Az Igéző

A személyi kultusz okozta megpróbáltatások mély nyomot hagynak gondolkodásában. Olyan élményekkel s kimondásra váró gondolatokkal terhelik, amelyek írói megfogalmazása a XX. kongresszus utáni helyzetben különösképpen időszerűvé vált. Közvetlenül hazatérése után nem érezte lehetségesnek tapasztalatai közzétételét, jóllehet a "rehabilitációs" irodalomnak ezekben az években konjunktúrája volt. A Visegrádi utca – 1956 augusztusában írt – előszavában találhatjuk tartózkodása magyarázatát. A párt egysége megbomlásától és az ellenforradalomtól tart; emiatt érzi különösen időszerűnek könyve harmadik – magyarországi első – kiadását. A fiataloknak e szavakkal ajánlja könyvét: " ... kérem őket: legyenek bátrak és igazságosak {809.} Tanuljanak hibáinkból, és lássák erényeinket ... A Lékai Jánosok, Korvin Ottók, Mosolygó Antalok, Nyisztor Györgyök lelke hassa át őket, mikor harcba szállnak a visszavonók, az egység örve alatt egységbontók, a múltra sandítók, a népellenségek, a meddők, az elfajultak, a restaurálni kívánók mindenfelől összeverődött hadával – akár kesztyűs, akár kérges volt valaha a kezük."

Ugyanez okból fog hozzá a két évtizede megkezdett Prenn Ferenc hányatott élete befejezéséhez. Az 1958-ban megjelent regény általános figyelmet keltett. Már maga a hős kiválasztása, egy vagányból lett forradalmár középpontba állítása szokatlan volt, nyílt tagadása a pozitív hős sematikus, koturnusos elképzelésének. Figyelmet keltett a regény művészi kivitelezése, a stílus tömörsége, a filmszerűen gyors, képváltásokkal, széles tablókkal és közelképekkel motivált kompozíciója, elmélyült pszichológiája, egy munkásfigura intellektuális arculatának kidolgozása. Mindemellett is csupán egy értékes, tragikusan félbemaradt írói pálya lezárásának tűnt ez az alkotás. Csak kevesen sejthették, hogy – Lengyel pályafutásában immár harmadszor – "újra a kezdet", egy különös gazdagságú új periódus nyitánya.

Lengyel már 1955-ben kísérletet tett arra, hogy a személyi kultuszról szóló kritikai mondanivalóját kifejezze. Még nem nyúl közvetlenül azokhoz az élettapasztalatokhoz, amelyeknek részese volt, az elfajult, elidegenedett és öncélúvá vált személyi hatalom problematikáját elvontan, egy történelmi allegória keretében veti fel. Nemzeti történelmünk egyik irodalmilag is jellegzetes hagyományát, Attila király históriáját dolgozza fel. Isten ostora című filmregényében (megj. 1963) – ellentétben a hagyományos, Attilát nemzeti hősként megjelenítő ábrázolásmóddal – mint esztelen hódítót, egy barbár bizantinizmus zsarnokát ábrázolja. Rokonát a két világháború közötti antifasiszta irodalom által megmintázott zsarnokoknak (Néró, Claudius stb.). Attila históriája is "áttűnik" a hitleri fináléba, de a filmregény történelmi mondanivalója általános értelmű. Mindenféle személyi hatalom túlzása ellen szól. Priscos Attila életéből azt a következtetést vonja le, hogy "a görög köztársaság és Róma fénykora bizonyítja, hogy száz közepes, egyenként nem kiváló, de együtt lelkiismeretes tanácsos jobb, mint a legragyogóbb kényúr ..."

A művészi forma tekintetében új vonásnak látszik az allegorikus keret, a parabolisztikus gondolatközlés igénye. Lengyelnek az a korai, még a 20-as évek elejéről való teoretikus felismerése, miszerint a hagyományos mese és a modern elbeszélés között mély azonosság van, ezekben a kiérlelt, késői munkákban kezd gyakorlattá válni. A parabolisztikus mese egyéb, a személyi kultusz természetét boncoló elbeszéléseiben is megjelenik (Tördeky úr attrakciói, 1961; A Liebknecht-lány, 1961).

1960-tól kezdve közreadja azokat az elbeszéléseit is, amelyekben jóformán minden allegorizálást, meseelemet kiiktatva ismét csak élettapasztalatairól, élményeiről ír. Többek ezek az elbeszélések egyszerű riportnál, visszaemlékezésnél. Lengyel a művészi ábrázolásnak szinte valamennyi bonyolult, modernül sokrétű módszerével él, s a művészi hatás is összetettebb. A gondolati effektusok, sőt – bármennyire ellentmondónak látszik is – egy sajátos szépségeszmény alapján történő gyönyörködtetés is hozzátartozik ehhez a hatáshoz. A szikár, kegyetlenül őszinte dokumentumok a legtisztább költőiség megvalósulásai.

