Kísérlet a regénnyel

Lengyel az Oldás és kötés címet adta a személyi kultusz problematikáját lezáró és egy új életciklust elkezdő novellái sorozatának. E ciklusba sorolhatjuk Három hídépítő című regényét (1960), valamint két új kisregényét, az Újra a kezdet (1964) és az Ante, apud ... ultra, trans (1964) egymást kiegészítő darabjait is. Az előbbi regény hőse: a Lánchidat elképzelő Széchenyi és az azt megépítő két Clark mérnök. Az utóbbi két regény 1945 körül, német koncentrációs lágerben és háború utáni hadirokkant otthonban játszódó történetének főszereplői szintén két alkotni vágyó ember – két mérnök.

Formai szempontból különösképpen figyelemreméltó a Három hídépítő némely megoldása. Lengyel modern esszé-regényt ír, "szimpoziont", amelyben az "idegenvezető" és az "utazó" beszélgetéseiből bontakozik ki az egész történelmi múlt. Ez a módszer az időbeli sűrítés, sokrétűség elérését teszi lehetővé. E módszert tetézi a dialógusok különleges, "kihagyásos" megoldása. A válaszok gyakran csak néma, el-nem-hangzott kérdésekre felelnek, s belőlük visszakövetkeztetve lehet eljutni azokhoz a históriai és gondolati premisszákhoz, melyekből erednek. Ez a szerkesztési mód, a kihagyások és a sorok közötti gondolatok olvasása, erős intellektuális munkát igénye). Egyben azonban sajátságos pszichológiai feszültséggel telíti a regényt.

A novellákban s a regényekben egyaránt benne van a történelmi valóság nyersanyaga. Ennek ábrázolásában Lengyel a dokumentumszerűségnek ugyanazokkal az eszközeivel él, mint korábbi alkotásaiban. A históriai háttér mindig nyers, szókimondóan őszinte, leplezetlen. S ezen az őszinteségen az sem változtat, hogy a német lágert képzelet, elgondolás útján ábrázolja. Lengyel alkotó módszere azt igazolja, hogy a modern szociográfiai és dokumentatív eszközökkel élő irodalomnak csak egyik mozzanata a közvetlen tapasztalatszerzés, élményi átélés; a másik, s egyre fontosabbá váló mozzanat, az intellektuális úton felhalmozott s a fantázia segítségével kiegészített tény-és dokumentumanyag. Vagyis: a dokumentatív és a fiktív ábrázolási módszerek között a modern irodalomban nem lehet merev határt vonni. Fikció, amely a valóság érvényes képét tükrözi, nincs dokumentáció nélkül; s megfordítva, a puszta dokumentáció, a képzelet és a gondolkodás segítsége nélkül holt nyersanyag, költői szempontból érdektelen adathalmaz marad csupán. Lengyel egész írói fejlődésének metodikai lényege a mesélés és a tényközlés lehetőségeinek együttes felhasználása. Újabb írásai nemcsak tematikai és eszmei szempontból jelentősek, hanem a célkitűzés művészi megvalósítása miatt is.

{813.} Az a prózai műfaj, amelyet Lengyel már korábbi írásai egy részében is, de különösképpen e két kisregényben kialakít, erős szálakkal szövődik egybe a modern világirodalomban tapasztalható bizonyos törekvésekkel. E törekvéseknek közös forrása az a napló és memoár irodalom, amelynek első szerzői közvetlenül a lágerek lakói, a menetszázadok áldozatai közül kerültek ki. Köztük olyan klasszikussá lett művek szerzői, mint Radnóti, a Razglednicák írója és a napló-író Anna Frank. Az a tematika és emberábrázolási problematika, amelynek először ők adnak hangot, a "láger-irodalom" közös elnevezés alá sorolható sokféle mű és műfaj tárgyává lett. Lengyel művei is ide kapcsolódnak, a pokoljárásnak megrázó, első személyes élményekkel hitelesített s egyszersmind általános értelmű dokumentumaiként. Novellái még a fizikai kínokról, a külső körülmények szörnyűségeiről is tömör, de annál plasztikusabban vésett képeket közöltek. De miként azokban, a legutóbb írt kisregényekben is a fő hangsúly a lelki szenvedések és helytállás – a "mit bír az ember?" – problematikán van. S e problematikával mutat túl az egyszeri helyzeten, s fejleszti egyetemesebb értelmű és tanulságú, morális-pszichológiai karakterű alkotásokká e történeteket is. "Nem is az a kérdés – írja a kisregények egyik kritikusa – hogy mennyit bír el az ember, hanem az, hogy milyen áron viseli el azt, amit elbír, milyen lelki gyötrelmek, talán soha nem hegedő lelki sérülések, gyógyíthatatlan torzulások árán?" E kérdésfelvetésből kiindulva érthető meg, hogyan maradt egyes hősök lobogó életösztönéből puszta meditációra való készség, másokban hogyan fejlődött ki a szinte elviselhetetlen lelki és morális érzékenység, mely a világgal való újabb konfliktusok forrása lesz, de egyszersmind a megtartó erő is.

