Sinkó Ervin

A két világháború közötti időszakban csupán pár esztendőt töltött Jugoszláviában, ám élményeinek világát szülővárosa életéből vett elemek alakították, formálódásához innen kapott indításokat, egy negyedszázada pedig a jugoszláviai magyar irodalom áramában él.

1898. október 5-én született Apatinban. Középiskolai tanulmányait félbeszakítva be kellett vonulnia és 1916-ban a frontra került. 1919-ben a budapesti Központi Munkástanács tagja, a Szovjetház, majd Kecskemét városparancsnoka. A forradalom leveretése után Bécsbe emigrált, innen Jugoszláviába ment (1926–32), majd Párizsba, onnan pedig Moszkvába utazott. Azután ismét Párizs és Jugoszlávia az életút főbb állomáshelyei. A felszabadulás óta Zágrábban él. 1959 óta az újvidéki egyetem magyar tanszékének vezető tanára, a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja.

Az ifjú költő Ady Endre verseinek varázslatában élt, és a Tett, majd a Ma című aktivista folyóiratoknak volt a munkatársa. Szabadkán, középiskolás korában a munkásotthon könyvtárosa, azokban a körökben mozog tehát, amelyek az 1910-es években egy olyan vidéki városban, mint Szabadka, a forradalmi mozgalmakat képviselték: "hittek abban vagy úgy tettek, mintha hinnének, hogy nagy dologra volnának képesek, ha majd egyszer üt az órájuk" – jellemzi majd később akkori társaságát Sinkó Ervin az Optimisták című regényében.

A versek, amelyeknek java 1916-ban kötetbe gyűjtve is megjelent (Éjszakák és hajnalok), egyelőre lelki nyugtalanságairól, elvágyódásairól, szerelmeiről beszélnek, úgy, hogy egyszerre van jelen bennük Ady kép-világa, az aktivista pátosz és az ernyedt hangulatok bánata. Olvasmány-reminiszcenciák, Ady-versek és Nietzsche-hatások fonódnak össze ebben a költészetben, melynek jelentősége Sinkó Ervin pályaképe szempontjából nem esztétikai önértékében van, hanem abban az elégedetlenségben, melyet kiénekel. Ez az elégedetlenség viszi el Sinkót a forradalmi mozgalmakba, s így egyúttal elő is készíti legdöntőbb élményei befogadására, hogy 1919-ben nevet kapjanak azok a nyugtalanságok, amelyek e verseskönyvben homályosan bágyadt hangulatokként már jelen vannak.

A nietzscheánus fiatalember a forradalmak idején cselekvő ember lett: pánhumanizmusa nagy reményét akarta nagy tettel beváltani és megvalósítani, ám a nagy várakozások után, a Tanácsköztársaság bukásával, a bé-{916.}csi emigrációban a lelki válságok időszaka következett be nála is, amelyet a Fájdalmas isten (Bécs, 1923) című verseskönyvének messianisztikus alapmagatartása, valamint a Testvér című lapjának (1924) ember-testvériséget hirdető címe is jelez. Ezzel a lírai és szubjektív, már-már ösztönös reagálással párhuzamosan megfigyelhető Sinkó Ervinnél egy tárgyiasodó és tárgyiasító szépirodalmi törekvés is, az elmúlt pár esztendő eszmei felmérésének a folyamataként. Ekkor fordul a próza, külön pedig a regény műfaja felé, hogy az elkövetkező harminc évben ez jelentse munkásságának fő területét.

Ember és forradalom, ember a forradalomban – ez lehetne a mottója Sinkó prózaírói munkásságának. A pozsonyi Tűz című folyóiratban közölt Történet, az első vázlata annak az élménykörnek, amelyet maradandó módon az Optimistákban ragad majd meg. Az egyén és a forradalom kérdésének elvont etikai jellegű területeit járta be az Aegidius útrakelése című kisregényében, elidegenítve témáját s egyúttal általánosítottan is a történelembe vetítve, mitologizáltan. A hit és hivés problémáját teszi benne szóvá és a választás kérdését veti fel, amit a vérzivataros idők oly kiélezetten kényszerítenek az emberekre. Sinkó kérdése ebben a regényben az, hogy "valahol kellett Istent szolgálni" akkor, amikor az nagyon nehéz volt, mert "annyi tábor hirdette, hogy övé az igazság, és minden tábor zászlaján bűnök foltja, mocska, még magán a római egyházén is ...". Ezért ötlik fel Sinkó hősében a kérdés: "mit hirdessek?" A kérdés a legszemélyesebben a szerzőé is volt s azé a nemzedéké, amely a lelki megrázkódtatások poklába került a forradalom leveretése után, a végső, humánus nagy célok és a feléje vivő út nehézségei, egy-egy konkrét helyzetben jelentkező ellentmondások, a "cél szentesíti-e az eszközöket" problémája a mű eszmei indítéka. Végső kihangzásában az aegidiusi szenvedélyes útkeresés jogának a regénye, egyben Sinkó legharmonikusabb, leglíraibb és gondolatokban leggazdagabb alkotása, és méltán áll a forradalom témájára írott műveinek az élén.

