Élményforrásai

Önmagában az, hogy Gelléri Andor Endre az életben megismert valóságdarabokat, embertípusokat, élményeket örökítette meg, novellatermését még nem formálná összefüggő történetté, életregény-félévé. Térben, időben, szereplőkben, hangulatokban szerteágazó világát egyénisége, érzékeny benső énje fogta egységbe. Nyugtalanul vibráló írásai a benne feszülő ellentmondásokat is híven visszatükrözik. De az ellentmondásoknak, a szüntelen keresésnek mi volt az oka?

Gelléri Andor Endre gyermekkora nehezen megemészthető, súlyos élményekkel terhes. Ungvári Tamás idézi Gellérinek egy idevonatkozó megjegyzését: "1914-ig annyi részeget láttam a nagyszüleim kantinjában, hogy csak 1914–16 között jutottam annyira előre a számtanban, hogy meg tudtam számolni, mennyi is lehet az a sok részeg ... Egy oszlop mögül ki-kipillantva, lenyűgözve és elrettenve néztem, milyen mélyen bökik egymásba késüket – egyik munkás a másikba." És rögtön ezután átmenet nélkül azt írja: "Átéltem a háborút, két forradalmat. Egy ellenforradalmat. A halálnál nagyobb meglepetés nem érhet engem." Önvallomásában sokat ír azokról a riasztó, brutális szerelmi tapasztalatokról is, melyeket értetlen, ijedt kisgyermekként a téglagyári környezetben megélt. Szorongásosak, bizonytalanok a családi körülményei is. Az anyai nagyszülők tönkrejutásának megrázkódtatásáról szól egyik leghangulatosabb, legszomorkásabb novellája: a Kék kendő. Szülei is létbizonytalanságban élnek. Gelléri önéletírásának folyton visszatérő motívuma a szülői ház anyagi gondokkal küszködő és örökösen a deklasszálódástól rettegő, sivár kispolgári légköre. És a szülők kapcsolata is feszült. Az apa különös egyéniség, otthon zsarnok, zord, hallgatag kedély. Egyébként munkájának szerelmese és mestere. El-eltűnik hazulról, kirúg néha a hámból. Az anya szenved, a kisfiú anyjához húz, apjától fél, hol gyűlöli, hol isteníti, és állandóan gyötrődik a látottak miatt. Több ifjúkori novellájában – élő apjáról mint halottról ír (Meztelenül, Az anyámról, Elmúlás), de csodálatosképpen ezekben az írásokban az apa mindig rendkívül rokonszenves figura. Önéletírásában is szélsőséges indulatok között hányódva igyekszik megfejteni apja magatartásának titkát. A Homályban egyik szerelmét azért akarja feleségül {760.} venni, de egyúttal azért menekül is előle, mert annak hangja az ő apjáéhoz hasonlít. Ezek a tűnődései, önanalízisei és elbeszélései mutatják, hogy súlyos kisebbségi érzéseket váltott ki benne viszonya apjával. Egyszer azon kesereg, hogy valamilyen misztikus gyermeki alázat béklyózza még felnőtt korában is, máskor igazolva látja apját, aki iparost akart nevelni belőle. Leírja, hogy beteges, vézna kisfiúból azért vált diszkoszvető bajnokká és izomkolosszussá, mert erősebb akart lenni, mint az apja. A sportolást viszont azért hagyta abba, hogy mégse legyen erősebb. Az apa álmodozónak, babonásnak, fellengzőnek – anyja fiának – tartotta. Egy helyen maga is erre utal: "anyád vallásos egzaltációját megfigyelve, talán az ő ágán babonáktól terhelten születtél te is." Valószínű, hogy – ha öntudatlanul is – hatott rá anyja bigott istenfélelme és ködbevesző ősöket idéző misztikája. Gelléri tudatában valamilyen formában állandóan jelen van az isten. A biblia nyelve és szimbolikája annyira felszívódik benne, hogy írásaiban rendszeresen felbukkannak bibliai szövegek, kifejezések, szimbólumok, asszociációk: a csodás, a titkos, lélekkel teljes tájak például vagy a villám, a tűz, a csillag állandó jelképei. Erre vallanak az ilyen önmagára alkalmazott hasonlatok is: "Villám! Futóárnyék! Hervadó fű!" Az Egy önérzet történetében így ír anyjáról: " ... Anyám sokat adott az álmokra, a sejtelmekre ... s ... szeretett beszélni a lánykoráról ... nagyanyjáról, aki holdvilágnál hímezgetett kilencven éves korában." A Nagymosodában Taube, a mosodatulajdonos, miközben Lanker Izrael ügynökkel beszélget, így töpreng: "ez itt ... elmeséli a galíciai zsidók kivonulásától egész a világ végéig a Lankerek történetét, akik között biztos volt csodarabbi, bolond s volt egy százéves öreganyja, aki halála előtt holdvilágnál kötötte a harisnyáit ..." Lanker Izrael történeteinek eredete világosan felismerhető azokban a mesékben, amelyeket Gelléri az anyjától hallott. Ennek a vallásos-misztikus legendavilágnak a hatását bonyolítja, súlyát növeli, hogy Gellérinek zsidó sorsot kellett vállalnia. Az Egy önérzet története megrendítően tanúskodik róla, hogy ötéves korától, amikor először találkozott az antiszemitizmussal, élete utolsó lobbanásáig hogyan küzdött, birkózott, viaskodott ezzel a problémával. Fájdalmas mániákussággal emlegeti, hogy keleties arca milyen irtózatot, kínzó kisebbségi érzést okozott neki, és a falutól való idegenkedését is így kommentálja: "Talán az ősök féltek bennem ennyire a falutól, s a vidéktől. És ők tettek engem a város szerelmesévé." Novellái közül csak egyetlen érzékelteti – s az is áttételesen, rejtőzködve – ezt a töprengést.

