30. VALÓSÁG ÉS LÁTOMÁS: GELLÉRI ANDOR ENDRE

FEJEZETEK

Gelléri Andor Endre ama kevesek közé tartozott a magyar irodalomban, akiknek útját az indulástól kezdve siker kísérte: rendkívül korán, már tizennyolc éves korában felfedezték, a haladó sajtó azonnal elismeréssel fogadta, regényének és négy novelláskötetének kritikusai elragadtatással dicsérték, s a művészet értői és beavatottjai egészen korai haláláig bizakodással figyelték tehetségének kibontakozását. Mikes Lajos, Az Est-lapok nagyhírű irodalmi szerkesztője látta meg elsőnek a nála jelentkező iskolásfiúban "a tündért", "az isten küldöttét", a múzsák választottját; a kamaszember kezdeti zsengéiben a hivatott író kézjegyét. És már 1924-ben, egy kis novellával, bemutatta a nyilvánosságnak.

1928-ban, huszonkét éves korában Az Est tehetségpályázatán külföldi útra szóló ösztöndíjban részesült azzal az indoklással, hogy "ismerjük érdekes, álmodozásra hajló, különös írói tehetségét s bizonyosak vagyunk benne, hogy fejlődését elősegítjük". 1930-ban a Magyar Hírlap folytatásokban tette közzé a Nagymosodát. A közlést beharangozó cikkben "magyar Strindbergként" emlegetik, akit Mikes és Osvát Ernő a korszak egyik legbiztatóbb tehetségének tart. 1931-ben regényéért Mikszáth-díjat kap. 1932-ben nagy sikert arat a Nyugat huszonötéves jubileumi estjén, ahol az elnöki asztalhoz ültetik. A Népszava szerint ő az egyetlen, aki "az elefántcsonttorony idős és ifjú bajnokai" közül kitűnt, mikor emelt hangon nyilvánította ars poeticáját: "azért szeretne írni, hogy írásaival a szegény emberek sorsán változtasson". Ugyanebben az évben ezerpengős Baumgarten-jutalomban részesül, 1934-ben pedig két prózaíró közül ő az egyik, akit a háromezerpengős Baumgarten-nagydíjjal kitüntetnek. 1933-ban, 1934-ben és 1935-ben gyors egymásutánban megjelent novellásköteteit olyan személyiségek fogadják feltétlen elismeréssel, mint például Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Bálint, György, Németh László és Halász Gábor. 1940-ben közzé tett utolsó elbeszélés-gyűjteményéről már nagyon kevesen írnak, de azok annál szenvedélyesebb igenléssel.

Gelléri Andor Endrét nemcsak a gyors siker emelte ki pályatársai közül, hanem szerénysége is. Nemcsak, hogy nem bízta el magát, de az önbizalom híjával volt: egész életén át kínozta a kishitűség, a kisebbségi érzés, a bizonytalanság alkotásainak értékében, írói útjának, törekvéseinek helyességében. {758.} Egyedülvalóságát szerényen és ártatlanul hordozta, és megejtő gyermeki őszinteséggel kereste szüntelenül a művészi és emberi fejlődés forrásait. Keresés közben sok ellentmondásba keveredett önmagával, és ezért a kritikai fogadtatásában felfedezhető ellentmondások legfőbb okozója ő maga. Realista akart lenni és álomlátó volt, okos, racionális és művelt akart lenni, s ösztönös és irracionális maradt, forradalmár szeretett volna lenni és a mesemondás volt az eleme, regényírói pályára vágyott és tehetségének természete a novellához kötötte. Egyet mégis elért. Utólag, élete vége felé, vigaszul állapította meg magáról és életművéről: "nagy távolságokban, de mégis novelláról novellára haladva, valami életregényfélét szövögettem ... , mégiscsak egy egész történetet attól az írótól, aki szegényember módjára gyűjti össze vagyonkáját." Valóban, novelláiban egy különös életregényt teremtett: egy lélek és mögötte sajátos szögből, egy társadalom történetét. Ez pedig azért sikerülhetett neki – félig vagy egészen öntudatlanul –, mert lényegében lírikus volt, ahogy ezt jószemű kritikusai első pillanattól kezdve észrevették. Ez a lírai ihletettség és szemlélet a legkülönbözőbb vonatkozásokban jelentkezik művében, de mindenekelőtt abban jut kifejezésre, hogy elbeszéléseinek egésze a száraz és gyér életrajzi adatoknál, de még az 1943–44-ben írt és töredékben maradt vallomásos emlékezésénél, az Egy önérzet történeténél is pontosabban és mélyebben tudósít élete folyásáról, változó környezetéről és hányatott belső világáról.

