Győry Dezső

1900-ban született Rimaszombatban. A középiskolát szülővárosában végezte, majd egy ideig mint a budapesti Eötvös-kollégium tagja az egyetem bölcsészkarának volt hallgatója. Első verse 1917-ben jelent meg. 1919 óta mint újságíró munkatársa volt a legtöbb csehszlovákiai magyar napilapnak és folyóiratnak. 1925-ben a haladó szellemű Kassai Napló felelős szerkesztője. 1926-ban megteremti a Prágai Magyar Hírlap irodalmi mellékletét, de progresszív művelődéspolitikája miatt elbocsátják. Egymás után jelennek meg verseskötetei: Hangulatok (1921), Százados adósság (1924), A láthatatlan gárda (1927), Újarcú magyarok (1927), Hol a költő? (1931), A hegyek árnyékában (1936), Zengő Dunatáj (1938), Emberi hang (1940). 1926-ban A Mi Lapunkban írja meg Kisebbségi géniusz című programadó vallomását, a haladó fiatalság mozgalmának vezérfonalát, melyben a humanizmus szellemében harcot hirdet minden testi és szellemi kizsákmányolás ellen.

1927-ben jelenik meg az Újarcú magyarok című verseskötete, mely az egész magyar irodalmi életben ismertté teszi nevét. Szállóige, a Sarló fiatalságának büszke neve és programja lett. A kötetről Móricz Zsigmond írt lelkes, elismerő méltatást a Nyugatban, melyben Győryt Ady magyar progressziójának leghivatottabb folytatójaként emlegeti. "Elsősorban s teljesen politikus költő" – állapítja meg találóan.

1933–38 között Győry mint a Magyar Újság felelős szerkesztője – közben a Csehszlovákiai Magyar Újságírók Uniójának elnöke – lapja hasábjain tervszerűen helyet adott a sarlós fiataloknak, a baloldali és kommunista {876.} íróknak is. Támogatta az értelmiségi fiatalság kulturális népfrontját. Felkarolta a haladó szellemű egyetemi hallgatók Petőfi-körének, Eötvös-körének és Táncsics-körének munkáját. A fasizálódás és az Új Szellem című folyóirat ellensúlyozására 1937-ben Vozári Dezsővel együtt megalakította a Csehszlovákiai Magyar Demokrata Írókört, melynek elnöke lett. Költészetével és publicisztikájával 1938 őszén, a jarossizmus látszólagos győzelme idején is gerincesen kiállt eszméi mellett: a fasizmus, az antiszemitizmus és a reakciós irredenta ellen (A jel, Lármafa, Két testamentum).

A kegyek árnyékában című verseskötetével a csehszlovákiai magyar valóság közelébe kerül. Különösen kiemelkednek ebből a kötetéből Szlovenszkó és Új Márciust! című ciklusai. A nacionalista uszítások idején is megértő, testvéri hangon énekel a szlovák dolgozókról. A haladó költészet képviselőjeként jelentkezik Győry 1938-ban a Zengő Dunatáj című kötetével is. A költő a közvetlen fasiszta veszély idején sem lesz kommunistává, de megmarad az erkölcsi igazság polgári humanista álláspontja mellett, mint egyik költeményében írja:

A nyelvem lóg. Az inam néha reszket.

Tüdőmmel kezd ki már az orv aszály.

De hogy más vállról emeljek keresztet,

ki kellett ásnom az élet elveszett

titkát. S nem fáj már, amit tudni fájt.

Önvallomásféle, 1935

Igen, végére jártam már a végnek,

s új élet nyílt rám a végek mögött:

te is csak egy kis fodra vagy a népnek

s a sors értelme: nép lenni a népek

s ember lenni az emberek között.

1939 végén Győry újból felemeli hangját, s a kettős – náci és Hlinka-gárdista – cenzúra ellenére megnyirbálva és képekbe rejtve, de bátran és határozottan küzd a fasizmus ellen, hitet tesz az emberi haladás eszméje mellett Emberi hang című nevezetes versciklusában. 1941-től Beregszászon élt teljes visszavonultságban. Győry 1949-től Budapesten él, és egymás után adja ki népszerű, romantikus pátoszú szlovákiai vonatkozású történelmi regényeit és elbeszéléseit: Veszedelmes ember (1950), Viharvirág (1956), Vérehulló szerelem (1957), Gömöri rengeteg (1960), A nagy érettségi (1961).