{898.} A húszas évek

Az első nyolc–tíz év az új feltételek között a bizonytalanság és keresés korszaka volt. A húszas évek irodalmi közállapotait még csak szövevényesebbé tette, hogy a szerkesztőségekben, a lapok irodalmi rovataiban és mellékleteiben sok helyütt az elbukott magyar forradalom és a Pécs–Baranyai Köztársaság emigránsai – írók, publicisták – jutottak irányító szerephez az irodalmi műveltség és ízlés kialakításában. A gyér számú régi író működése mellett ez az európai látókörű, művelt és haladó gondolkodású írócsoport jelentette akkor a Vajdaságban az irodalmat. A "vérátömlesztés" azonban nem járt különösebb eredménnyel: a szellemi életbe hozott ugyan pillanatnyilag némi felfrissülést és pezsgést, de a jövő útját nem volt képes megmutatni: a vajdasági irodalomban az emigránsok irodalmi szereplése mindvégig Corpus alienum maradt, mert az ízlésben és irodalmi műveltségben elmaradt jugoszláviai magyar olvasó idegenkedve fogadta a konstruktivista, expresszionista, aktivista, futurista és más, akkor született irodalmi irányoknak hangot adó írók és költők műveit. Egyébként is, a történelmi helyzet, az új viszonyok mást kívántak meg: egy önmagával szembenéző, helyzetet tudatosító és a sorsproblémákkal komolyan számoló írói magatartást, amely a királyi Jugoszlávia politikai feltételei között a kisebbségi élet kérdéseire keresi a választ és a kiutat. Erre pedig az emigrációs irodalom nem vállalkozhatott. Idegen voltát jellemzően mutatja az is, hogy a húszas évek végén kibontakozó, hazai talajból kinőtt írói szervezkedésbe csak alig egy-két írója tud bekapcsolódni. A többiek elszéledtek, kivándoroltak vagy visszaköltöztek Magyarországra. A jugoszláviai magyar irodalmat nem ők teremtik meg tehát, hanem azok az új igények és szükségletek, amelyeket az évek múlásával tartóssá vált kisebbségi életforma támasztott.

A vajdasági irodalom kezdeti szakaszában azonban ez az import-irodalom érdekes színfoltot jelentett, s különösen mozgalmassá és változatossá tette a sajtó és a folyóiratok életét. A Szabadkán megjelenő Bácsmegyei Napló (1929-től Napló), ahol a menekültek jelentős száma elhelyezkedett, új irodalmi rovatokkal bővült; egyre-másra jelentek meg az – igaz, alig néhány hónapig, jobbik esetben egy–másfél esztendeig tengődő s a legkülönfélébb, de többnyire haladó világnézetű és esztétikai hitvallású lapok és folyóiratok (Az utca, Renaissance, Fáklya, Revü, Út, Tükör, Vándorút stb.). A Vajdaságban ekkortájt huszonnyolc magyar nyelvű lap jelent meg, ezek közül öt napilap, tizenegy hetilap, öt félhavi, négy havi és három időszaki lap. A legmodernebb elvek szerint szerkesztett magyar újság kétségtelenül a Bácsmegyei Napló, amelynek nem csekély szerepe volt a kulturális öntudat ápolásában s – különösen az első korszakban – az irodalmi élet felnevelésében. A régi írók mellett (Milkó Izidor, Radó Imre s mások) magához kapcsolta, felfedezte vagy támogatta Munk Artúrt, Tamás Istvánt, Novoszel Andort, Gergely Boriskát, Kristály Istvánt, Szigethy Vilmost, Szenteleky Kornélt és több pécsi emigráns írót. Később, a húszas évek végén és a harmincas évek elején, amikor a Vajdasági Írás, majd a Kalangya körül egy újabb írói csoportosulás alakul ki, a Napló elveszti ezt a szerepét, s szembe kerül a Szenteleky által meghirdetett kisebbségi célú, vajdasági tartalmú és tájékozódású írói programmal. A Napló körül kibontakozó irodalom ugyanis egy egyetemesebb orientációt követ, s a mű-{899.}vészi teremtés egysége és oszthatatlansága nevében tagadja a couleur locale esztétikáját.

