Szenteleky Kornél

A jugoszláviai magyar irodalom legmarkánsabb egyénisége Szenteleky Kornél volt. Ennek tudták kortársai, ezt hitelesíti az utókor, amikor a két háború közötti jugoszláviai magyar irodalomban elsősorban őt látja jelentősnek. Kortársai az irodalmi vezért, a Vajdaság Kazinczyját tisztelték benne, az utókor pedig elsősorban az írót tartja számon. Tény azonban, hogy korát az ő neve fémjelzi, s az ítéletek ellentétes volta Szenteleky munkásságának kettősségéből adódik. Volt egy korszaka, amikor mindenek felett író akart lenni, s volt egy másik, élete utolsó fél évtizedében, amikor a vezérséget kellett vállalnia. Az elsőt a művek, a másikat elmélete őrzi. Ösztönzései kortársait nagy mértékben befolyásolták, egy egész írónemzedéket érintettek meg írásai, s adtak döntő és meghatározó felismeréseket az indulás idejében.

1893-ban Pécsett született. A századvégen már Zomborban él a család, és a kisfiú világra nyíló szeme már ezzel a vidékkel ismerkedik. Érettségi után a budapesti egyetemen tanul, s 1916-ban orvosi oklevelet szerez. Medikus korában kezd az irodalommal barátkozni, s ekkor született meg Szenteleky Kornél, az író, aki A Hétbe, az Új Időkbe küldözgeti elbeszéléseit, kritikáit. A Hét közli első regényét, a Kesergő szerelmet is, itt jelennek meg "opálfényű miniatűrjei" és "művészileg elmélyített novellái" (Bisztray Gyula), a képzőművészetek iránti vonzalmaként pedig a festészetről szóló írásai.

A kordivat jegyében indult: esztétizmusa éppen úgy ezt bizonyítja, mint az Ady "Élete" és Krúdy impresszionista hangulatai iránti rajongása. A Kesergő szerelem ennek a regénye, Kállay Miklós szerint ez a műve "a rafinált, álmatag szépségeknek béklyóiban vergődő lírikust mutatja".

A háború utolsó éveinek zűrzavara mintha az orvosi pályára kényszerítené: 1917-ben orvosi szaklap közli írását, s amikor hazatér Jugoszláviába, és előbb Garán, majd Szivácon folytat orvosi gyakorlatot, mintha feledte volna és elnyomta volna írói indulatait, amelyek medikus korában már helyet biztosítottak számára A Hét hasábjain. Kiss József halálának híre ülteti ismét íróasztalhoz: nekrológot ír a Bácsmegyei Naplóba A Hét volt szerkesztőjéről, s a lap fürge vezérei rögtön felfigyelnek a jótollú íróra, és 1928-ig rendszeresen jelennek meg Szenteleky írásai az országos viszonylatban is oly ambiciózus lapban, egészen addig, amíg az Újvidéken formálódó új irodalmi törekvések élére nem állt, s szembe nem került a Napló világpolgárias szemléletével.

A napilap, amely működésének teret adott, eleve megszabta Szenteleky műfajait is, a novellát, a karcolatot, az útirajzot, a verset – ezeket az egyéniségéhez oly közelálló műfajokat kínálta fel neki. Szenteleky ugyanis nem a nagy koncepciók írója volt, hanem a kis lélegzetvételé, alapvetően lírikus természet, akinek több érzéke volt a színek és hangulatok, mint az epikai nagyvonalúságot oly teljessé tevő részletek és történések megragadásához, nem elbeszélni tudott, hanem festeni. A kisebbségi sors emberi helyzetei foglalkoztatják (Érvényesülni, Tilike már tíz éves múlott), vagy pedig személyes, kórházhoz, betegséghez fűződő emlékei szólalnak meg (Boriska árva {902.} lesz, Kirándulás az életbe, A körgalléros ember Párizsban). Művészi ereje azonban ott mutatkozik meg, ahol a téma lehetővé teszi az emlékezést vagy a líraibb megnyilatkozást. A haldoklás és a meghalás látványa, a tüdőbeteg halálközelsége és élet utáni heves vágya hevíti ezeket az írásokat, mint ahogy a pusztulás témájából tudja megírni legsikerültebb elbeszélését, a Holnap, holnapután címűt, elgondolva egy jövendő háborút, amelyben az ellenség gázzal árasztaná el Párizst, mindenki elpusztulna, csupán a Szajna folyna tovább, az a "víz, amely évezredek óta siet, kanyarog, tovasiklik, de sohasem áll meg az emberi gonoszság előtt".