Az alkotó (a munkában önmagát megőrző) ember képe Lengyel lágertörténeteinek szüntelenül visszatérő alakja. Nem véletlen, hogy a helytállás erkölcsi lehetősége mindenütt összefügg a munka embert megőrző természetével. Ezekben a novelláiban azonban többet akart kifejezni az egyszerű helytállásnál. A világ megváltoztatásának vágya szólal meg ismét, ez az ifjúkori költemények óta elhalkult, a megmaradásért és az újrakezdésért való küzdelem során szükségképpen háttérbe szorult gondolat. Az új alapeszme külsőleg alig változtat valamit Lengyel hősein. Azok még mindig a saját természetük ellentmondásai miatt vagy a történelem csapásai alatt szenvedő lények. Belülről azonban, erkölcsi és intellektuális lényük kibontakozó természete szerint egészen új, különös emberek.

Az Újra a kezdet főhőse, Banicza István, az egykori vöröskatona, emigráns és illegális kommunista, börtön- és lágerlakó forradalmár, a felszabadulás előtti hetek feszültségében döbben rá arra, hogy erkölcsnek immár kevés a helytállás, döntenie is kell tudni, sőt ítélkeznie. A valóság megváltoztatásának a kezdete ez – de csak a kezdet. A végpont, az már maga a megváltozott valóság, az életnek az a harmonikus, ember által teremtett képe, amely Lengyel minden hősének szívében benne él, de egyik-másikukban különösképpen érzékletes formát ölt. A valóság megváltoztatását legszenvedélyesebben képviselő Lengyel József-i hősök mindegyikének szívében és elméjében él egy utópia a jövőről. Ilyen utópia Széchenyi Lánchídja, amely valósággá vált; s ilyen utópia Trend Richárd, az építészmérnök "hatszögletű városa", a "méhsejtelraélet" alapján épült legtermészetesebb s egyben legkorszerűbb városformáció, amely valósággá válhat. Az alfa és az omega, az "ante, apud" és az "ultra {814.} trans" – az ítélkezés és az utópia – közötti tér, egyelőre csak gondolatilag van áthidalva Lengyel hőseinek elmélkedéseiben. Lengyel korábbi novellái is teli voltak intellektuális motívumokkal, aforizmákkal, elmélkedő részekkel, esszéisztikus betétekkel. A Három hídépítő és az Ante, apud ... ultra, trans a maga egészében egy-egy esszé, egy megvalósult és egy megvalósítandó emberi feladat megoldásán való töprengés ábrázolása.

Lengyel egész művészi fejlődésének jellemzője a bátor kísérletezés. Írói munkásságának minden periódusában új eszmék foglalkoztatják. S egyszersmind folytonosan keresi az új kifejezést – egy összetetten ábrázoló, gondolat-és érzelemközlő prózai kifejezés lehetőségeit. A kísérlet nála sohasem abbamaradt kísérlet, rosszirányú tájékozódás; mindig a világnézeti biztonság és egy hallatlan művészi önfegyelem, koncentráló képesség birtokában történik. Éppen ezért, amit alkot, nemcsak egy-egy periódus jellemző irodalomtörténeti dokumentuma, hanem befejezett, a pálya utolsó periódusában pedig művészi érettséget mutató alkotás. Ez a művészi érettség teszi olyannyira kerekké, zárttá, egységessé Lengyel életművét. Versei, novellái és regényei elférnek néhány vaskosabb gyűjteményes kötetben. Ez – csaknem fél évszázados írói pályafutását tekintetbe véve – nem látszik soknak; fajsúlya szerint azonban az új magyar irodalom egyik legsúlyosabb életműve.