Lékai János

1896-ban született Lékai János polgári családból. Szülei (apja Leitner Lipót építési vállalkozó) Horvátországból kerültek a fővárosba. A korán érő, tüdőbeteg fiatalember figyelme a háború alatt a szociális kérdésekre fordul. Egy házban laknak Landler Jenővel: a budakeszi szanatórium-{774.}ban Szántó Bélával köt barátságot; nővére újságíró. E kapcsolatok révén utat talál a Világ radikális, antimilitarista köreihez és a Galilei-körhöz. "Keresem a forradalmat!" – írja naplójában, s kapcsolatot keres az ifjúmunkássághoz. Miután a galileisták első csoportját letartóztatják, a Korvin Ottó vezette illegális csoportban dolgozik, együtt Sallai Imrével, Lengyel Józseffel. 1918. október 16-án vállalja Tisza István meggyilkolását. A merénylet nem sikerül, börtönbe kerül, ahonnan a forradalom szabadítja ki. Jelen van a Kommunisták Magyarországi Pártja alakuló közgyűlésén. Az ifjúmunkások Országos Szövetségének titkára lesz; tárcái, cikkei az Ifjú Proletárban jelennek meg.

A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál, ahol egyre súlyosbodó betegsége sem akadályozza lázas politikai tevékenységét. Mint a Komintern munkatársa, az Ifjúmunkás Internacionálé titkára, sűrűn járt Párizsban, Konstanzban, Berlinben, Moszkvában. 1922 nyarán Észak-Amerikába utazik, s itt haláláig szerkeszti az amerikai magyar munkásság lapját, az Új Előrét. Utazásai során a nemzetközi proletárirodalomban is széleskörű ismeretségre tesz szert, Nexővel, Kurellával, Lunacsarszkijjal, Karikás Frigyessel, Kom-játtal, Máczával, Barta Lajossal, Gábor Andorral van többek között kapcsolata.

Lékai hivatásos forradalmár volt; irodalmi tevékenységét is politikai munkájának rendeli alá. Rendkívül érzékeny más művészeti ágak – elsősorban a képzőművészet és a zene – benyomásai iránt. Első költeményei és prózai írásai a Mában jelennek meg, a kassáki expresszionista formanyelv hatása alatt, amelyben jól érvényesül sokoldalú érzékenysége. Önmagát is jellemzi, amikor Korvin Ottóra évek múlva így emlékezik: " ... Nem indult forradalmárnak. Lírai verseket írt. A halk, lágy melódiákat kereste. A finom csipkét, a csodaszínekben pompázó porcelánt." Ezen a lelki finomságon, kulturáltságon tör át a háború zaja, a szociális megrázkódtatások élménye. Első novellája, a Barackenspital Nro 37. (1918) az emberi boldogságot tönkretevő háborús szörnyűségeket ábrázolja.

A bécsi időszakban fokozódik publicisztikai tevékenysége, az Arbeiter Zeitung, a Bécsi Magyar Újság közli írásait. Irodalmi kapcsolatai nem szűkülnek le többé a Kassák-csoportra, a kibontakozó német expresszionizmus termékenyíti meg szemléletét. Max Barthel, a német expresszionizmus egyik jelentős költője, akivel Berlinben barátkozott össze, Forradalom című novelláját lefordítja, s megjelenteti az erfurti Proletben. Drámáiban (Ember Jánosában [1919], melyet 1923-ban Der Mensch címmel jelentet meg), egyfelvonásosaiban, (A rab, Forradalom, Megváltás), melyeket Moszkvában, Majakovszkij Misterio-Buffojával együtt mutatnak be 1921-ben, Új Krisztusában (1924) nem hús-vér embereket ábrázol, hanem szimbolikus alakokat, akik eszmék konfliktusait testesítik meg. Az expresszionizmus látásmódja határozza meg prózaműveit is.