Az Aegidiust két kisrealista alkotása követi, amelyekben a húszas évek világát ábrázolja, szülővárosa hétköznapjaiból merítve témáját. Ezek a regények a regényírói munkásságának csúcsát jelentő Optimistákat készítik elő a bennük megmutatkozó közvetlen epikus és realista tendenciákkal, amelyek a szerzőben oly elevenen élő morális dilemmákkal találkoznak. E két regényben, amelyek a Nyugatban jelentek meg, Sinkó a gondolati síkokat, eszmei vonatkozásokat a konkrét és reális élethelyzetekből bontja már ki. A Sorsok paraszt-története és a Tenyerek és öklök városi kereskedővilágának rajzaiban tesz próbát az emberi sorsok realista eszközökkel és intellektuális indulatokkal telített ábrázolására, amelyet majd az Optimistákban kamatoztat.

Az Optimisták az írói eszközök és a gondolkodás meghiggadt és letisztult alkotása, Sinkó legnagyobb epikus vállalkozása, szintézise annak a két "útnak", amelyet az Aegidius etikájában és az intermezzo két regényében, valamint az ezeket a nagyobb lélegzetű alkotásokat kísérő elbeszélések (Ködben, Angela) emberlátásában megkezdett.

A harmincas években ért meg az idő arra, hogy az első világháborút kísérő és követő forradalmi mozgalmakat, amelyek a Tanácsköztársaság harcaiban csúcsosodtak ki, az írók kellő távlatból szemlélve ábrázolhassák. A "lírai" reagálások kora lejárt, a bukás okainak kutatása befejeződött, eszmei és érzelmi felmérése megtörtént, amit többek között a forradalom témájára írt {917.} regények elszaporodása is jelzett. Egyesek az 1919-es események cselékményesebb, fordulatokban, történésekben gazdagabb vonásait ragadták meg, Sinkó Ervin ezekkel szemben statikusabb, ám belső, gondolati vetületében, a felvonultatott emberi sorsokban sokkal gazdagabb körkép megalkotására vállalkozott. Sinkó módszerét a mű egyik mondatában így jellemzi: "Ha mások megírhatják az emberek, a történelmi emberek tetteit a történelmi időkben, mért ne lenne szintén érdekes megírni a történelmi idők szerepét egy-egy semmiképp sem történelmi, úgynevezett magánember életében?"

A "történelmi idők" Sinkó regénye esetében a forradalom hónapjai, amelyek könyörtelenül nyúltak bele az emberek életébe, és a szerző azt figyeli, hogyan hatnak ezek a történelmi idők az emberek tudatvilágában, az élethez való viszonyukban, sorsuk alakulásában. A regény cselekményének ritmusa éppen úgy ennek az írói feladatnak a szolgálatában áll, mint az az eszmesor, amelyet a regényben leírt dialógusok és a párbeszédekből sarjadó tettek idéznek meg. Így valósítja meg Sinkó azt a törekvését, hogy regényében ne az 1919-es események valóságos történetét írja meg, hanem azt, amely 1919-ben az emberekben megmutatkozott, azokkal a változatokkal egyetemben, amelyeket az egyéniségek oly különböző volta eleve feltételezni kényszerít. Az Optimisták így végső fokon számtalan egyéni sorsnak a története, olyan egyéneké, akiknek meg kellett hallaniuk a történelem szavát, és azóta, hogy meghallották, ott cseng fülükben, és ha akarják, ha nem, a maguk módján cselekedniük kell, gondolkodniuk kell – viszonyulniuk kell a maguk individuális módján hozzája, s így egymással is e "történelem" szellemében lépnek meghatározott viszonyokba. Sinkó regényében ennek a viszonynak a mechanizmusát nem a történések alkotják, hanem az eszmék.

