A munkásirodalom kezdetei

A kommunista és szocialista lapok hasábjain a két világháború között a harcos proletárkultúra elméletét propagálták (Fábry Zoltán, Balogh Edgár), s néhány munkás- és parasztlevelezőt íróvá akartak nevelni. Így született meg az úgynevezett dokumentum-irodalom, melynek legjelentősebb képviselői a munkások sorából Háber Zoltán, Dömötör Teréz, Szabó Béla, a paraszti származásúak közül pedig Sellyei József, Morvay Gyula. A munkáslevelezők többsége később sem vált íróvá, a megjelent írásaik egy része nem teljesen önálló munka, hanem a szerkesztő-írók öntötték irodalmi formába.

A szlovákiai magyar munkásírók között egyike a legtehetségesebbeknek Háber Zoltán (1905–1943) lévai szabósegéd, a munkásszínjátszás egyik irányítója, – a második világháborúban a fasizmus áldozataként pusztult el. Tanulmányokat, riportokat, kisebb drámai alkotásokat írt a kommunista lapokba és folyóiratokba. Barátaival együtt Léván "Szikra" néven ifjúmunkás kultúrcsoportot szervezett. A Korunk és Az Út című folyóiratokban elméleti értekezéseket is közölt a proletár-színjátszás kérdéseiről. Klasszikus magyar költői elbeszéléseket dramatizált, melyeket azután szabadtéri színpadon, nagy tömegjelenetek beiktatásával, adott elő. Így játszották például a Háry Jánost és a János vitézt Léván, a Toldit pedig Tarnócon, 1938 szeptemberében, a szlovákiai magyar dolgozók hatalmas antifasiszta manifesztációja alkalmából.

A harmincas évek elején tűnt fel a Korunkban, majd a szlovákiai munkás-lapokban Dömötör Teréz (1904–) somorjai munkásíró, akinek első írásait Prohászka István, csehszlovákiai magyar festő segített megfogalmazni. Meglepően őszinte, naturalista motívumokat is tartalmazó dokumentum-írásai {892.} igazi, ösztönös írói tehetséget sejtetnek. Riportokat, elbeszéléseket, politikai cikkeket, jeleneteket és egy regényt is írt, amely Cselédkönyv címen már sajtó alatt volt, amikor a budapesti rendőrség kiadását megakadályozta. A második világháború óta Magyarországon él.