Karikás Frigyes

Zalkához hasonló írói egyéniség, hivatásos pártmunkás, aki a forradalmár tevékenység mellett csak mintegy mellékesen foglalkozhat irodalommal. De tehetsége így is kibontakozik, s néhány kiváló novellájával a magyar emigráns szocialista irodalom legjobbjai közé emelkedik.

1895-ben született az Arad megyei Borossebesen. Apja sokgyermekes paraszt, akiben művészkedő hajlamok élnek, szentkép festéssel is foglalkozik. Aradon inaskodik, lakatos, majd vasesztergályos. 1914-ben huszárnak sorozzák, az orosz frontra, majd hadifogságba kerül; Taskendből megszökik, Moszkvába megy, ahol csatlakozik a bolsevikokhoz, s részt vesz az 1917-es moszkvai fegyveres felkelésben. 1918-tól a magyarországi forradalom eseményeiben tevékenykedik, a KMP kispesti szervezetének titkára. Végigküzdi a Tanácsköztársaság honvédő háborúját, a 39-es dandár politikai biztosa. Az emigrációt ő is Bécsben kezdi, majd visszatér Moszkvába. Gyárigazgató, elvégzi a moszkvai gazdasági akadémiát, s külföldi pártmegbízatásokat teljesít. Ennek során három évet tölt Párizsban, majd Magyarországra küldik, ahol illegalitásban dolgozik. Lebukik, a Sallai és Fürst per során elítélik, éveket tölt börtönben. 1935-ben cserefogolyként szabadul, de ekkor már súlyos beteg. Szakadatlanul dolgozik így is 1938. március 5-én hal meg. A személyi kultusz önkényének áldozata.

Karikást életrajzírói modern "reneszánsz emberként" jellemzik – a gazdasági, politikai és katonai szervező munkában kitűnő képességei, tudományos tájékozottsága, írói tehetsége és temperamentuma, életereje folytán. Benne a kommunista mozgalom sajátságos, "pozitív hőse" testesül meg, amelyet az említett szovjet regények is gyakran szerepeltetnek, s amelynek ábrázolása a szocialista realista epika legfontosabb teendői közé tartozik.

Neki is fő törekvése a monumentális műalkotás. Legalábbis erről tanúskod-{784.}nak elveszett művei. 1927-ben elkezdett nagyszabású Dózsa-drámája, valamint regénye, amelyben az orosz forradalomban szerzett élményeit dolgozta fel, s amely feltehetőleg a magyar hadifogoly-mozgalom – pótolhatatlan értékű – művészi dokumentuma lett volna. Csekélyszámú költeménye, néhány egyfelvonásos drámája (Két éjszaka) mellett novellái maradtak meg. Többségüket olvasóközönségünk csak az elmúlt években megjelent új kiadásokból ismerhette meg. (A járatos ember és más elbeszélések, 1957; A 39-es dandár 1959). Ez utóbbi novellaciklusból hasonló címmel film is készült (1960).

Első kötetének, A 39-es dandárnak (1932) novelláiban a Tanácsköztársaság nagy eposzának egy-egy epizódját örökíti meg. Hősei – az egyszerű paraszt és munkáskatona hősök – ennek az eposznak sajátos művészi erővel megrajzolt típusai. Korbély János, Kőműves Papp István és Petri Koczka Péter abból a világból lépnek ki, amelyet irodalmunkban a századvég realista novellája és főként Móricz Zsigmond művészete tárt föl: a magyar szegényparasztság súlyos történelmi emlékektől, a Szegénysors mindennapi küzdelmeitől átszőtt világból. Szegényparasztból lett vöröskatona típusait igen sokrétűen ábrázolja. Mindegyik típusa magában hordozza a szülőfalu, az egész paraszti élet emlékét, a négyéves háború szörnyű megpróbáltatásait. Karikás legjellegzetesebb típusa a szenvedések kereszttűzében emberré, majd forradalmárrá lett parasztkatona, akinek útja szükségszerűen találkozik a forradalom "reguláris" osztagaival, s a kikből a szervezett forradalmi harcban is éppoly rettenhetetlen konok harcos válik, mint volt a magános akciókban. Nemcsak cselekedeteikkel jellemzi hűségesen figuráit, gondolkodásmódjukat, érzelemviláguk egyéni színezetét is bőségesen árnyalja. Ez az árnyaló, jellemző tehetsége különösen megmutatkozik, amikor a számos parasztfigura között egy városi munkásból lett anarchista forradalmár, Nagy József alakját teremti meg. Ennek a figurának bonyolultabb logikáját éppen olyan jól érti, mint a viszonylag egyértelmű parasztkatonáét. A gesztusaival, beszédmódjával éppen olyan jól, realisztikus árnyaltsággal karakterizálja, mint amazokat.

Karikás minden egyes novellája drámai összeütközésre épült, s ebben az értelemben a klasszikus magyar novellahagyomány folytatása. Hiányzik azonban írásaiból a csattanós lekerekítettség. A Karikás-novellák drámái csupán egyes fejezetei egy hatalmas epikus sornak, azoknak a történelmi változásoknak, amelyek a háborút és a forradalmat hozták. Ennek megfelelően hőseik sem befejezett, lezárt és megváltoztathatatlan sorsú emberek. Epikus hősök, akiknek drámája a történelmi eposz egyetlen jellemző fordulata. Az epikus koncepciónak megfelelően az egyes novellák között szoros kapcsolat van, egymást tematikailag és eszmeileg kiegészítik, mintegy ciklussá tevődnek össze. A ciklus egyes darabjainak megvan a külön-külön hőse, s az egyes novellák hősei a többiekben mint mellékszereplők térnek vissza (Korbély János, Kőműves Papp István, Nagy József, Petri Koczka Péter, Háborúja válogatja, A járatos ember).

Második kötete, a Mindenféle emberek (Moszkva, 1932) a háború előtti paraszti és munkásélet típusainak, drámáinak feszült, realisztikus ábrázolása (Bacsa Péter esete, dr. Hóka talpraáll, Az én Dobai Gábor bátyám). E novellákban az eposzi szélesség fokozatosan átadja a helyét az aprólékosabb miliőrajznak és a lélektani ábrázolásnak. A szuggesztív lélekábrázolás még inkább elmélyül majd élete utolsó éveiben írt novelláiban, amelyekben a Horthy-{785.} rendszer börtönében töltött évek emlékét írja meg. Kegyetlen realizmussal tárja fel azokat a fizikai és pszichikai metódusokat, amelyekkel a Horthy-fasizmus a kommunisták ellen harcolt. S egyúttal a megváltozott körülmények, az illegalitás, a börtönbeli kilátástalan harc viszonyai között fogalmazza újjá azokat a szuverén embertípusokat, akiket legelőször a forradalmi harc szabad, sodró epikájában ragadott meg (Ádám Júlia asszony, Börtönben). Karikás életműve szocialista emigrációs irodalmunk maradandó emlékű fejezetei közé tartozik. Nemcsak dokumentumértéke, irodalomtörténeti helye van, hanem eredeti művészi értéke, az utókor számára eleven világa is.