Móricz Zsigmond drámái

Ismeretes, hogy a Tanácsköztársaság bukása után Móricz Zsigmondot támadják, a csendőrök kihallgatásra viszik, fogva tartják, kizárják a Kisfaludy Társaságból. Jó ideig színpadra sem kerülhet. A Vadkant végre bemutatják (Vígszínház, 1924), de a Nemzeti Színház színpadáról hét évig "politikailag le van tiltva". Staud Géza kutatásaiból tudjuk, hogy Hevesi Sándor milyen sokat tett Móricz szilenciumának feloldásáért. Cikkeket írt mellette, eljárt az illetékeseknél, s valóságos hírlapi kampányt szervezett érdekében. Végül a kultuszminiszter is Móricz mellett nyilatkozott, s 1928-ban a Nemzeti Színház kapui újból megnyílhattak Móricz Zsigmond előtt.

Ezt megelőzve 1924-ben még egy Móricz-bemutatóra kerül sor Bárdos Artúr Renaissance Színházában. A Búzakalásszal nagy sikert arat, s egy jelentős művészi pályát indít el: Somogyi Erzsiét, aki azután is több Móricz-darabban játszik. Problémája, konfliktusa a Rokonokéra emlékeztet. Hőse, Árva Kiss Endre, a parasztfiúból lett polgármester, kettős problémával küzd: úri feleségével sehogy sem tudja megértetni magát, s magánéleti drámáját fokozza közéleti gondja: vegyen-e fel a város külföldi kölcsönt. A Búzakalászban még nem találjuk meg a társadalomlátásnak azt a kérlelhetetlen szigorúságát, amely az Úri muri remekművű kompozíciójához vezetett; Móricz a társadalmi mondanivaló rovására túlzottan belebonyolódik Árva Kiss Endre házassági konfliktusának ábrázolásába. De már a Búzakalász is bizonyítja, hogy Móricznak van érzéke a színpadhoz. Útja azonban nem lehetett egyenes: nemcsak belső fejlődéséért kellett küzdenie, hanem az uralkodó színházi ízlés ellen is. Ezt bizonyítja az Úri muri példája. A Vígszínház, mely bemutatására vállalko-{835.}zott (1928), az eredeti mű befejezését átíratta. A darab várt sikere azonban elmaradt. Móricz ezt jegyzi fel a bemutató után néhány nappal: "Na, hálistennek, most aztán végleg megbukott a darab. A keddi előadás az már rosszabb volt, mint a hétfői, s a színházban oly elkedvetlenedés van, hogy csoda. Hogy szaladtak, mikor megláttak eleinte, s előadás előtt pláne s tegnap este két cigarettát elszívtam, mikor Roboz (a Vígszínház vállalkozó-igazgatója, O. B.) ki méltóztatott jönni értem. De az a szerencse, hogy én ezen csak mulatok, sőt szinte valami kis káröröm van bennem, hogy nem váltak be az ő nagy reményeik. Hiszen játszva csináltam az egész darabot, s nem vártam tőle egyebet, csak hogy előadják. De ők egész a főpróbáig abba élték bele magukat, hogy aranyhegyet találtak. – Különben, amit már akkor is éreztem: a darab nem darab. Drámai dialóg. Semmi drámai szerkezete. Semmi színpadi élete. Ráadásul Jób Dani (a Vígszínház művészeti igazgatója, O. B.) és Somlay úgy elrontották azzal a beavatkozással, operettet csináltak belőle. Mennyivel egyszerűbb, igazabb s színpadibb is az én eredeti képem. Nem ilyen cifra, de hasonlít a többi képek kerek, novellisztikus egyszerűségéhez." Móricz tehát sem az előadással, sem a vígszínházi kívánságok szerint átdolgozott darabbal nem volt megelégedve. Többször visszatért hozzá s 1942-ben az eredeti elgondolás szellemében formálta meg. Ezt a változatot mutatta be a Nemzeti Színház a felszabadulás után, 1948 decemberében.

A darab a haladó közvéleményre még a megváltoztatott vígszínházi formájában is nagy hatást tett. Balogh Edgár, a baloldali diákmozgalom egykori tagja, így emlékezik a bemutatóra: "Móricz Zsigmond szétküldött néhány ingyenjegyet diákhíveinek, s az Eötvös Kollégiumból is felkerekedtünk vagy hatan, hogy idejében elfoglaljuk helyünket a Vígszínházban. Valami volt a levegőben. A tányérsapkás bajtársak – jobboldali diákok – tüntetésével kellett számolni, gyűlölték Móriczot kommünbeli szerepéért, paraszti igazmondásáért. Botrányra ugyan ezúttal nem került sor, a hivatalos Magyarország távolmaradásával tüntetett, mégis jó, hogy ott voltunk, s tovább adhattuk egy nemzedéknek az élmény felszikrázó tüzét. Mert hamar hamvába holt a darab. Megbukott. Akkor – ez a Móricz-darab élő sors-dráma volt. Mi diákok nem ismertük ezt a görcsös harcot, melyet az író már a színigazgatóval és rendezővel szemben jórészt elvesztett, felénk az azóta jórészt kiküszöbölt torzítások ellenére is egy elkésett reformkísérlet tragédiája sikoltott a züllő úriság és romlásba süllyedt nép haláltáncából, s szózatként csendült fel a kis mezei virág tanyasi leány csacska igazsága. Valljam be? Somlay Arthúr Szakhmáry Zoltánjáért úgy lelkesedtünk, mint Bánk bánszerű hősért, akinek az álmait – jól tudtuk – nem is Tisza Pistáék, hanem a Horthy-világ úri összeröffenése túrja szét, s szerelmesek lettünk Bogyóba, a drága kis Somogyi Bogyóba, aki az örök kiszolgáltatottságában is ártatlan, tiszta Rozikát játszotta, ember-ígéretet az állatiságban, gyermekül is hős női Tiborcot."

