A Híd írói köre

A Híd szépirodalmi programját is a folyóirat általános politikai és társadalmi célkitűzései határozták meg, s a szerkesztők elsősorban olyan írókat gyűjtöttek a lap köré, akik le tudták vonni a munkásmozgalom irodalmi-esztétikai következményeit is, s vállalták a Híd eszmei álláspontjának megfelelő szépirodalom művelését. Ebből az írói csoportból néhány jelentős költőegyéniség került ki: Laták István, a Híd irodalmi rovatvezetője, Gál László, aki bár nem {913.} tartozott a folyóirat törzsgárdájához, mégis állandó munkatársa volt, s a korán elhunyt Thurzó Lajos, a széppróza és tanulmányírók közül pedig Lőrinc Péter, Lévay Endre, Ősz Szabó János, Csépe Imre, Mayer Ottmár, Schwalb Miklós, Cseh Károly és mások.

Laták István Adán született 1910-ben. Zomborban, majd Szabadkán élt, itt is kezdte meg irodalmi működését. 1926-tól kezdve gyakran találkozunk verseivel és prózai írásaival a Szervezett Munkás című szakszervezeti lapban, később pedig a Naplóban, a Reggeli Újságban, a Hétről-Hétre című hetilapban, de az Őrtűz, a Tovább, a Kritika és a Vajdaság is közli írásait. 1934-től állandó munkatársa, majd szerkesztőségi tagja a Hídnak, 1940-ben pedig, amikor a folyóiratot a rendőrség betiltja, a Világképet szerkeszti. A háború után a szabadkai Népszínház igazgatója és dramaturgja. 1958-tól a Magyar Szó szerkesztője Újvidéken.

Laták a "helyzettudatosító" szociális irodalom művelője a két világháború között, s a Híd irodalmi rovatát is ebben a felfogásban szerkesztette. Alapélménye a proletártömegek nyomora és kifosztottsága: verseiben és novelláiban az elnyomottak szenvedéseinek, szabadságvágyának és bizakodásának ad kifejezést a "szótlanok megnyíló szájának" költői szerepét vállalva. Egész írói munkássága szorosan kapcsolódik a munkásmozgalomhoz, ez nyújt állandó íhletforrást és tápanyagot verseinek, s végső soron ars poeticáját is ez alakítja ki. Költészete már kezdetben szemben áll a húszas évek formabontó kísérletezésével, s egy fegyelmezettebb, realista hagyományokon alapuló irodalmi ízlés híve, nemcsak költői alaptermészetét követve, hanem a költészet társadalmi hatékonysága és mozgalmi eredményessége érdekében is. Ezt a művészi-esztétikai álláspontot Laták a megvalósult szocialista forradalom viszonyai között is jórészt fenntartja, de újabb köteteiben a szociális poézis régi témái mellett megkísérli megszólaltatni belső ihletettségből eredő, átszűrtebb, egyénien színezett költői világát is. Kifejezési eszközeit, amelyeket korábban szinte teljesen a közlés világosságának s a vers agitatív-eszmei funkciójának rendelt alá, mindinkább az élménykifejezés szolgálatába kívánja állítani.

Novelláinak legtöbbjét is a proletárvilág nyomorúsága s a fentebb jelzett osztályharcos-agitatív szándék ihleti. A legerősebb művészettel írt elbeszélései a húszas évek végén jelentek meg. Ezekben egy-egy élethelyzet, sajátos emberi szituáció bomlik fel eleven képsorokra. Legfőbb ereje a hitelesség és a pontos, találó emberrajz.

Laták újabban ritkán jelentkezik szépprózával, de több tanulmánya jelent meg a két világháború közötti jugoszláviai magyar irodalom történetének köréből, amelyekben visszaemlékezéseit közli a húszas, harmincas évek íróiról és irodalmi mozgalmairól.

Gál László 1902-ben született Koviljon. Középiskoláit Budapesten végezte. 1919-ben tagja volt az Ifjúsági direktóriumnak. A forradalom után előbb Bécsbe, majd Rómába került, innen 1921-ben visszatért Magyarországra. 1921-ben költözött haza Jugoszláviába, s mint újságíró működött. 1934-ben megindította a Grimasz című szatirikus lapot, amely 1941-ig jelent meg. 1944 óta tagja a Magyar Szó szerkesztőségének.

