Forbáth Imre

A csehszlovákiai magyar líra egyik legsajátságosabb képviselője, a dunántúli Böhönyén született 1898-ban. Az ifjú költő a Magyar Tanácsköztársaság bukása után először Nyitrára, majd Prágába emigrált; a szocialistákból és kispolgári lázadókból álló aktivista írók programját vallotta magáénak. A Ma adta ki Forbáth első verseskötetét (Versek, Bécs, 1922).

Második verseskötetében, az Érsekújvárott 1923-ban megjelent Vándordalban már tisztábban cseng a költő egy-egy eszméje, kisebb arányú a gondo-{877.}latok káosza, de forradalmisága még mindig a társadalomtól különálló lázadóé" a kapitalizmust gúnyoló villoni csavargó-költőé.

Forbáth volt a huszadik század elején feltűnő modernista költői irányok legfőbb képviselője a csehszlovákiai magyar irodalomban. A húszas évek elején költészetében az expresszionizmus módszerei uralkodnak, de egy-egy verse már túlmutat Kassákék modernizmusán, és realista motívumokat is tartalmaz (A barátról, Anyámnak, Szolga éneke).

Forbáth költői fejlődésének csúcsát a Favágók című verseskötet jelenti, s elsősorban ez a mű tette ismerté a költő nevét a magyar irodalmi életben. A Nyugatban Illyés Gyula írt róla ismertetést: bírálja egyes fogyatékosságait, de így is "a fiatal magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának" tartja. A Pozsonyban 1930-ban megjelenő verseskötet nem jelent szakítást Forbáthnak itt ismertetett költői útjával: témaválasztásában erősen meglátszik a különcködő hajlam, képalkotásaiban pedig az avantgard hatása, de a költemények egy részében Forbáth magas művészi színvonalon teremti meg a szocialista líra első csehszlovákiai magyar alkotásait. A címadó költeményben már nem a lázadó, különcködő entellektüel, hanem a szocialista forradalmár énekli:

Mert édesebb bornál a bosszú,

Százszor finomabb:

Hej társaim! Gyullad már az erdő!

Igen ...! Pipacsnál pirosabb!!

Ekkor írt verseiben már kapcsolatot talál a szlovákiai élettel is, méghozzá a proletár internacionalizmus szellemében: néhány költeménye a hegylakó szlovák szegényember bánatát énekli meg (Egy tál krumpli, Szlovák tájkép, A fekete irtványon).

Utolsó költeményében, az 1938 őszén írt Látomásban megmutatja a második világháború előrevetett árnyékát. Forbáth 1938 után elhallgatott, Londonban volt emigrációban, a felszabadulás óta pedig a csehországi Teplicén él; a szlovákiai magyar kulturális élettől elszigetelten. Verseinek válogatott gyűjteményét Mikor a néma beszélni kezd címmel 1958-ban adta ki a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó.

Vozári Dezső (1904–) Iglón született. Kassán járt középiskolába, itt adta ki első verseskötetét is. Prágában orvostanhallgató volt, majd újságíró lett, ma a Népszava szerkesztő bizottságának tagja. A szlovákiai magyar lírában főként művészi igényességével, formaművészetével tűnik ki, s költészetét a Nyugat-nemzedék kiforrottabb költőiéhez szokták hasonlítani. Tipikus városi költő, a bohém kalandokat, a külvárosok életét megelevenítő költeményeinek csavargószelleme Villont idézi. Gyakran írt balladikus verset halálról, tragédiáról, de kiábrándult, gúnyos természete még az ilyen költeményt is áthangolja, szatirikussá színezi. "Úgy hullt le, mint egy fáradt birka | az országút porába holtan. | Hirdesse létét ez a firka | hű kibicétől, aki voltam" – írja Egy kártyás halálára című költeményében.

Vozári költészete a gúnyos, szatirikus versekben érte el csúcsát, éles szemmel látta meg a polgári élet számtalan fonákságát, ellentmondását. Vozárit ebben az időben gyakran vádolták kozmopolitizmussal, erkölcstelen-{878.}séggel, s valóban nem volt tipikus kisebbségi költő, de egyetemes művészi szempontból több volt ennél: a két világháború közti lázadó, elégedetlen európai horizontú értelmiség költője. Kötetben aránylag kevés verse jelent meg; szigorú szakértelemmel válogatta meg újságokban megjelent költeményeit. Három jelentősebb kötete: Fekete zászló (Kassa, 1922), Szebb a sziréna (Pozsony, 1935), Vagy-vagy (Moszkva, 1944). Mint műfordító kiadta a Szlovák költők lírai antológiáját, fordított a cseh és a szovjet költészetből, nagyszámú kritikát és publicisztikai cikket is közölt. A második világháború előtt fokozatosan antifasisztává vált, 1939-ben a Szovjetunióba emigrált, csatlakozott a moszkvai magyar emigráns írókhoz, s részt vett a honvédő háborúban is.