Az emigráció irodalmának legjelentősebb nevei az egyébként vajdasági származású, de Pécsett nevelkedett Csuka Zoltán, a radikális baloldali esszéista, költő és közíró Haraszti Sándor, Somogyi Pál munkásköltő, az intellektuális líra két tehetséges művelője: Mikes Flóris és Fekete Lajos, valamint a regényíró Tamás István.

Haraszti Sándor 1897-ben született Czinderybogárdon. 1921-ben előbb Bécsbe, majd Jugoszláviába menekült, s Szabadkán telepedett meg. Az itt megjelenő Bácsmegyei Napló munkatársa és egyik szerkesztője volt 1929-ig. A diktatúra bevezetése után áttoloncolták Magyarországra. A JKP szabadkai szervezetének funkcionáriusa s a párt irányítása alatt álló Szervezett Munkás című lap belső munkatársa volt (1923–29). Tanulmányait és kritikáit a NoviSad-i Út című expresszionista folyóiratban, a Vajdasági Írásban, a Vajdasági Magyar Írók Almanachjában, a Huszonöt Esztendő és a Kéve című antológiákban közölte. Haraszti lírája nem sok egyéni színt tud felmutatni, de cikkei és esszéi merész hangjukkal és pontos, találó megfigyeléseikkel jelentős nyereségei a kor elemző prózájának. A harmincas évektől fogva éles hangú, harcos, helyenként türelmetlen bírálatai jelentek meg, főleg a Korunkban.

Somogyi Pál 1894-ben született Kaposvárott. Az ellenforradalom elől Jugoszláviába szökött, s Szabadkán, majd Belgrádban és Újvidéken élt. Irodalmi működését Pécsett kezdi a Terjed a tűz című verseskötettel. Újvidéken jelent meg második kötete, az Átok-áldott Tűz, 1926-ban. Versei a két háború közötti munkássors képét festik, sokszor népdalszerű egyszerűséggel, néha expresszionista lendülettel. Somogyi a Szervezett Munkás munkatársa s a szakszervezeti kulturális mozgalom legtevékenyebb alakja volt a Vajdaságban. A munkásszínjátszók több színművét is előadják (A kenyér, A házbér, A díj stb.), amelyek a fogyatékos színpadismeret ellenére is sikert arattak. A húszas évek végén egyre fejlődő költészetére felfigyelt a polgári sajtó is, s ezentúl szóhoz jutott a Vajdasági Írásban is. A királyi diktatúra beköszöntésével Somogyi hangja elhalkul, de nyelvi eszközei és formái gondosabbak, csiszoltabbak lesznek. A diktatúra őt is kiutasítja az országból. Bécsből a Vörös Segély szervezet útján Moszkvába kerül, 1945 után hazatér, Kaposvárott él; művében (A nagy ütközet) a Tanácsköztársaság időszakát, emlékeit idézi fel.

Fekete Lajos 1900-ban született Újnémeten. Majd egy évtizedig élt a Vajdaságban, a Délbácska című lap szerkesztője volt. 1929-ben tért vissza Magyarországra. Fekete hangulatköltészete a belső forma kialakítására törekszik. Jugoszláviában megjelent kötetei (Béklyózott erők feltámadása, Újvidék, 1926; Bilincses gyermekkor, Újvidék, 1927; Szent grimasz, Szabadka, 1929) a szabadvers tehetséges művelőjének mutatják. Egyre telítettebb és fegyelmezettebb lírája a Nyugat költői ízléséhez közelíti. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott. Noha Fekete jelentős szerepet játszott a vajdasági irodalmi megmozdulásokban, a vajdasági élettel mégsem tudott igazi kapcsolatot találni: képzeletvilága és témái inkább a magyarországi irodalomhoz kötik.

Tamás István 1904-ben született, s mindössze tizenhat éves volt, amikor Jugoszláviába költözött. A Bácsmegyei Napló fedezte fel, amelynél mint kifutó és rikkancs kereste kenyerét. Az újság Párizsba küldte tanulmányútra. Ennek {900.} eredménye az Öt világrész a Szajna partján és az Egy férfi visszafordul című regényei. 1924-ben Fekete majális címen gyűjti egybe forrongó, erős sodrású verseit, de később csak prózát ír. Az Egy talpalatnyi föld és a Kék vonat című regényeiben bácskai témákat dolgozott fel. A diktatúra után kénytelen elhagyni az országot, s előbb Pestre, majd Amerikába vándorol.