Legjelentősebb munkája a Vörös és fehér című regény (1921). "Elbeszélés a magyar ellenforradalomról", e témakörben a legelső, s mint ilyen, úttörő munkának tekinthető. Túl a dokumentum-értéken, a regény sajátos művészi erényeit is becsülnünk kell. Lékai a forradalom bukása utáni drámai szituációt ábrázolja, s élesen fölvillantott típusokban a forradalmárok különféle irányba vezető útját rajzolja meg. A forradalmi események, a fehérterror elleni harc konzekvenciáit következetesen vállaló típusok mellett könyörtelen egyszerű-{775.}séggel mutatja be az árulót, a tévelygő krisztiánust, a megalkuvót, egyszóval mindazokat, akik nem állják ki az ellenforradalom kemény próbáját. Lékai közvetlenül az életből, bécsi emigrációs ismerőseiről mintázza meg regénye hőseit. Kulcsregényt ír, amelynek tendenciózusan jellemzett figuráiban az egykorú olvasó eleven emberekre ismert. Ennek ellenére sem törekszik alakjai egyénítésére; mindegyiknek csak egyetlen vonását rajzolja meg, gondolkodásmódját és eszméit ragadja meg. Regénye tehát – akárcsak drámái – a munkásmozgalmon belüli eszmeáramlatok éles harcának ábrázolása. A kompozícióban és a stílusban szintén az expresszionizmus technikáját követi. A regény egyes fejezetei nagy logikai ugrásokkal követik egymást, szaggatottan felvázolt, villanásszerű epizódokban. Mondatai gyors, izgatott, a mondanivalót érzelmi kitörésekben közlő felkiáltások. Ez a stílus szembenáll a magyar próza addig uralkodó részletező, naturalista és anekdotikus stílusával. Új prózastílus lehetősége villan fel benne, egy olyan hang, amely – éppen úgy, mint a regény témája – az emigráns szocialista irodalom későbbi esztendeiben kezdett általánosabbá válni.

Amerikában letelepedve, Lékai elszakad az expresszionista mozgalom közvetlen inspirációitól, s egyúttal új hatások alá kerül. Minden intellektuális élményre fogékony természete gyorsan visszhangzik az amerikai munkásosztály szociális problémáira, s arra a sajátos irodalmi stílusra, amelyben ezek a problémák tükröződnek. Naturalista jellegű valóságábrázoló irodalom van kibontakozóban, amelynek a riport és a valóság tényeit közvetlen formában rögzítő regény és elbeszélés a fő műfaja. Lékai Új Előrében megjelentetett riportjaiban eleven, élménydús képet ad a húszas évek Amerikájának mély szociális ellentéteiről, a milliárdosok és a koldusok, fehérek és feketék mindennapos konfliktusairól. Ebből az életanyagból formálódik regénye, az Urak és rabszolgák is (1923). A forradalmi erőszak és a szervezkedő ellenforradalom összecsapását túlcsigázott élességgel ábrázolja, s ennyiben őrzi korábbi emocionális természetét. Az egyes típusok megjelenítése azonban tárgyilagos, precízen valóságszerű. E regény és A másik Amerika címmel kötetben is megjelentetett riportjai (1924) idehaza is hatást gyakorolnak. A Népszava recenzense az amerikai munkásosztály mindennapi életét megjelenítő írásokat mint a valóságot a megszokottól eltérő módon ábrázoló dokumentum-irodalom termékét méltatja. Lékai egyik előfutára annak a riportázs-irodalomnak, amely az európai szocialista irodalomban majd a húszas évek közepétől bontakozik ki általánosabban.

A megfeszített munkát nem bírhatja sokáig; megfázik és tüdővészes tüdőgyulladásban hal meg 1925. július 17-én. Az egész nemzetközi munkásmozgalom gyászolja, a német, a francia, a hazai magyar és az amerikai sajtó egyaránt megindult nekrológokban emlékezik meg áldozatkészségéről, írói tehetségéről. Amit alkotott, természetesen inkább csak kísérlet, szárnybontogatás. De ebben a nemben igen jelentős, az egész emigrációs irodalom problémalátását, stílusát gazdagítja. Lékait nem emésztették stílusgondok; mindig úgy írt, ahogyan az élet, a forradalom célkitűzései kívánták. Életműve a felszabadulás után is csak másfél évtized múltán vált ismertebbé, válogatott műveinek kötetbe gyűjtése és kiadása után (1962).