De ez az elbeszélés élete egyik főműve: az Ukránok kivégzése. Ebben nemcsak a kommunistákat, a forradalmárokat siratja, hanem egyúttal a zsidókat is, és világnézetének megfelelően általában az ártatlanokat, a kiszolgáltatottakat, "a megalázottakat és megszomorítottakat". Gellérit bánatai, vágyai, félelmei a magányhoz vezették, a barátságos és sejtelmes természethez, ahol nem érte szeretetlenség, és ahol képzelete kedve szerint népesítette be a teret és az időt. 16 éves korában kezdett írni. Eleinte nem is gondolt rá, hogy az írás hivatásává válhat, csak gyűjtötte írásait egy nagy ládában, amely az udvarukon állott, és amelyet apja, körülbelül ezer novellával, később elégetett. Inkább védekezés volt számára a verselés, mesélés: kiélési forma, játék, álomvilág teremtése a rossz való helyébe.

De miután Mikes Lajos íróvá avatta, a művészet megszállottja lett. Az írást tekintette élete sarkpontjának: innen indult ki és ide tért vissza. Szerinte min-{761.}den egyéb dolog – világnézet, szerelem – jelentőségét, szerepét ez szabja meg s ettől függ az élet minden más vonatkozása. "Egy pillanatra sem bújhatok ki mondataim testéből, a testemet kell nekik adnom, a szerelmemet, mindent" – mondja magáról. Bevallja, hogy soha nem tudott másban hinni, "csak az eleven mesében ... abban a mesében, ami él". Megható nyíltsággal panaszolja, hogy bármilyen tragikus körülményekkel, bármilyen nyomorral, elnyomással, elembertelenedéssel találkozik az életben, szüntelenül csak azt lesi, "hol van egy kis téma, amit megírhatok majd innen". Minden helyzetnek, ügynek, eseménynek csak azt az elemét kutatja, ami megihleti, ami hangulatilag megragadja, amire rezonálni képes.

Jellemző írói módszerére és alkatára az az önvallomás, hogy József Attilának a tudományos világnézet fontosságára intő felemelt mutatóujját "a szívem sohasem látta, de az értelmem nem tudta sohasem elfelejteni". Amit azonban Gelléri szíve nem látott, azzal semmit sem tudott kezdeni. Írni a szívével írt; az érzelmeivel; "mindig a pillanat és a hangulat parancsa szerint". Maga is tudja, nem is tagadja, hogy nem gondolkodik, amikor ír. Pedig tanulni akar, mert felfedezői és kritikusai műveltséget, tudatosságot kérnek tőle számon. Beleveti magát az ismeretek gyűjtésébe. Szótárral próbál angol és francia műveket olvasni, algebrával, filozófiával foglalkozik, a világirodalmat és a képzőművészetet tanulmányozza. És buzgón figyeli az embereket is, akik útjába kerülnek, hogy írása realisztikus legyen. Holott eredeti természete szerint mindig "álomképben futott előtte a táj és ember". De az írói tökéletesedésért mindent hajlandó megtenni, hiszen "csak az írásért jöttem én a világra, semmi másért." A szerelmet is az írásnak rendeli alá. Hol mint ihletforrást fogja fel, hol mint narkotikumot az ihlettelenség kínzó periódusaiban. Abba a nőbe szerelmes, aki ért az irodalomhoz, és akiben szerkesztőjét is látja. Vérbajos is szívesen lenne, mert azt hallotta, hogy ez a betegség színezi, felragyogtatja a stílust. Az írásnak adja oda egész szenvedélyes valóját, és soha nem hisz magában. Annyira ösztönösen, megszállottan ír, hogy sohasem tudja, mikor, miért, mitől jó vagy rossz, amit létrehozott. Retteg, hogy egyszercsak felismerik "a régóta leplezett csalást", s kiderül, hogy tehetségtelen. S a terméketlenség időszakaiban misztikus félelem kínozza: lelke csak egy túlvilági írószellem átmeneti szállása volt. Mi késztette újra és újra írásra, mikor az értelemben nem hitt, tudatos világnézete nem volt, a műveltség lepergett róla, magában nem bízott és élete az írói életforma kialakítása ellen irányuló megpróbáltatások láncolata volt? Kezdetben, kamaszkorában elsősorban önmaga yigasztalása. De már ekkor felmagasodik benne leghatékonyabb ihletője, a részvét. A Halhatatlanság című korai elbeszélésében így gondolkodik társairól: "ha ezeket megtisztíthatnám, ha ráönthetném a lelkükre az ő vegyszerüket: a fényt az égről ... ha a szemüket kifesthetném a zöld mezőkkel, az álmukra virágot helyeznék ..." A Munkám akadtban így szólnak hozzá a meséi: "De ha te is dolgozni fogsz a két kezeddel ... akkor sorainkban a napszámos letörli izzadt homlokát és fújó mellkasának párája lesz a dalunk." A Csönd belső monológjában így töpreng: "Most kellene varázslónak lenni: a sötét fákat halál nézegeti; most kellene a szomjassal megitatni egy folyót, a láb nélkülinek hegyet adni talpnak; mesélni ... a halottat felkelteni egy topáz színével". De világosabban is beszél erről a lelkiállapotról: "az élet gonosz színei közé mindig behúztam a mese szivárványát ... " Miért? Mert örömet {762.} akart szerezni társainak, a szegényeknek, mert varázslóként akart köztük járni, hogy megnevettesse őket. Mert azt remélte, hogy megszületik "a boldogabb és tisztább ember", ha "forró lehellete száll szerelmesen az emberiség, a betegek felé".