Mikes Flóris (Fischer Miklós) a húszas évek egyik legtehetségesebb és legműveltebb írója volt. 1900-ban született Gomboson. Ifjúkorát Magyarországon töltötte, 1921-ben költözött vissza Jugoszláviába, s a Bácsmegyei Naplónál helyezkedett el. Expresszionista verseket és novellákat írt a lapba. Költészetét mélységes humánum és békevágy hatja át. Az elsők közé tartozik, akik érdeklődéssel fordultak a modern szerb–horvát költészet felé: tanulmányokat ír a szerb–magyar szellemi érintkezések köréből. 1928-ban halt meg egy zágrábi szanatóriumban. Versei és novellái jórészt kiadatlanok.

A pécsi emigráció írói közül meg kell említeni még a kitűnő humorú Diószeghy Tibort; a szociológiai írót, Doktor Sándort; a műfordító Fekete Tivadart, a regényíró Farkas Frigyest, az esszéista Kázmér Ernőt, Heszlein Józsefet és László Ferencet.

Az első tíz esztendőnek nem sikerült megteremtenie az autochton jugoszláviai magyar irodalmat. Ennek az oka jórészt az, hogy a viszonylagosan fejlett sajtó és a publikációs lehetőségek ellenére sem volt képes irodalmi életet és műpártoló közönséget nevelni, mint Haraszti Sándor állapítja meg a Nyugatban: "Az élet és az irodalom sehol a világon nem szakadt úgy el egymástól, mint a Vajdaságban ... A vajdasági író a realitások fölé libbent, elvált a politikával, vágyakkal, ijedelmekkel, osztályerők érdekes harcával tarkított kisebbségi élettől ... A vajdasági magyar irodalomból hiába próbálná valaki megrajzolni vagy megismerni a kisebbségi életet romantikus illúzióival, osztályokra töredezésével, az új helyzethez való simulásával, tragikus fordulataival, hétköznapjaival." A régi írók, akik itt éltek, nem érezték meg az idők változásait, nem élték át azt a válságot, amelyen a háborús nemzedék átesett. Milkó Izidor, a "régi idők krónikása" változatlan szorgalommal írta századvégi hangulatú és szemléletű novelláit és szellemes tárcáit az újságokba éppúgy, mint negyven évvel azelőtt; a szintén sokat író Radó Imre regényei minden érdekességük és jól komponáltságuk ellenére sem emelkedtek az átlagos polgárízlés s az irodalom szórakoztatásként való felfogása fölé s ugyancsak bizonyos – jóllehet ellenkező előjelű: esztétikai, forradalmi és világpolgári – elvontság évényesült a menekültek irodalmában is. Sem az önállóan megjelent művek, sem az újságok kiadásában megjelenő almanachok irodalma nem ereszthettek gyökeret a Vajdaság talajába: egy részük a regionalizmus állóvizeiben és holtágaiban rekedt meg, más részük bizonytalanul lebegett az eszmei és esztétikai-formai forradalmak forgószelében.

Az első kísérlet, amelynek az a célja, hogy ezeket a szétfutó szálakat és rendkívül heterogén művészi-irodalmi álláspontokat az irodalommá-válás szándékával egyesítse, Csuka Zoltán Kéve című antológiája volt 1928-ban, amely tizennégy költőt vonultatott fel.

Irodalmat, irodalmi mozgalmat azonban egy antológia még nem képviselhet és nem helyettesíthet. Folyóirat nélkül ez a szándék nem valósulhatott meg. S ezekben az években – Szenteleky és Csuka fáradozásainak eredményeképpen – megszületnek az első irodalmi orgánumok, a Vajdasági Írás és a

{901.} Kalangya. Ettől kezdve az irodalomról s az írói hivatásról való gondolkodásnak egy magasabb szintje kezdődik a Vajdaság magyar szellemi életében.