Szenteleky Kornél írásművészete legelőnyösebben azokban a hangulatrajzokban mutatkozik meg, amelyeket Úgy fáj az élet cím alatt jelentetett meg 1925-ben. "Hangulat-virágoknak" nevezte ezeket az írásokat."Ez a könyv rólam szól, ez a könyv csupa líra, szerénytelen alanyi költészet tisztességes poetikai formák nélkül" – mondja könyve előszavában. "Eliramlott napok és elsápadt hangulatok arcai" foglalkoztatják. Szenteleky lírikus természet volt, de nem lírai költő is – alapvetően ez magyarázhatja, miért éppen ez a prózai műfaj hordozza legintimebb élményeit. A szép álmok és a sivár jelen, álom és valóság ellentéteivel dolgozik, prózájából az el nem ért élet utáni fájdalom zeng. Nyugat népeinek boldogabb élete az eszménye, a mércéje, amelyhez a maga életének nyomorúságát hasonlíthatja. Csak a képzelet és a műveltség kínál menedéket – hirdeti ezekben az impresszionista lírai foltokban. A hasonlatok gyönyörűségébe veti magát, s máris "kirepül, felrepül a hétköznapok fölé, a szürkék fölé, a kicsinyek fölé". Ember a kultúrátlanságban, a szépségek rajongója profán környezetben. Két világa van, s ha szíve szerint csak álmairól szólna, vágyairól beszélne, nem tud róluk úgy írni, hogy a másik ott ne motozna tudatában – egymást erősítve és hitelesítve.

Kortársai ezeket a lírai-prózai miniatűröket az "önmagáért való művészet tiszta kiteljesedéseiként" tartották számon, amelyek "szinte az életen túl játszódnak", holott éppen ebben a kötetében tudta legmaradandóbban kifejezni azt a világot, amelynek rabságában és kényszerében élt, s ebben a kötetében mutatott meg magából is legtöbbet, hitet téve egy olyan kultúra és életeszmény mellett, amely mindannak tagadása volt, amit annak idején a "Vajdaság" jelentett.

A húszas évek végén regényterveket forgat a fejében. 1930-ban "az asszimilálódó és asszimilálódni nem tudó kisebbségi magyar lelkek nagy regényét" akarta megírni, amely azonban nem készült el, bár terve jól mutatja, hogy meddig jutott el az irányzatos kisebbségi irodalom gondolata felé haladva. Ellenben elkészült és meg is jelent Isola Bella című regénye (1931), amelyben a tézisszerűség megtalálható már, de nem egy részletében még otthonosabb és intimebb gondolatai is feltűnnek.

Legnagyobb intellektuális teljesítménye ez a mű. Benne sikerült mind érzelmi, mind gondolati síkon egységbe foglalnia – ismét a líra felé közelítve, vékonyka cselekményszálon futtatva – legszemélyesebb gondolatait. Az intellektus regénye az Isola Bella, ugyanazé az elvágyódó magatartásé, amely az Úgy fáj az élet darabjait is ihlette. Az impresszionista képek sorába tézisszerűen fonódnak bele eszmék, "koreszmék", akárcsak nagy rokona, Mann Varázshegyében is. Szenteleky, a polgári humanizmus és pacifizmus vallója hirdeti ebben a regényben eszméit. A maga módján a kor legnagyobb kérdései-{903.}hez szól, s az eszmei konfliktust, nagyon jellemzően Szenteleky szemléletére, a polgári humanizmus és a kommunizmus között élezi ki, megoldásába pedig érzelmi mozzanatokat szőve példázza és példáztatja, hogyan "téríti meg" Szabolcs, a regény író-főhőse a dán Ingét, aki a kommunista mozgalomban tevékenykedett. Szabolcs szeretet-vallása, amelynek "a neve egyszerűen szeretet, része annak a nagy szeretetnek, mely a napot és a csillagokat is mozgatja, amely mindent szeret, ami él, ami van, s aminek rendeltetését, holnapját sohasem tudhatjuk meg", megingatja Ingét. Szenteleky írói becsületességére azonban mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy Ingét mégsem észokok, hanem a szerelem állítja a humanizmust hirdető Szabolcs oldalára, s kettejüket a lányban megfogamzott új élet kapcsolja össze, az az "élet-elv", amelynek a szerző prófétája volt. Szenteleky pánhumanizmusa azonban nemcsak a katolikus dogma és a komunizmus eszméjének gyakorlati szempontjai ellen feszül, hanem az úgynevezett "nemzeti sajátosságok" ellen is, s a fajiság fasizmusa ellen is pörlekedik.