{810.} Lengyel témáját és művészi módszerét egyaránt összefoglalóan valósítja meg a szibériai élménykört lezáró elbeszélése, az Elejétől végig (1963). Megjelenése egybeesett Szolzsenyicin írásának, az Ivan Gyeniszovics egy napjának megjelenésével. A két mű egybevetéséből vita is keletkezett. Hevesi Gyula – a Lengyel kisregényét félreértő álláspontokkal vitázva – elsősorban Lengyel mélységes humanizmusát hangsúlyozza. De nemcsak eszmeileg rokoníthatók. Lengyel is, miként Szolzsenyicin, korszerű eszközökkel ábrázol zsúfolt, drámai történelmi problematikát. "Elejétől végig" pontosan, a meztelen tényeket lerögzítve közli, hogy – egy harcos, forradalmán múlt után – hogyan került börtönbe, hogyan élt egyik évről a másikra a szibériai lágerekben, első kiszabadulása után milyen rettenetes körülmények között utazott hazafelé, milyen értelmetlenül kerül ismét vissza száműzetésbe ... a végleges megszabadulásig. A vallomásos forma csak keret – a legszigorúbb tárgyilagosság, a precíz tényközlés kerete. Helyzeteket és figurákat jelenít meg, magatartást és gondolkodást jellemez, rendkívül szűkszavúan és mégis gazdagon, elképesztő tapasztalati anyagot halmozva fel. Impressziók helyett az impressziók tömegéből megőrzött leglényegesebbet adja elő, olyan tényeket, amelyeknek az evidenciája abszolút, félreérthetetlen. A személyi kultusz bűneiről fest feledhetetlen freskót az olvasó emlékezetébe. Egyszersmind a lelkek mélyén zajló drámai küzdelmet is megörökíti: novellái arról is szólnak, hogy a személyi kultusz bűneit még a lágerek népe sem tűrte egyöntetűen apatikus közönnyel; legigazibb hősei a lelki szuverenitásukat őrizve tiltakozók, s a miértet kutatók (Adrián professzor, s az Igéző ismeretlenje). Írásaiban minden egyes tény, aprócska mozzanat mélységgel, távlattal bír. Lengyel mindvégig világosan érzékelteti, hogy a történteket – most is, mint egykor – a szocializmus társadalmi rendjétől idegen, szörnyű elfajulásnak tekinti.

A többi elbeszélés mintegy az Elejétől végig egy-egy szituációjának, emberi sorsának epikusabb vagy drámaibb kibontása. Vannak köztük szinte szociográfiai pontosságú leírások az északi lágerek életéről (Út épül, Hóhem és Freier, Norilszk kettő, Reggeltől estig); vannak költői, szimbolikus értelmű novellák (Nefelejcs, Sárga pipacsok, Erdei képek); a legjelentősebbek pedig analitikus mélységű jellemtanulmányok, A kulcs és a Wengraf típusú elbeszélések folytatásai (Kicsi, mérges öregúr, Igéző).

Valamennyi elbeszélést a kenyérért való harc közös vezérmotívuma köti egybe, az a motívum, amely egyszersmind Lengyel elbeszélő művészetét a magyar prózai hagyományhoz is szorosan hozzákapcsolja. Mint ahogy Tömörkény, Móricz, Nagy Lajos, Kassák prózájának, ennek a szociális problémákat oly nagy erővel ábrázoló prózai hagyománynak is középponti gondolata a megélhetésért való küzdelem, Lengyel hőseinek életét is "elejétől végig" betölti a kenyérért való harc. A lágeren belül azonban más, kiélezettebb és rendhagyóbb törvények szerint folyik ez a küzdelem. Nemcsak a megélhetésért, hanem valóban a létért és az emberi méltóság megőrzéséért kell naponta és percenként a lágerlakónak viaskodnia. "Akik naponta eladják a fél kenyerüket, gyorsabban meghalnak. Akik másodnaponként, azok lassabban. De mind meghal, kivétel nélkül." S azok is elpusztulnak, akik feladják emberi méltóságukat. Hamarabb és gyötrelmesebben pusztulnak el. Mint azok, akik kifosztják sorstársaikat; akik éhségükben legelnek, vagy más módon állatiasodnak el.

