A szocialista dráma – emigrációban

A két világháború közötti drámairodalmunk legkövetkezetesebben forradalmi, kommunista művei emigrációban születtek. Ez természetszerűen következik az ellenforradalmi jellegű Horthy-korszakból. A Tanácsköztársaság idején szerepet vállalt írók a fehérterror elől menekülni kényszerültek. Műveik a Horthy-rendszerben nem kerülhettek Magyarországon színpadra, az illegális kommunista párt munkájában résztvevő, a szovjet kulturális élet eredményeit figyelő kis réteg tudott csak róluk. Így a két világháború között színművészetünkre és drámairodalmunkra, a színházba járó közönség gondolkodására sem lehettek befolyással. Csak a felszabadulás után lett ismertté – a haladó múlt pozitív örökségeként – az emigrációból hazatért kommunista drámaírók munkássága.

A felszabadulás előtt a szocialista irodalom eredményeivel csak a munkásotthonok, a munkás színjátszó csoportok előadásain, munkás-szavalókórusok s néhány – ideig-óráig élő – kísérleti jellegű baloldali színházi vállalkozás (pl. Új Föld Együttes) műsorán lehetett találkozni.

{848.} A szocialista dráma emigrációba szorult, s jelentőségét és ellentmondásait csak ebből a sajátos történelmi helyzetből lehet reálisan értékelni.

Háy Gyula Öt színdarabjának előszavában tiltakozik az "emigráns irodalom" elnevezés ellen, hiszen, "nem egy kényszerből külföldre sodrott írónkat elszakíthatatlan szálak kötötték az itthoni élethez, melyek csak erősebbek, szorosabbak lettek, mélyebben vágtak a húsba, ha nőtt a távolság és vele a hazatérés vágya". Igaz: a hazához fűződő elszakíthatatlan szálak valósággal átforrósítják az emigráns írók műveit. A távolság, ahonnan az emigráns írók a hazát nézik, helyes perspektívát, bizonyos értelemben a dolgok jobb áttekintését biztosítja. De a távolság lehetetlenné teszi, hogy az író közvetlenül észlelje az otthoni atmoszférát. Ez az ellentmondás érződik az emigráns drámaírók művein is.