Gergely Sándor

A dokumentum, az új naturalizmus stílusát megszólaltató fiatalabb írók közül Gergely Sándor válik legismertebbé. 1896-ban született Budapesten, szülei szegény kiskereskedők. A háború alatt az olasz frontra viszik, megsebesül s majdnem teljesen megvakul. Félvakon is bekapcsolódik az antimilitarista mozgalomba. A Vági-féle szocialista csoportban dolgozik, egyik szerkesztője a Kékmadár című baloldali irodalmi lapnak. Ezen az úton kerül be a kommunista mozgalomba. Első nagyobb önálló írásai a húszas évek elején jelennek meg. Közülük a Béke (1924) és az Achrem fickó csodálatos élete (1926) című regényei igen nagy feltűnést keltenek. Részt vesz az illegális kommunista párt munkájában, cikkei és kritikái jelennek meg a 100%-ban. A letartóztatás elől 1931-ben a Szovjetunióba menekül. Itt bekapcsolódik az emigráció irodalmi életébe, a Sarló és Kalapács, majd az Új Hang tevékeny munkatársa. Nagyarányú regénybe fog, Dózsa Györgyről ír trilógiát (1936–1945). Emellett számos kisregénye, novellája és drámája készül el. Ezek közül a Vitézek és hősök című színműve (1940) nemzetközi figyelmet kelt. A felszabadulás után hazatér, a megváltozott valóság ábrázolásával is kísérletezik. 1959 óta önéletrajzi ciklusán dolgozik, melyben regényes keretben az antimilitarista mozgalom, a forradalmak és az illegalitás útján járó forradalmár sorsát ábrázolja. Munkásságáért Kossuth-díjat kapott.

Gergelyt első novellái alapján (Sivatag, 1922) a futurizmussal, első regényei alapján pedig az expresszionizmussal hozták kapcsolatba. Vagyis a kritika őt is úgy tekintette, mint a húszas évek avantgardista törekvéseinek egyik képviselőjét, akinek legfontosabb írói módszere a romantika. Egyformán hangsúly esett a regényeiben megnyilatkozó túlfűtött irrealitásra, a szimbolikus emberábrázolásra való törekvésre s a perspektívájában megmutatkozó "eposzos kedvre". Szegi Pál észrevétele szerint: "Az új mítosz, a tiszta élet, a szocializmus fényében megváltandó társadalom után való vágy fűti ezt a könyvet. Ez a vágy, ennek forró intenzitása ragadta el az írót, mikor hőseiből romantikusan elnagyolt szobrokat formált, s nagy embereket."

A kritika azonban már ezeknél az első novelláknál és regényeknél felfigyel Gergely írásainak olyan jellemvonására, amely élesen elkülöníti őt az avantgarde-tól. Ez a vonás a nyers realizmusnak, az élet naturalisztikus színezésének az igénye. Már maga a témaválasztás a század eleji magyar naturalizmus – Bródy Sándor, Thury Zoltán kezdeményezte irány – folytatójává avatja. A nagyvárosok szegénységének "éjjeli menedékhelyei" felé fordul, s teljesen azonosul hősei világával. A Béke (1925) főhőse, egy Tüske Péter nevezetű hadirokkant (az író nyilvánvalóan önmagát rajzolja benne) csempészek, tolvajok, rikkancsok, utcai dohányárusok, prostituált nők között él. Ugyanez a naturalisztikus háttér ad kontrasztot az Achrem fickó csodálatos élete (1926) szimbolikus alakjaihoz – Csutak Jánoshoz, a "nyúzott emberhez {790.} és Achrem fickóhoz, a "behemót emberhez" – s ez a világa a Hidat vernek (1927) és a Szú (1929) című regényeinek, amelyekben Gergely fontos társadalmi problémát; a munkásosztálytól való elidegenedésnek társadalmi jelenségét próbálja megragadni.