Az Úri muri – úgy, ahogy Móricz eredetileg megírta, s ahogy 1942-ben végleges formába öntötte – a két világháború közötti magyar drámairodalom kiemelkedő alkotása. Következetesen végigvitt dráma, minden részlete ellenállhatatlanul a tragikus végkifejlet felé halad. Szakhmáry Zoltán igazi drámai hős, sorsát nemcsak az író látja tisztán, magával a hősével is tisztán láttatja. Kiemelkedik a kor hősei közül: van ereje szembenézni elrontott {836.} életével s a maga ellen fordított pisztollyal végképp eltépni a múlthoz kötő szálait.

Az Úri muri dramaturgiája a főhős, Szakhmáry Zoltán alakján keresztül közelíthető meg. A darab mesterien ábrázolja a férfi drámáját. A kiszolgáltatottságában is szűz, hamvas parasztleány és a finom intellektuális nő között vergődő férfi dilemmájában ott van a felemás ember: reformokat is szeretne, de a régi világtól sem tud elszakadni. Móricznak ezt a határesetet, ezt a rendkívül drámai történelmi szituációt egyszer sem sikerült úgy megragadnia, mint Szakhmáry Zoltán alakjában. Hőse vívódását a Horthy-korszak felől nézi és ábrázolja, tehát olyan történelmi helyzetben, amikor a megragadott konfliktus sokkal kiélezettebb, tragikusabb színezetű már, mint a darab történése idején, "a nagy háború előtti időkben". Szakhmáry Zoltán drámája azáltal emelkedik általános érvényűvé, hogy az élet minden helyzetét élet és halál, egyén és társadalom, a nemzeti sors összefüggésében éli végig. Ami jelképes értelem és egyéni sors van ebben a szerepben, Móricz mesteri kompozíciójában mind érvényre jut. Szakhmáry Zoltán elbukásában sokkal több van a póruljárt földbirtokos tragédiájánál. Széchenyiesen borongó, magánérdekein túlmenő, missziós szellemű, megszállott alakja jelkép: mintagazdaság, közművelődés, szakítás az úri himpellérséggel, kulák fukarsággal. Elbukásában a reformok temetődnek el végképp, az úri muri duhaj lángjaiban nem az úri osztály, hanem a modern Magyarország lehetősége hamvad el. Így emelkedik Szakhmáry Zoltán alakja "népért síró, bús" nemzeti hőssé, a darab pedig a két világháború közötti időszak nagy nemzeti drámájává.

Móricz kiváló dramaturgiai időérzékkel vonta össze a regényben ábrázolt időt: mindössze huszonnégy óra a dráma cselekménye. Nem a felvonásközökben múló idő érzékeltetésével éri el a sűrítést, hanem a cselekmény összevonásával. Nem is felvonásokra tagolja a drámát, hanem képekre. Ezek a képek jószerivel megtalálhatók a regényben is. De Móricz a drámában a cselekmény csomópontjait ragadta meg, s ezekre építette az egész probléma felfejtése szempontjából szükséges párbeszédeket.

Móricz nem csupán tükröt akar tartani nézői elé: támadni akar, mert morális kötelességének érzi, hogy rombolja a fennálló, az ember lehetőségeit visszahúzó társadalmi rendet. Támadó mondanivalója van a magántulajdonra alapuló osztálytársadalmat bíráló Pók című drámájában is. A darabot mindeddig nem játszották még színpadon. Eredetileg egyfelvonásos tragédia volt, s Ház az erdőben címmel a Nyugat 1922-es évfolyamában látott napvilágot, majd 1923-ban megjelent Móricz Egy akol, egy pásztor című kötetében is. Később, abban az időben, amikor Hevesi Sándor drámaírásra biztatta, s a Nemzeti Színház színpadára szóló szilenciuma alól feloldották, három felvonásos drámává bővítette a darabot. A pók szimbolikus cím: a pók a pénz és a magántulajdon, mely a szegénység hálójába akadt szegényember vérét kiszívja. Móricz harcos szociális mondanivalóját jól megrajzolt, eleven alakok küzdelmeiben fejezi ki, dramaturgiailag is figyelemreméltóan oldotta meg a szegénység pókhálójából kitörni akaró vadőr, ifjú Kál András rajzát, s néhány epizódfigura, a nyerészkedő kocsmáros és a kupec, a katonakoldus is dramaturgiai telitalálatnak számít. A kitűnően exponált, a Tanácsköztársaság forradalmi eszméiből táplálkozó darab azonban a II. felvonásban megtörik. Az erdei lakba betévedt Idegen meg a kislány motívuma s a gyilkosság már {837.} rémdrámákra és detektívtörténetekre emlékeztet, a III. felvonás megoldásában (az örök bűn és üdvösség emlegetése) van valami misztikus.

