Remenyik Zsigmond

Az elvetélt lehetőségek szinte jelképes példája Remenyik Zsigmond életművének drámai része. Drámáit lehetetlen megértenünk a magyar színpad hagyományai felől. A két világháború közötti drámairodalmunk jelentős újítója volt, aki elvetette és kigúnyolta a színház polgári naturalista formáját. A konvencionális színház elleni indulata a szocialista avantgard – Brecht, Toller, Majakovszkij, a cseh Werrich, Burián és Hofmeister – szenvedélyére emlékeztet.

{831.} A Blőse úrék mindenkinek tartoznak (1934), a Saroküzlet (1936), az Akár tetszik, akár nem (1936) és a Hotel Vén-Európa (1941) a kapitalista világ embertelenségének szenvedélyes leleplezése, a polgári társadalmon túl tekintő, a baloldali avantgard mozgalmakkal kapcsolatot kereső, már a marxizmustól is megérintett író műve. A kapitalista rend érdekeit védő üzletszínházak korszakában nem kerülhettek színre ezek a színművek, hiszen alapjaiban kérdőjelezték meg a polgári világrendet. De a felszabadulás után is elmaradt Remenyik drámáinak rehabilitációja, mert dramaturgiája az expresszionizmus felfedezéseihez és eredményeihez kapcsolódik, s a futurizmus technikai vívmányaiból is sok mindent felhasznált. Az expresszionisták elvont emberkultuszától a baloldali expresszionisták, az aktivisták konkrét kapitalizmus-ellenességéig az irányzat számos áramlatát megtaláljuk művében. Egyetlen bemutatott darabja, az Atyai ház (Vígszínház, 1943) szintén az expresszionizmus szellemében fogant. Jellemző azonban, hogy ennek van a legkevesebb társadalmi mondanivalója. De még ebből is magával ragadó humanizmus árad, s egész művészetét a hol konkréten meghatározott társadalmi hatalmaknak, hol mitizált gonosz erőknek kiszolgáltatott, szenvedő emberrel való együttérzés hatja át.

Remenyik szcenikai szemlélete – mint a naturalizmussal szembeszegülő valamennyi irányzat híveié – teatralista. Nem akarja a színpadon utánozni a valóságot, mert szerinte így csak a látszatot lehet visszaadni – a színpadi játéknak megvannak önnön törvényei. Egy egészen új színpadi látáshoz kapcsolódik, olyan új szemlélethez, amely végtelenül kitágítja a színház lehetőségeit, s amely a dráma új fejlődését hozta létre Brechttől Dürrenmattig, Millerig. Remenyik drámái epikus drámák: az író vagy valamelyik főszereplő mondja el és idézi fel az eseményeket. Az epikus dráma a színpad lehetőségeit azzal tágítja ki a végtelenségig, hogy újjáteremti a monológot. A monológ eddig cselekménybe ékelt líra volt, az expresszionisták monológja: vízió. Aiszkhülosz Shakespeare, Schiller, Katona és Madách hősei belső vívódásaikat, titkaikat – egyedül maradva a színpadon – monológban közölték a közönséggel, a modern dráma hősei víziókban. Ami végbemegy a hősben – színpadon látjuk, cselekményben rögzítve. Ezzel a módszerrel – amely ma már magátólértetődő gyakorlat színpadjainkon – Remenyik Zsigmond kísérletezik először drámairodalmunkban.

A Blőse úrék mindenkinek tartoznak című tragikomédia a kapitalizmus nagy gazdasági világválságának élményéből meríti témáját; megírását a szerző 1934-re keltezi. A darab modern parabola, s a történés színhelye, Kiel szimbolikus értelmű színhely; Blőse úrék Kielben laknak, de ahogy a narrátor mondja, "lakhatnának Szófiában, Berlinben, Lyonban vagy Antwerpenben is". A történet, melyet az író elmond, bárhol előfordulhat és bárkivel megtörténhet: a világ valamennyi pontján "viruló" kapitalizmust állítja pellengérre. Blőse úr kis vállalkozó, akit a rossz gazdasági viszonyok tönkretettek, hitelezői elárvereztek. A darab Blőse úr "végzetének beteljesülését" mutatja meg – a képzeletét elszabadító szorongásaitól, a homály állapotától (Miller ábrázolja majd így a kapitalizmus másik kárvallottjának, Willy Lomannak a pusztulását) haláláig. Blőse úr hitele teljesen kimerül, még a koporsót sem tudja a család kiváltani, s a temetkezési vállalkozó a koporsót a halottal együtt lefoglalja. A darab a legbizarrabb ötletekre alapuló groteszk helyzetek {832.} sora, s éppen abszurditásával fejezi ki a kapitalizmus abszurd voltát, elembertelenítő lényegét.

Az atyai ház vígszínházi bemutatója jó néhány évet váratott magára a mű megírása után. A hírlapi kritika és a színházi közvélemény nagy meglepetéssel fogadta a darabot, de nem egy kritika hiányolja belőle a drámát, s lazán összefüggő emlékezések, elbeszélések füzérének tartja. A darab sajátos drámaisága pedig éppen az emlékképekben rejlik, s a képeket az asszociációk, képzettársítások fűzik szoros drámai egységbe. – András, a darab főhőse hosszú vándorlás után hazatér. Az atyai ház már üresen áll, szülei közben meghaltak, a házat a család öreg barátja, Hágen Miklós s az öreg kertészházaspár gondozza. András Hágennel bejárja a házat, kinyitják az évek óta bezárt ajtókat, zsalukat, s az útjuk során felbukkanó tárgyak és illatok emlékképeket idéznek fel. A képek sorát nem az időrend szabja meg, hanem a tudattalan megnyilatkozása – a belső és külső ingerek hatása alatt. András és Hágen a legmélyebb emlékezet-rétegeknek a tudatba való átvitelével teszik mérlegre életüket, s azt a – sok expresszionista művel összecsengő – tanulságot vonják le, hogy az ember jónak született, de saját legigazabb énjét csak akkor őrizheti meg, ha nem igazodik a társadalom elferdüléseihez. Ez a mondanivaló elvontságában is igaz, de a jobboldal egyre nyilvánvalóbb és agresszív támadásai idején már nem kielégítő, mert passzivitásra biztat s megelégszik a magára maradt egyén siratásával.