Hubay Miklós

A népi írók mozgalmához kapcsolódik a két világháború közötti magyar drámairodalom legfiatalabb művelője, Hubay Miklós (1918–) is. Huszonegy éves korában írja meg első drámáját, az Európa elrablását, amely ifjúkori túlzásai, szélsőséges jellemei s a megfogalmazás elvontsága ellenére is határozott drámaírói tehetségről tanúskodik, sejteti, hogy szerzője kiváló dialógus-építő érzékkel rendelkezik. Alig tölti be nagykorúságát, amikor Hősök nélkül (Nemzeti Színház Kamaraszínháza 1942) című drámája nagy sikert és politikai vihart kavar.

A Hősök nélkül történelmi tudatot mérgező mítoszt rombol szét: a polgárság küldetés-mítoszát. Ilyen értelemben Hubay drámája Márai Kassai polgárok jával is vitatkozik.

A dráma hőse, Isóf János kegyelmes úr "feleúton tart szolgabíróság és a bronzszobor között". Úri ember. Hubay polgára dzsentri-polgár, olyan, amilyen a megkésett magyar polgár volt, nem patrícius polgár, amilyeneket {847.} Márai Thomas Mann nyomában a budai villákba beleálmodott. Isóf János az úri magyar középosztály mintapéldányaként jelenik meg előttünk, az egyéni érvényesülés és a komolyan sohasem vett jelszavak politikáját folytatja. Az Isóf család az élet napos oldalán sütkérezik, amikor a játék megkezdődik, látszólag minden rendben van, vidám garden-partyra készülnek az előkelően berendezett hűvösvölgyi villában.

A darab úgy kezdődik tehát, mint egy polgári társalgási dráma. Fényes úri társaság, udvarlás, készülő jó parti, üzleti szerződés terve az örömszülőkkel. A társalgásból csak fokozatosan érti meg a néző, hogy a színpadon nem társalgási drámát játszanak, hanem annak paródiáját. De ez a paródia tele van mélyebb színekkel: tragikomédiának hat. Az író a társalgási vígjáték paródiáját arra használja fel, hogy a polgári úri osztály tragikomédiáját alkossa meg vele: ez az osztály úgy tolta fel magát az országvezetésre, hogy ő maga is tudja, képtelen a vezetésre, bármilyen kezdeményezésre, a teljes történelmi és politikai impotencia jellemzi. A tékozló, pusztuló ország drámai képe rajzolódik ki Hubay művéből, lényegében ugyanannak a művészi felismerésnek vagyunk benne tanúi, mint Kodolányi és Németh drámáiban.

Hubay a hatást a polgári társalgási dráma elemeinek abszurd túlhajtásával, a megkövetelt nagyjelenet groteszk kifordításával éri el. Ebben a drámában mindent hallatlanul komolyan csinálnak, de a hősi gesztusoknak induló mozdulatok (pl. Isóf János öngyilkossági gondolata) üres ripacskodásba fulladnak, s a látszólag mindent összekeverő botrány után (amit az eltitkolt bolond unokaöccs, Janika váratlan megjelenése hozott a garden-partyn) a III. felvonás végén minden eddiginél talmibb ragyogással fénylik Isóf János és az Isóf család csillaga. De a Hősök nélkül happy endje nagyon is nyugtalanító. A győzelemtől és a boldogságtól nemcsak Isóf János krákog, mint amikor valami cigányútra ment, az úri közönség is, hiszen a darabzáró kényszeredett úri-muri a minden rosszat megemésztő szent tűz hősi drámájától is megfosztja a nézőt. Ez a haláltánc már a végvonaglás.