E regények az ellenforradalmi Magyarország munkásosztályának legégetőbb problémáit hozzák felszínre; rejtett, a mélyben lejátszódó folyamatokat, összefüggéseket derítenek fel. Igaz, hogy a regények külsőleg zaklatott szerkezete, a túlfűtött, expresszionista stílusa, a hősök elmosódó, romantikus jellemzése a realitástól eltávolodottnak mutatja ezeket a műveket; egészükben azonban van valami mélyen reális és tipikus. Gergely kétirányú mozgástendenciát fedez fel a munkásosztálynak, mint osztálynak az ellenforradalmi rend nyomása alatt történő átrendeződésében. Hősei egy része ösztönös állapotból, anarchiából, anyagi és szellemi nyomorúságból emelkedik a tudatosság felé. A másik, nem kevésbé jelentős rész pedig "elidegenedik" osztályától, közel kerül a kispolgársághoz, az "osztályegyüttműködésnek" a munkásosztály soraiba behatoló elméletével és gyakorlatával cseréli fel az osztályharcot, s a politikai-morális züllés útjára lép. Ez a "negatív" tendencia az erősebb e korszak regényeiben, Gergely szinte dokumentumszerű pontossággal analizálja ki e folyamat mozzanatait az ellenforradalom gomolygó, ellentmondásos atmoszférájából.

E regényekben a dokumentum inkább még a művek anyagában, témavilágában jelentkezik, a kompozíció, az emberábrázolás végső hangsúlyát az avantgard koncepció szabja meg. A későbbiekben azonban mind kevesebb a regényekben a gondolati igény, a jövő felé mutató perspektíva, az alakok romantikus felnövesztésének az igénye. A Játszik az utca (1927) című regény a nagyvárosi proletáriátus szociális problémáit módszerében is aprólékos, naturalisztikus tényszerűséggel festi, legföljebb a stílus expresszionista színezése jelzi az avantgard hatást. Az Embervásárban (1951) és a Pereg a dobban (1932) már ennek sincs nyoma, a tárgy és a stílus adekváttá lesz. Az író a szociális problémákat riportszerű, közlő módszerrel veti fel, mintegy a tények lázító erejére bízva a hatást. Az egykorú polgári kritika, amely az avantgard indítást még tehetségesnek ítélte, már teljesen elutasítja a szociális problémák felvetésének, a naturalizmusnak ezt a nyíltságát, nem fogadva el az újnak, a forradalmiságnak a kor követelményeihez szabott megjelenését.

Gergelynek a moszkvai emigráció idején írt regényei és elbeszélései között olyan fontos alkotások vannak, mint a Vitézek és hősök című novella (1937) Bor (1938) című kötetbe gyűjtött elbeszélések. Ezekben Gergely a Horthy- vagy a rendszer szociális problematikáját, valamint az illegális kommunista párt belső kérdéseit ábrázolja, drámai kompozícióban, naturalisztikusan aprólékos, nyomasztó miliő- és lélekrajzzal. E novellákban különös élességgel fogalmazódik meg Gergely világának már a húszas évek óta mélyülő ellentmondása. A munkásosztály harcát vállaló hőseiről egyik kritikusa így ír: "Itt van Gergely regényének nagy jelentősége ... A hős: a mozgalom. Él, halad, fejlődik. Emberek: csak anyag a kollektivitásban, csak addig és annyit élnek, amennyiben a regény egyedüli tartalmát, cselekményét jelentő kollektív idea részesei, megjelent formái." Vagyis a munkásmozgalomban való részvétel, az illegalitás és az emigráció körülményei nem oldják föl az egyén érzelmi és tudati elszigeteltségét, az elidegenedésnek, morális beszűkülésnek veszélyét. A sztá-{791.}lini személyi kultusz ezt még a gyanakvás, a rettegés légkörével súlyosbítja. E probléma jelentkezik végletes, kiélezett formában a Gyanú című elbeszélésben, a morális válságokkal küzdő illegális hős és az áruló konfliktusának ebben a drámai rajzában.

Gergely a moszkvai emigrációban élénken részt vesz az irodalmi életben. A Sarló és Kalapács, majd az Új Hang egyik legaktívabb cikkírója, vitatkozója. Publicisztikai írásai, vitaírásai nem mentesek azoktól a torzulásoktól, amelyekről objektívebb formában regényei is számot adtak. A szovjet irodalom törekvéseivel, az emigráció légkörével való megismerkedés újabb, egyéniségétől mindaddig távolabb álló vállalkozás megírására serkenti. Dózsa Györgyről még a huszas évek végén tanulmányt ír, A Dózsa féle parasztforradalom, története (1929) címmel. Ennek anyagát felhasználva nagyszabású történelmi regénybe kezd. A regény nagyívű kompozíciójának kialakításában a regényeposzok mintáját követi; hősét, Dózsát nagyarányú népi hősnek ábrázolja. A regény részleteiben, motivációjában és stílusában kiütközik eredeti egyénisége, sötéten jellemző naturalizmusa és stiláris expresszivitása.

