki varázsnak sűrű és fényes ötvözete. A következő, Hold utca című kötetben a könnyes, ironikus, groteszk hang fokozódik az előbbi rovására. "A szegénységnek itt már nincs szárnya." Ennek a gyűjteménynek talán legismertebb remeke a Ház a telepen. A hős megint az élet elsodortja, mindenből kikopott munkanélküli. A szeméttelepen berendez egy hulladékodut, párt is szerez magának, s a paradicsomban érzi magát. Van fedele, kenyérkéje, be tud fűteni és szereti valaki. De a hatalom: a telektulajdonos és a hatóság elűzi őket. A tehetetlen részvét könnyeiből és az élet nevetséges szörnyűségének átéléséből szőtt mestermű ez a groteszk történet. A harmadik kötetben, a Kikötőben a pesszimista, tragikus sejtelmek törnek elő. Tipikusan jelentkezik ez a szemlélet a címadó novellában. Itt is a munkások izmai, a munka izgalma, az erő villogása a főszereplő. De itt fonákjára fordul a cimboraság derűje, az erő hatalma, az izmok játéka. Itt a virtus már gyilkossághoz vezet, mert az élet veszettsége egymás torkának ugratja áldozatait.

Akármelyik Gelléri-elbeszéléstípust vizsgáljuk azonban – a végtelen számú variációk ellenére –, vannak alkotómódszerének és stílusának olyan általános érvényű és teljesen egyéni jegyei, amelyek írásait azonnal, szinte néhány sor elolvasása után felismerhetővé és összetéveszthetetlenné teszik. Irodalmi "területhódító", speciális tematikájáról már esett szó. Hőseiben, a társadalom peremére sodortakban az a közös vonás, hogy primitív körülmények között élnek, primitív vágyakkal és igényekkel, vagy semmi távlatuk nincs, vagy magános, romantikus, öntudatlan lázongók. Mégis van bennük valami "isteni szikra", valami romolhatatlan mag: rejtőzködő, de pusztíthatatlan lélek, melyből bármikor, ha a világ lehetővé teszi, föl-{764.}gyúlhat és fénybe szárnyalhat a teljes ember, Gelléri homályosan, ám szívósan élő ideálja. Módszere, hogy az élet köznapjaiból vett apró történetekben teremt erős képzelettel és szuggesztív jelenvalósággal olyan drámai feszültséget, olyan érzékletes és ugyanakkor varázsos költői atmoszférát, mely a föld fölé emeli, igézetessé, szimbolikussá növeli a legjelentéktelenebbnek látszó cselekményt, alakot és környezetet is. Ennek megfelelően stiláris eszközei líraiak. Nem leírásokkal, hanem megjelenítéssel dolgozik. Főként festői hatást kiváltó jelzőkkel, hasonlatokkal, szóképekkel, a tárgyi valóság, a természet megszemélyesítésével, a szavak asszociációs vonzásának kiaknázásával teremti meg az általa ábrázolt világ érzékiségét, mozgalmasságát és szemléletességét. Ezt a lírai kifejezésmódot különös sikerrel alkalmazza a novellák indításánál és lezárásánál. A Hűvösvölgyi nászutasok című elbeszélést például így vezeti be: "Egyszerű szél fújt. Parasztruhás. Kucsmája alól mezei szag dőlt. Az emberek azt mondták: alkonyodik. A fecskék ilyenkor magasra szálltak, azután eltűntek és visszajöttek csillaggal a csőrükben. Így lett a ragyogós est." Vagy figyeljük meg néhány jellegzetes befejező mondatát a Csönd című novellából: "A vad lópaták már mindenfelé csörömpölve törik az utak ezüstjét ... s ó micsoda zajjal ébred az ember: az égen Nap született s nem hallotta senki ..." Gazdag költői szóhasználata és képalkotása mondatainak természetét is meghatározza. A mondatok ritmusát a hangulatváltások teszik változatossá, feszültté, élőbeszédszerűen fellazítottá. A lírai sűrítés következtében olykor jelentkező logikai kihagyások fokozzák az érzelmek intenzív közvetlenségét. Közvetlenséget árasztanak a szereplők is, amikor saját nyelvükön – általában az alacsonyabbrendű köznyelven – természetesen szólnak. A beszéltetés közvetlensége és a lírai fordulatok bősége eredeti és magávalragadó stílusötvözetet hoz létre, különösen mikor első periódusának az expresszionizmusban gyökerező romantikus és patetikus túlzásait, a hasonlatok és metaforák halmozását elhagyja és nyelvét egyre tömörebbé, kifejezőbbé, a tartalommal egyre inkább adekváttá fejleszti.

Lényegében ezeken a művészi, alkati adottságokon épül Gelléri utolsó korszaka is, amelyet az 1940-ben megjelent Villám és esti tűz című kötete körül jelölhetnénk ki. Ebben a gyűjteményben, és néhány ez idő tájt keletkezett, de a válogatásban nem szereplő fontos írásában azonban már a fasizmus és a háború gyilkos szorongatása érződik, a világ kísérteties ábrázolása válik uralkodóvá: a rettenet víziói, a bomlás, a pusztulás, a csendesen fojtogató téboly látomása. Georgi, a borbély a halál testi megjelenésének szuggerálásával izgatja az őrületig vak feleségét; Filipovics, a kishivatalnok egy nagyhangú és titokzatos útonálló fenyegetőzéseitől megrémülve veszíti el a világ egyensúlyáról kialakított illúzióját. A halászlé-lakomára készülő békés cipészsegédek közé becsap a villám, a fövő hal és leve ezer szilánkban fröcsköl és lövell szerteszét, és babonás előjátékként jelképezi a háború kitörését. Gelléri ekkor már csak a gyermekkori emlékek világába tud menekülni – édesbús hangulattal, nosztalgikusan. Stílusa is, amely teljes egységbe forrt a tartalommal, fojtott, szűkszavú, súlyos, és azelőtt laza, ideges szerkesztése most keménnyé, klasszikus veretűvé válik.