Első írásait a budapesti Az Újság, az Egyenlőség és a Világ közli. Noha a két világháború közötti évtizedekben igen sok verse jelent meg a Hídban és a vajdasági magyar lapokban, igazán számottevő költővé csak 1945 {914.} után válik. Első korszakának költészete eleven tiltakozás és erőteljes visszahatás volt korának politikai és társadalmi bűneire, de ez a visszahatás nem a doktrinér, hanem a költő reagálása volt, akiből az emberi szenvedés képe váltotta ki a keserűség, az erkölcsi háborgás és a szarkasztikus gúny hangjait. Korai verseinek alkotói hevületét és költői világát ez az opponáló és leleplező szándék, valamint az aktualitások költői megragadása határozza meg. A negyvenes évek közepén Gál szólaltatja meg a vajdasági lírában a leghívebben a felszabadulás újjongó mámorát, a romokon épülő új élet gyors, sodró ritmusát és nagy lendületét. A szó legteljesebb értelmében időszerűsített költészet ez; a "húszmillió kalapács", a traktorzúgás, a régivel való leszámolás, s az újért való lelkesedés lírája, aktivista és szenvedélyes, mint Majakovszkijé a húszas években, akitől még formát is kölcsönöz. Gál költészete aktuális költészet maradt később is. Abban az értelemben is, hogy költői magatartása a legérzékenyebben mutatta azt a folytonos változást és alakulást, ami az emberi és társadalmi viszonyokban s a művészi tudatban a háború után végbement: a tárgyi ihletés, az eszmei pretenziók, a szavaló póz, a vers kórusharsogása és a nemegyszer keresettnek tűnő hatóeszközök fokozatosan kiszorulnak költészetéből, de ugyanakkor megfigyelhető benne egy más irányban való kitágulás: az én belső térségei felé. A költészet funkcióját folyton újjáértékelő magatartásnak a jegyei abban is megmutatkoznak, hogy a korábbi bizarr fordulatokra és élcre-ötletre épített versek sajátos alkati változáson mennek át: az ötlet gondolattá, az élc bölcseletté mélyül bennük, témái mindinkább általános érvényű szimbólumokká tágulnak. Újabb köteteiben (Dal a szegény halászról, Tarlóvirág) mind több a visszatekintés, az "életrajz-lírára" jellemző epikus színezet, az életművet felmérő és megidéző lírai darab, amelyekbe az öregedéssel és a halállal való kacér játékosság motívumai vegyülnek. Több versét szerbre fordították.

Thurzó Lajos 1915-ben született Zentán. Itt élt mint munkás, majd kistisztviselő 1945-ig. 1945-től 1950-ig, haláláig, Novi Sadon dolgozik a Magyar Szó című napilap szerkesztőjeként. Tizennyolc éves korában csatlakozik a munkásmozgalomhoz, a földmunkás szakcsoport titkára, a munkásotthon könyvtárosa és a Híd terjesztője lesz. Ez a mozgalmi elkötelezettség mindvégig erősen befolyásolta költészetének témaválasztását, eszmevilágát s irodalmi-esztétikai álláspontját. A háború előtt írt verseiben a küszködő szegénység, a proletárnyomor jelenik meg szokványos költői képekben, kevés önállóságra valló hangszerelésben. Hangja kezdetben a csüggedt, testetlen fájdalomé, és sorain jobbára még a költőideálnak, Tóth Árpádnak az ujjvezetése s a Nyugat-líra nyelvi-formai utánérzése is kimutatható, de a Hídhoz és a munkásmozgalomhoz való csatlakozása után új elemek is felmerülnek költészetében. Az erőtlen panasz, a fáradt meditálás és csüggeteg mélabú passzív lírájába belevegyülnek a mozgalmi költészet erőteljesebb akkordjai is. Költői erőben ezek a versek sem emelkednek sokkal a korábbi versek szintje fölé, de sokat nyernek konkrétságban, életszerűségben: a szétfolyó képek, homályos sejtések és bizonytalan vágyak helyét a pontosabb környezetrajz és tárgyszerűség váltja fel. A legérettebb, legtisztább verseivel 1945 után jelentkezik. Egyetlen lírai kötete, az 1949-ben megjelent Napos oldal az élet derűs dicséretének és a megváltozott világ féltő szeretetének költői visszhangja. Ez a verses-{915.}kötet a negyvenes évek költészetébe egyéni színt hozott: a személyes átélés hitelességét, az apró, intim emberi örömök költői hangulatrajzait, amilyeneket a korszak versírói gyakorlatában csak ritka kivételként találunk. Az oldottabb formák, a szabadvers felé való tapogatózás és a merészebb metaforikus nyelvhasználat szórványos felbukkanása, valamint az érzelmi reflektálás és egyéni átszűrtség a kötetzáró versekben már egy teljesebb kibontakozás lehetőségével biztat. Halála után 1955-ben jelent meg a Tavasz Jánoska elindul című elbeszélő költeménye, amely a korábbi gyermekverseire is jellemző érző melegségével Thurzót a gyermekköltészet legjobb vajdasági művelőjévé avatja.