{863.} Avantgard és szocialista műfordítói törekvések

A "Nyugatosok" közül csak Kosztolányi tanúsított szórványos, Szabó Lőrinc pedig időleges érdeklődést a formabontó iskolák iránt. Az izmusok népszerűsítését Magyarországon az avantgard vagy kifejezetten munkásmozgalmi folyóiratok vállalták magukra. Kassák folyóiratai a világháború előtt még inkább az ősöket keresték, sűrűn közölték Whitman és a kései Verhaeren szocialista verseit, de elsőnek jelentették meg Apollinaire-t és népszerűsítették a futuristákat, a német expresszionistákat is. Az első világháború után, a felbomló világkép hatásaként mind gyakrabban jelennek meg magyarul az avantgard költői. Elevenebb népszerűsítőjük a Magyar Írás, Raith Tivadar folyóirata. Legsűrűbben Ivan Goll korai expresszionista verseit közli. Az avantgard szocialista képviselőit és a szovjet költőket a 100% mutatja be először rendszeresen. Egymásután közli Majakovszkij, Jeszenyin, Becher, latin-amerikai avangard lírikusok verseit, az elnyomott népek és a gyarmatok költészetét. Kassák későbbi folyóirata, a Munka, megint az avantgard költészet fellegvára.

Az avantgard műfordításainak sajátos önellentmondása, hogy a formabontás szolgálatában, már létük kizárta a műfordítás egyik alapelvét, a legtágabb értelemben vett formaképzést, s így csak tematikusan hoztak újat, és stílust vagy éppenséggel iskolát nem alakítottak ki. Egy-egy különleges tehetség kivételével (vö. Illyés szürrealista fordításai a Mában és a Magyar írásban) az avangard fordítások nyelve egyszerre harsogó és csinált, a széttört formák helyett pedig akkor sem próbálnak lazábban szerkesztett újat adni, amikor erre az eredeti (pl. Verhaeren) az élőbeszéd szólamszerű tagolásával példát ad.

Külön hely illeti meg a magyar műfordítás történetében a szocialista költőket, akik különösen a műfordítói tevékenység nyelvi és tematikai határait tágították.

Gábor Andor 1903-tól A Hétben tett közzé rendszeresen kisebb versfordításokat; kedves költője volt Verhaeren. Legjelentősebb század eleji műfordítói vállalkozása a provanszál Mistral Mireio című népies eposzának, illetve az ófrancia Roland-éneknek tolmácsolása. A Mireiot húszéves fővel fordította és tizenkét évig hevertette; könyvalakban 1916-ban jelent meg. Ez a fordítás, ahogy Nyugat-beli kritikusa, Babits is mondja, értelmileg majdnem teljesen hű, de nehézkesebb is, mesterkéltebb is a bájos, friss hangú eredetinél. A Roland-ének 1904–5-ben készült, kéziratban maradt, s ez arra vall, hogy Gábor ezt a munkáját nem tekintette véglegesnek. Az átültetés kivált az archaizálás művészi megoldásával marad adós.

Gábor bécsi emigrációjától kezdve alkotó energiájának jelentős részét áldozza a húszas, harmincas évek munkásmozgalmi verseinek (Alberti, Becher, Brecht, Toller, Wolker), dalainak átültetésére. A Szovjetunióban 1938-tól megjelenő Új Hangban ismét fokozott műfordítói tevékenységet fejt ki. Orosz klasszikusokon kívül tolmácsol fiatal szovjet költőket, s az ő fordításában ismerünk ma is számos forradalmi nótát, munkásdalt. A szovjet népek költészetének közvetítésében különleges érdeme egy-egy örmény, illetve kalmük népeposz tolmácsolása. Gábor fordításainak zöme nem versenyezhet költőiségben a Nyugat legnagyobb fordítóival, de például a Beszélgetés Lenin elv-{864.}társsal, Majakovszkij versét az ő fordítása tette általánosan ismertté nálunk.

Hidas Antal Szovjetunió-beli emigrációja során klasszikus orosz és szovjet költőnek valóságos panorámáját alakította ki műfordításaiban. Sevcsenko Kobzosát elsőként ültette magyarra; utána számszerűen legtöbbet Majakovszkijtól fordított: e fordításai közül legnépszerűbbé az Icán Kozirev vasöntő című költemény vált. Hidas fordításainak nagy része – az eredeti költőjének szándéka szerint is – elsősorban előadásra vagy zenére szánt szöveg, s itt-ott előforduló nyelvi vagy ritmikai egyenetlenségei a szavalatban vagy zenekísérlettel nyernek feloldást. Tengerektől tengerekig (1960) című gyűjteménye a szovjet népek mai lírájának széles körű bemutatása miatt mindenképpen figyelemre méltó könyv.

Ugyancsak a szovjet líra tolmácsolásában mutatta meg Lányi Sarolta a költészetéből ismert erényeit: lírai érzékenységét és formakultúráját. Fordításai között Majakovszkij-tolmácsolásai állnak első helyen.