{811.} Mindezeket a tényeket Lengyel azért is megírja, hogy megörökítse őket; de nemcsak önmagukért, emlékeztetőként. Mindvégig, miközben átéli e kietlen szenvedéseket, az a kérdés izgatja: lehetséges-e, hogy a fizikai pusztulás elkerülhetetlen sorsával szemben is megőrizze az ember a maga erkölcsi és szellemi lényét? Szívós figyelemmel, elemző kíváncsisággal nézi azokat az embereket, akik a lágerek életfeltételei között is helytállnak, teljesíteni tudják a humánum, tulajdon emberségük feltételeit. A száműzetés nagy kohó, amelyben sokféle nép és sokféle ember kerül együvé. Lengyel valamennyiüket alaposan megfigyeli, hűen és lényegre mutatóan ábrázolja. Sokféle típusa közül a legmélyebb benyomást ezek a helytállás erkölcsi és intellektuális példáját megtestesítő – sokszor különc, de mindig nagyon erős, lélekben szilárd – emberek keltik.

Sokféle energiatartalékból képes az ember táplálkozni. Adrián professzort, a "kicsi mérges öregurat" két erő hajtja – a düh, amellyel a megaláztatás ellen összeszorított foggal tiltakozik s a meggyőződés, hogy az ésszerűtlen jelenségeknek nincs helyük a nap alatt. Történetét az író ezzel a sommázattal zárja: "A föld és az égitestek pedig tudományának szabályait követték, és nem fordultak ki tengelyükből."

Mint ahogy Szolzsenyicin elbeszéléseiben, Lengyel írásaiban is nagy szerepe volt a munkának és a természetnek. Lengyel mély, átélt és igen sokszor rendkívüli költőiségű sorokat ír az embert megőrző képességükről, humanizáló hatásukról. Minduntalan figyelmeztet a munka feledtető örömére, és a tajga s a szibériai erdőségek megkapó, vigasztaló természeti pompájára. A fagyos szibériai földbe vájt tömegsírok fölött virág nő: nefelejcs és sárga pipacs, virágok, amelyek felháborodást keltenek és a gyász elégikus vigasztalását nyújtják. Lengyel azonban sem a munka, sem a természet hatásait nem idealizálja, nem hajlamos feledtető-békéltető idillek bemutatására. Sőt éppen a költői kontrasztokkal hangsúlyozza, hogy az embertelen feltételek között végső soron maga a munka és a természet is az ember ellen fordul, elpusztításának és megalázásának vak eszköze lesz. Írásaiban drámai, polemikus kontraszt feszül a munka és a természet valósága és humánus eszménye között. Mint ahogy a kenyérért, elkeseredett küzdelem folyik a lágerben a munka és a természet emberi föltételeinek a megőrzéséért is.

S e harccal kapcsolatos Lengyel írásainak legfontosabb mondanivalója. Arról tanúskodik, hogy e küzdelem során a legerősebb test és lélek is kimerül, lerombolódik, elpusztul. Mégis mindvégig megmarad embernek az, aki nem marad magányosan, akit a táboron belül kialakult emberi közösség pártfogásába vesz, s aki ezt a pártfogást minden erejével viszonozni igyekszik. Az óvó közösség gyakran a fizikai pusztulástól is megvéd, de az erkölcsi összeomlástól – megőrüléstől, elhülyüléstől, elállatiasodástól – minden esetben. A közösségi összetartozásnak mélyebb, szorosabb formái is létrejönnek, a lelkileg szilárd, személyiségük inherenciáját megőrzött emberek barátsága formájában. Ilyen a tábor öreg bolsevikja és hivő, szektás parasztja közötti mély, egymást segítő barátság.

Az Elejétől végig, az Igéző és a ciklusba tartozó többi novella kemény ítéletet tartalmaz a személyi kultusz törvénytelenségei, elembertelenítő metódusa fölött. De nemcsak kritikai írások. Mindvégig erős bennük az a konstruktív mozzanat, amely az emberi lét törvényszerű folytonosságának a gondolatát {812.} hordozza. Benne van ezekben az írásokban a feloldás lehetősége, s az újrakezdés ígérete. "Hát nem könnyű – mondja Ivan Timofejics a fiúnak, aki nem érti, hogy a lágerben is hogyan maradhatott kommunista. – De te, legény, majd megérted, mert megéred." Lengyel írásai azt a meggyőződést sugározzák, hogy a szocializmus lényege az alkotó munka, s ennek a feltételei a személyi kultusz embertelenségei ellenére sem szűntek meg. Az élet a maga normális, emberi törvényei szerint épült tovább. De mégis, emberi és művészi feladat azon gondolkodni és fáradozni, hogy a megzökkent világrend egyensúlyba álljon ismét.