1906. március 30-án született a Nyolcház egyikében, a vasutasházban. Apai nagyapja ugyanis nyugalmazott kalauz volt. Ő azonban valóságos legendát költött az egyszerű tény köré, hogy egy Rákos utcai lakatosnak és egy téglagyári kantinosnőnek fia született. Nemcsak a születés dátumát váltogatja kénye-kedve szerint: világrajöttét csodás események és jelenések bekövetkezésével azonosítja. A Vasutasházban című novellájában pedig már ragyogó színekben pompázó, bibliai hangulatú idillé fényesedik születésének története. Gyermekkorát az Óbudai Téglagyárban töltötte, ahol anyai nagyszülei és anyja a kantint bérelték, apja pedig lakatossegéd volt. A nagyszülők a háború alatt tönkrementek, s apja kis pénzszekrény-javító műhelyt nyitott egy Bécsi úti pincehelyiségben. Az apai szándékok a pénzszekrénykészítői pályára irányítják. Hat gimnáziumi osztály elvégzése után a felsőipariskola fém- és vasipari szakosztályának növendéke, de mire a végbizonyítványt megkapja, apja tönkremegy. A szakmában Gelléri nem tud elhelyezkedni, más foglalkozási ágakban igyekszik kenyérhez jutni. Volt géplakatos, pénzszekrényjavító, gyári rajzoló, kelmefestő, ügynök, nevelő és munkanélküli. Vagy harminc mesterséggel kísérletezett huszonnégy éves koráig, míg végül 1933-ban hivatalnoki álláshoz jutott: a Kistext vámraktárában alkalmazták. Elbeszéléseiben azután hűségesen, vagyis teljes belső igazsággal vonultatja fel a perifériákon élő embereknek azt a panoptikumát, amelyet az évek, változatos és nyomorúságos vándorútja során, idegeire fényképeztek: a téglagyári kantin részegjeit, az apró munkahelyek segédeit és inasait, kistulajdonosokat, vevőket, napszámosokat, koldusokat, járókelőket és nem utolsósorban az egyre mélyebb vegetálásba süllyedt munkanélküliek tömegét. Legtöbb mondanivalója a kelmefestő' korszakról és környezetről van. A Meztelenül ügynökkoráról, az Élet, a Halhatatlanság, a Parázs, a Messzeség, a Részegen és a Nagymosoda a kelmefestők benzingőzben fuldokló tenyészetéről, a Szomjas inasok {759.} A szakácsnő kegyében, A fűszeresnél az inasévekről, A szállítóknál a napszámossorsról, az Egy fillér a munkanélkül tengődőkről ad hol idilli, hol pesszimista, hol naturalisztikus, hol álomszerű, hol érzéki, hol kísérteties, de mindig átélt, mindig szenvedélyes képet. Az 1933 és 1940 között született írásaiban pedig a hivatalnok életét követhetjük nyomon: a Tréfa, csillagok, a Két mázsa, A tehermunkás, A vámraktárban, a Filipovics és a gigász – az ismétlődően felbukkanó munkásalakok mellett – új felfedezésként a csinovnyik típusát mutatja be. Az 1940–44 közti, munkatáborok, kórházak és átmeneti szabadságok körforgásában eltelt időszakról nem ír. Röviddel halála előtt papírra vetett önéletrajza éppencsak érinti ezt az időt; inkább emlékezik, számvetést csinál és tervez. Terveit a deportálásban bekövetkezett, tífusz okozta halál hiúsítja meg. 1945 májusában, egy volt repülőlaktanyából átalakított katonai kórházban éri utól a halál.