Gereblyés László fordítói munkásságának legtevékenyebb szakasza a második világháború ideje, amikor Franciaországban a német megszállás alatt a a forradalmi szellemű francia költészet fordítását – úgy is mint az ellenállási mozgalom tagja – fegyverforgatásnak tekinti. Ahogy Francia ének (1948) című gyűjteményének előszavában maga is mondja, "nem a tetszés foka, nem is az alkati rokonszenv volt a döntő a versek megválogatásánál, hanem – miképpen keletkezésüknél is – a tartalom, a mondanivaló idő-, sőt célszerűsége." A Francia ének – az egyes költők portrészerű bemutatásával együtt – történelmi feladata mellett a francia költészet eszmei-művészi megújulásának irodalomtörténeti szempontból sem érdektelen állomásáról ad hiteles képet, és Aragon, Eluard, Supervielle, Tzara versein kívül úttörő munkaként elsőül tolmácsolja magyarul Guillevic és mások költészetét. Gereblyés későbbi fordítói érdeklődését is mindenekelőtt forradalmi szenvedélye, szocialista humanizmusa irányítja, ahogy ezt Túl a határon (1963) című verseskötetében közreadott műfordításai sokrétűen igazolják.

A társadalmi elkötelezettségű témák közvetítésének legszerencsésebb formáját, akárcsak a lírában, a műfordításban is József Attila valósította meg. Előtte a közéletre tájékozódó vagy éppenséggel szocialista költők az izmusok tolmácsolásával vélték leghatásosabban elérni céljukat – József Attila, aki lírájában is az avantgard tanulságát a folklór, a mozgalmi költészet és intellektuális látásmód eredményeivel forrasztotta egyetemes érvényűvé, mint fordító időben és földrajzilag terjesztve ki érdeklődési körét, új értelmet talált a forradalmi művészet műfordítói kifejezése számára. Műfordítói stílusa reálisabb, tárgyszerűbb, mint általában a "Nyugatosoké", viszont szuverénül átveszi azt az útmutatásukat, hogy a műfordítás a költő eszmei-művészi fejlődésének szerves része.

A rá jellemző közvetlen hangütést, erős, kifejező stílust már a húszas évek végén kelt Villon-fordításaiban megcsendítette. Elődeinél hívebben szólaltatta meg az ófrancia szöveg nyers keresetlenségét, s már művészi öntudatra vallóan mértékkel alkalmazza az argót, anélkül, hogy anakronisztikus hangulatot keltene. Bár közlésükkor A Toll, csillag alatt, Brechtre is utal, az ő Villon-parafrázisainak mégsem leljük hatását ezekben az átültetésekben, viszont példájára A tőkések hasznáról írt versében használja fel József Attila – társa-{865.}dalomkritikai mondanivaló kifejezésére – a villoni ballada-formát. A népi zsánerkép iránti hajlandósága találkozik Rimbaud naturális életfestésével, s ez A meghökkentekben a szemléltető erő és tömör kifejezésmód remekét eredményezi. Hasonlóképpen a szimbolista Verhaerenben is (Este) a nyelvi sűrítésre fogékony. Töredékes szovjet-orosz fordításai lírájának forradalmi szólamát erősítik, s bennük Gáldi László motívumközösséget is talál egyes verseivel. Így Blokját a Külvárosi éjjel, Jeszenyinjét a Hálóval és Majakovszkiját az Invokációval rokonítja, de pozitivista értelemben vett hatásról nem beszél.

József Attila pályáján, s a magyar műfordítás történetében is, külön fejezet illeti cseh és román átültetéseit. A Dunánál költője a Duna menti népek sorsközösségének eszméjétől indíttatva, s az akkori cseh és román kultúrattasé támogatásával a szomszéd népek néhány modern versének remek-szép fordítását jelenteti meg. Különösen jelentős megismerkedése Jiři Wolker, a fiatalon elhunyt cseh lírikus szubjektív hangú, de lázítóan korfestő, szintézis-teremtő, expresszív költészetével. Fokozottan illik ezekre a tolmácsolásokra, ami fordításaira általában jellemző: a bensőséges lírától (Hora) az expresszionista látomáson (Voronca), népdalhangon (Densusianu) át a forradalmi pátoszig (Cosbuc) a saját széles hangregiszterének szöveghű kipróbálása, sokszínű stílusának kiélése. A primitív népek költészete is vonzotta, ennek a tájékozódásnak gyümölcse tíz kitűnő fekete-afrikai és indonéz fordítása.

Nagy port kavartak fel és döntő mértékben hozzájárultak egy hosszú életű irodalmi divat kialakulásához Faludy György Villon-fordításai (1937). Ezek a versek tulajdonképpen nem igazi fordítások, hanem Brecht Villon-átköltéseinek példájára született szabad költői csapongások az ófrancia költő egy-egy témája fölött; érzelmesebbek is, színezettebbek is, mint a keményen egyszerű eredeti, – igaz, Faludy a kiadás címlapján fel is tüntette, átköltéseket ad az olvasó kezébe, nem műfordítást. A közönség azonban az ő fordításaiban vette tudomásul Villont, és ilyen modern "vagánynak" fogadta el. Faludy legjelentősebb műfordítói vállalkozása az Európai költők antológiája (1938), forradalmi versek gyűjteménye, melynek anyagát főként a reneszánsz, a 19. század és a jelenkor magyar és külföldi költőiből válogatta, s javarészt maga fordította. Az európai lírának e haladó szemléletű, antifasiszta célzatú keresztmetszete számára József Attila is vállalt fordításokat.