Móricz Zsigmond is, mint minden művész, áhította a sikert s végre a Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Nemzeti Színház Kamaraszínháza, 1928) premierjén megadatott neki a közönség és a sajtó együttes elismerése. A darab hamarosan elérte a századik előadást, s amikor 1941-ben felújították, a bemutató sikerét is felülmúlta. A mű színpadi változata kibékítőbb tendenciájú, mint a regény. Az író mintha megpihenne, maga is elmereng egy kicsit, elmerül a nyírségi dínomdánom jókedvű, nótás forgatagában. A darab a regény széles társadalomábrázolása helyett egy jómódú fiatal házaspár kibéküléssel végződő szerelmi veszekedését mutatja be. Igaza van Móricz Virágnak, amikor a nagy siker okát abban látja, hogy nem volt a darabban "az égvilágon semmi, ami sértsen. Három kedves, mulatságos öregasszony, egy civakodó, fiatal házaspár, egy kis környezet – s mégis, mert ez a léha, nyegle és erkölcstelen, tehát az első felvonás elítéltetett – de a többi hárommal nem tudtak betelni".

A megízlelt sikert újabb, talán még nagyobb követi: a Légy jó mindhalálig (Nemzeti Színház, 1929). A regény sokszálú cselekményét hiánytalanul sikerült átmentenie a drámába, melyben nemcsak az eredeti bonyodalom fonala, de a regény nagy humanista mondanivalója, lírai hevülete is teljességgel megtalálható. A probléma nem hagyja nyugton, újra és újra előveszi Nyilas Misi alakját. Az 1926–34 között keletkezett Kamaszok és a Forr a bor (Nemzeti Színház, 1936) bizonyítják, hogy a gyermekhős konfliktusaiban, felismeréseinek ábrázolásában olyan művészi anyagot talált, amellyel nagyon fontos, lényeges dolgot tud mondani a világról. A Kamaszokról maga jegyzi fel: "a diákélet csak keret; az emberek nem értik meg a fiatal lelkeket, a nagy álmokat." Ez a darab Móricz egyik legérdekesebb hangulatú drámája; légköre a Csehov-drámákat idézi. Nyilas Misi röstelli, hogy "szégyenletes és alacsony korban" él, s lelkesülten tekint az olyan emberekre, mint Petneházy, a segédtanár, akiben a 48-as eszmék folytatóját, a jövőt és az igazságot látja. Petneházy pedig csak szélhámos svihák, aki az egész várost rászedi. Dezilluzionista kornak ábrázolja a millennium idejét az író, s mint minden századforduló körül játszódó művében, most is az akkori jelenről beszél.

Móricz szívén viselte a magyar dráma ügyét, valóságos művelődési programjává szélesedett az a vágya, hogy a színházak a nemzet gondolkodását kifejező darabokkal legyenek ellátva. Ezért örvendezik, amikor hírét veszi, hogy megtalálták a góthai könyvtárban Bornemissza Péter Magyar Elektráját, s öröme csak megnövekedik a darab elolvasása után. Sokáig foglalatoskodik a dráma átdolgozásának, felfrissítésének gondolatával, s 1929 telén hozzá is fog a mai színpadra alkalmazásához. Most is Hevesi Sándor biztatja, s 1931 tavaszán már be is mutattatja a darabot a Nemzeti Színházban, Horváth Árpád rendezésében.

Az öregedő Móricz Zsigmondot a Légy jó mindhalálig és a Nem élhetek muzsikaszó nélkül sikeres felújításai vigasztalják, új darabjai bemutatójában nincs sok öröme. A Kerek Ferkó dramatizálásának (Nemzeti Színház, 1931), első két felvonása határozottabb irányú, mint a regény, kiváló alakok egész sorát vonultatja fel (Kerek Ferkó, Kerékegyházy, a polgármester és Kornya tanár). A női főszerepben, Máriában azonban már kezdettől fogva van vala-{838.}milyen népszínmű ízű, s a darab vége, az egész harmadik felvonás a népszínművek melodramatikus hangulatába fullad.

A murányi kaland (Nemzeti Színház, 1933) csak részleteiben bizonyítja az író tehetségét, a Rokonokat (Nemzeti Színház, 1934) pedig a korabeli konvencióknak megfelelően, a leváltott Hevesi Sándor helyébe lépő Voinovich Géza kívánságai szerint vígjátékká változtatja: a színpadi forma nem Kopjáss öngyilkosságával, hanem karrierjének kibontakozásával, a házassági harmónia helyreállításával végződik.