Az Isola Bella értékei azonban nem ezekben az eszmei vallomásokban fedezhetők fel. A lírai s impresszionista részletek, hangulatrajzok tanúskodnak Szenteleky művészetéről, s ezek a részletek a regény színhelyét, a szerző álmainak netovábbját, valóban "varázsszigetté", "az időnek szépséges szigetévé" varázsolják, ahol, ha rövid időre is, de feloldódik a sok-sok kettősség, amely otthon, a valóságos életben olyan fájdalmas volt: "sok szürke, ólmos, vergődéses nap után végre partra vetődtem az Időnek, az Életnek ezen a kis szigetén", amelyen minden együtt van, ami oly kedves volt neki: a fény, a mimózák, az illatár, a derű, a testnek és léleknek a békéje. Az élet varázslata az Isola Bella, s Szenteleky szomjú lélekkel veti bele magát ebbe a világba, mert körülötte a világ a lapos síkság, a nyiszlett akácok, a bámuló barmok világa. Jelképes erejű azonban az is, hogy Szentelekynek tudomásul kell vennie: mesterséges Paradicsom a hőseié, s nem mulasztja el azt sem jelezni, hogy Mussolini Itáliájában vagyunk – alkalmat kerítve arra, hogy érzékeltesse, milyen mély a szakadék, amely az álmok és a valóság között tátong. "A hitek, eszmények olyan tiszták és az emberek olyan piszkosak" – sóhajt fel hőse, akiről az élesszemű lánynak rögtön meg kell állapítania, hogy "ő vágyakban éli ki igazi életét".

"Tarka, puhaszövésű vágykép" regénye az Isola Bella, amelyben a szerzőnek sikerült feloldania azokat az ellentmondásokat, amelyek életében megoldhatatlanok voltak, sikerült lírába ömlesztve megragadnia annak az intellektuális attitűdnek a tragikumát, amelyet ő képviselt a legszenvedélyesebben a Vajdaságban.

1928 után fordulat következett be Szenteleky írói pályáján: a finomtollú szépíróból irodalmi vezér lett. Irodalmi harcokba bonyolódott, s a szerkesztői teendők betöltötték az amúgy is kevés szabadidejét, cukor- és tüdőbaja pedig energiáit élte fel. A húszas években a művészetek értője és élvezője eredendően esztétikai kérdésekkel foglalkozik, s elsősorban a képzőművészetek felé fordul a figyelme. Elmélyülten elemzi Pechán József festészetét, s Törekvések és irányok a modern művészetben című tanulmányában a húszas évek képzőművészeti, irodalmi, zenei irányait fejtegeti a kereső, kutató művészet elve mellett kardoskodva, idegenkedve a normatív esztétikák kizárólagosságától. A húszas évek végén felülvizsgálja nézeteit, és kialakítja annak a couleur {904.} locale-nak az elméletét, amelyet addig oly szenvedélyesen tagadott. Szerkesztőként és irodalmi vezérként olyan eszményeket kellett kialakítania, amelyeket írótársai elérhető közelségben tudtak s gyakorlati programként vállalhattak, összebékítve a pécsi emigráció aktivizmusát a Vajdaságban is honos kisrealizmussal.

Az európai szellemiség azonban a regionális irodalom meghirdetésében is hű maradt önmagához: példaképeinek megválasztása (Reymont, Knut Hamsun, Jens Tvedl, Verga, Tömörkény) éppen úgy jellemző, mint az, hogy elméletének alapjait Taine-től és Julien Bendától kölcsönözte, összekapcsolva a miliő-elméletet az "írástudók árulása" gondolatával, s a "népünk és földünk" felé fordulást, a kisebbségi politika cselekvő vállalását tűzte ki célul. Azt vallotta, hogy az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében az "általános emberit". "Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni" – hirdette. Elméletét A vers Vajdaságban, az Írói felelősségünk és Akácok alatt című tanulmányaiban fejtette ki, gyakorlatilag pedig az Akácok alatt című novella-válogatásában akarta példázni az ilyen szellemű irodalom erényeit. A körülötte csoportosult írók lényegében magukévá tették Szenteleky nézeteit, s a Kalangya egészen megszűnéséig ennek a szellemét képviselte.

Szenteleky Kornél fontos szerepet játszott a jugoszláviai magyar irodalom és a jugoszláv irodalom közötti kapcsolatok megteremtése terén is. A Vajdaságból származó szerb írókkal levelezett, figyelemmel kísérte a jugoszláv irodalom eseményeit, műfordító tevékenységével pedig példát mutatott, sajátos szerepet látva ebben a feladatban is. Debreczeni Józseffel készített Bazsalikom című antológiája a modern szerb költészet első átfogóbb magyar nyelvű megszólaltatása volt (1928).

Betegsége, szerkesztői munkája felőrölte szervezetét. 1933-ban halt meg Szivácon.