Forbáth Imre és Vozári Dezső mellett Sáfáry László és Berkó Sándor lírája érdemel figyelmet. A haladó irányú csehszlovákiai magyar irodalom nem egy képviselője az akkori kárpát-ukrajnai (ruszinszkói) területről származott. Az ottani lírikusok közül országos viszonylatban is kitűnt Sáfáry László (szül. Munkácson 1912-ben, megh.1945-ben), a kárpátukrajnai szociális kérdések és a verhovinai táj lírikusa. Életében két versesfüzete jelent meg: Lendület (1931), Verhovina (1935). Első verseit a magyarországi Simon Andoréhoz szokták hasonlítani, akit kedvelt a szlovákiai ifjúság, és számos költeményét közölte a losonci A Mi Lapunk. Második kötetében azonban Sáfáry már túljut Simon Andor követésén, s egyik legkiforrottabb, legígéretesebb szocialista költővé válik. Néhány költeményében – hasonlóan, mint Ivan Olbracht epikájában – a kárpátukrajnai lázadók, forradalmárok sorsát énekli meg (Rejtett ösvény, Bimbó kinyílik). Diák című költeményében magát is az ifjú szocialista forradalmárok közé sorolja.

Sáfáry szociális balladákat is írt az ukrán és magyar szegényparasztok, tutajosok, favágók, súlyos, gondterhes életéről; lírai költeményeiben pedig nemes humanizmusa, mély demokratizmusa és izzó, fiatalos erotika nyilatkozik meg. Egy-két versében expresszionista stíluselemekkel találkozunk; 1933-ban Kórus címmel rövid életű expresszionista folyóiratot is indított. Leíró jellegű verseit erős hegyvidéki tájélmény, a verhovinai nyomorúság valószerű leírása és tömören kifejezett költői öntudat jellemzi.

Berkó Sándor (1918–1943), a szocialista líra egyik legjelentősebb ígérete, Losoncon született; özvegy édesanyja varrónő volt. Első költeményeit losonci helyi lapok közölték, a szélesebb közönség előtt pedig az erdélyi Korunk mutatta be. Csehszlovákia Kommunista Pártja magyar nyelvű napilapjával, a népfront eszme jegyében szerkesztett osztravai Magyar Nappal 1938 augusztusában került szorosabb kapcsolatba. Könyvismertetésein, politikai és kulturális cikkein, néhány versén kívül a Magyar Napban írta meg Berkó egyik legjobb tanulmányát a magyar szocialista lírának az előző évben elhunyt kiváló képviselőjéről, Komját Aladárról.

Miután a fasiszta parancsuralom Csehszlovákiát feldarabolta, Berkó Pestre került, s a zsidóüldözések korában mint a Népszava külső munkatársa csak nehezen tudott írásaiból megélni. "Magamról egyelőre csak annyit: a Dunába ugrás gondolatáig már eljutottam, de amint e sorok mutatják – még nem tettem meg. Vagyis jól élek, 1939 májusában, amikor az írásból próbálok kenyeret szerezni" – írja barátjának, Sándor Lászlónak. Az egyre sötétebbé váló kilátások gyakran kedvét veszik a munkától, a versírástól is, de 1939-{879.} ben és 1940-ben még számos alkotása megszületik. Elsősorban a Korunk kiadásában 1938 őszére tervezett Ez nem legenda című verseskötetét szeretné kiadatni, de csak 1940 őszén, saját költségén nyomtathatja ki Losoncon Az ördög köpenyében címmel.

Az ördög köpenyében a szlovákiai magyar irodalom egyik legértékesebb lírai gyűjteménye. A kötet verseinek többsége politikai líra, melyhez hasonló magas művészi színvonalon kifejezett szocialista eszmeiséget csak Forbáth Imre és Sáfáry László költészetében találunk.

A költőt 1940 szeptemberében munkaszolgálatos katonának hívták be, s a Szovjetunió megtámadása után a keleti frontra vezényelték. Élete utolsó időszakáról és haláláról nincsenek pontos adataink; teste valahol a fasizmus áldozatainak egyik tömegsírjában porladozik.