A Dózsa-trilógia (Úriszék, 1936; A nagy tábor, 1939; Tüzes trónus, 1945) epikus koncepciójának a lényege – s ez határolja el a szociális válság tényeit kritikai mélységgel, de egyoldalúan ábrázoló naturalizmustól – a történelmi kor mozgató tendenciáinak a szembesítése. A forradalmat és az ellenforradalmat méri egymáshoz, a két szembenálló tábor vezéreinek és tömegeinek, hőseinek és osztályainak egymással való összecsapását ábrázolja. Ezt a koncepciót széles alapvetéssel, nagyarányú történeti képek sorában bontakoztatja ki. A trilógia első része egy dunántúli jobbágyfalu életében mutatja be az országos elkeseredést; a második rész azt a folyamatot ábrázolja, amelyben a törökellenes háborúra gyülekező "nagy tábor" fokozatosan átalakul az urak elleni, forradalmár hadsereggé; s az utolsó részben, a regény legmozgalmasabb fejezetében, Dózsa és Zápolya seregének összecsapása játszódik le nagyarányú képek sorozatában. Az emberábrázolás módszere is a nagyarányú realista regényeposz mintájához igazodik. Szakítani törekszik az elvont szimbolikus és az egyénítésre ugyancsak nem törekvő naturalista emberábrázolással; mind Dózsa Györgyben, mind pedig ellenfeleiben (Zápolyában és a többi úrban) nagyarányú, realisztikusan kidolgozott egyéneket ábrázol.

Mindemellett Gergely a Dózsa-trilógiában is megőrzi korábbi korszakainak lényeges sajátosságait. Az expresszionizmus szimbólumkereső törekvését kell észrevennünk abban a szándékában, hogy Dózsát s ellenpólusait, mintegy parabolisztikusan felnövesztve, jelképpé is formálja. S a felfokozott, romantikusan túlburjánzó expresszionista stílusnak mintegy magasabb színvonalon, egyéb stílusvívmányokkal való összeforrását figyelhetjük meg a regény stílusában és nyelvezetében is. A naturalizmus örökségét kell látnunk viszont abban, hogy különösen nagy erővel, átéltséggel tudja megalkotni regényének tömegjeleneteit, mindazokat a fejezeteket, ahol a szegénység életéről, szenvedéseiről, szokásairól kell számot adnia. A naturalizmusnak mint szemléletnek és módszernek a jelentkezését dokumentálják regényének azok a mozzanatai is, ahol hőseinek belső életéről, lelki világáról kívánt képet festeni: az erotikának egyfajta ösztönös színvonalon tartása a biologisztikus szemlélet örökségére. Zápolya túlhajtott monomániájának a rajza a naturalista pszichologizáló módszer jelenlétére utal.

{792.} Gergely főműve nem egységes koncepció eredménye, hanem egy átmeneti szemlélet- és stílusállapot kifejeződése. Ez a magyarázata annak, hogy a regény minden elgondolásbeli nagysága ellenére is nehéz olvasmány; művészi erő, szépség inkább csak egyes jeleneteit jellemzi.

Újabb irodalmi munkásságában megemlítendő a Szovjetunióról szóló könyv (A nagy föld, 1957) és az átalakuló falu problémáinak megragadására tett kísérlete (Forró nyár, 1952). Igazán jelentőset azonban önéletrajzával alkotott; ennek eddig három kötete jelent meg (Rögös út, 1955; Tiltott utak, 1961; Felsőbb osztályba léphet, 1964). Írói működésének első éveit idézi fel, a Szovjetunióba való emigrálásáig; zsúfolt, izgatott stílusa, erősen naturális színezése, a kötetnek sokszor fülledt légköre ezúttal jól illik az ábrázolt kor és az események jellegéhez. A háborúból félvakon visszatérő főszereplő útja az ellenforradalmi Pesten, íróvá válása, viszonya családhoz, emberekhez, szerelméhez, lassú odatalálása a mozgalomhoz plasztikus ábrázolást nyer. Az önéletrajz dokumentum-értékét és írói hitelét azonban csökkenti az egyes szereplők – írók, szerkesztők, mozgalmi vezetők – utólagosan korrigált, nemegyszer személyes indokú gyűlölettel vagy ellenszenvvel rajzolt torzképe.