A regény hősei is abból az értelmiségből kerültek ki, amely Ady költészetén nőtt fel, és már a háború alatt antimilitarista propagandát folytatott, szervezkedett, hogy a forradalmak idején szembe találja magát a cselekvés problémájával, a maguk egyéni életének realizálását szembesíthessék a történelemmel. Az eszmének és a cselekvésnek ilyen megjelenítése a regény-szerkezetet is meghatározta. Az Optimisták első része statikus, alig történik valami benne, s a bölcseleti elem eluralkodását figyelhetjük meg rajta: monológok és vitatkozó párbeszédek váltják egymást, hogy a második részben, a forradalom készülődése után a forradalmi cselekvés ideje következzék, aminek hatására az Optimisták is cselekményesebbé válik, és megfordul a gondolat és az esemény viszonya: előbb a cselekmények a hősök gondolatainak a reflexei voltak, itt a gondolat vált az események reflexévé, párhuzamosan azzal, hogy a regény társadalmi keresztmetszete is gazdagabb lett, jelezve, hogy itt már többről van szó, mint egy entellektüel embercsoport eszmei lázadásáról (ebben a részben lép színre a regény egyik legmarkánsabban megrajzolt alakja, Kozma György, a frontkatona, s itt nyílik alkalom nagy tablók festésére, mint pl. a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőző nagy tüntetés leírása).

Az Optimisták ugyanakkor az eszmék és a valóság szembesítésének az alkotása is. Hőseinek kérdése nem a forradalom vállalása vagy nem vállalása, hanem az a pillanat, amikor a forradalmi eszmevilágot hétköznapi életté kell váltani, amikor tenni kell, a társadalom sejtjeibe ágyazni, önmagukat társadalmasítani, holott a hősök a chiliastikus várakozások, az új ég, új föld {918.} gondolatkörében tudják boldognak magukat, s ebben az atmoszférában akarják, a társadalmon kívül, személyes életüket és vágyaikat, kísérletezéssel újjáalakítani. A regény kritikai mozzanatai ezekben az ellenpontokban mutatkoznak meg, s erre derít fényt a regény utolsó lapjain a "miben tévedtünk" kérdésre adott felelet: "Végleges formákat kerestünk a saját személyes életünk számára, mintha már a végleges formáknak eljött volna az ideje." A magyar irodalom egyik nagy vállalkozása az Optimisták a Tanácsköztársaság és egy forradalmi nemzedék témájára írott művek sorában.

A harmincas években Sinkó érdeklődésének előterében továbbra is a forradalom kérdése áll, de az Optimisták elkészültével a magyar munkásmozgalom jelene felé fordul a figyelme: 1935-ben kezd Tizennégy nap című regénye írásába, hogy megörökítse annak a tizennégy napnak a drámáját, amely Sallai és Fürst letartóztatásától kivégzésükig telt el, s így szinte elsőnek tett kísérletet az olyan regény írására, amely a munkásmozgalom időszerű eseményeiből merítette témáját. Ebben a regényben is az eseményeknek az emberek életére gyakorolt hatásait vizsgálja, azt a pillanatot ragadja meg, amikor a hatások olyan méretűekké válnak, hogy az emberi egzisztenciákat kizökkentik addigi kereteiből, s a hősök, ahogy vonzásába kerülnek, közömbösen nem élhetnek tovább.

Sinkó Ervin gondolkodásának iránya a harmincas évek második felében a regénytől a tanulmány műfaja felé fordul. Az Aegidius ban megkezdett, majd az Optimistákban széles panorámát kapott, s a Tizennégy napban áttételekbe rejtett probléma: az egyén és egyéniség a kor szorításában a Don Quijote útjai című tanulmányában kapta meg gondolatilag kikerekített formáját.

Sinkó alkotásainak az Aegidiusszal megkezdett sorát az 1946-ban írott Áron szerelme című kisregénye zárja le, amely már egy merőben más jellegű világban keletkezett, s benne mintegy lezárja a forradalmár körüli vizsgálódásait. Az egyéniség jogát és relációit vizsgálja, s az áldozathozatal kérdését veti fel. Sinkó a regény eszközeivel azt vizsgálja, hogy a forradalmár milyen módon és mértékben szabta meg hősében az embert, hogyan nyilatkozott meg individuális öntudata, egyúttal megoldottnak mutatja az Aegidiusban felvetett kérdéseit is, azzal a tapasztalattal gazdagodva, hogy a jugoszláv forradalomban részt vett, hiszen az a forradalmi harc és a forradalmár új távlatait vetette fel és oldotta meg. Jellemző azonban, hogy ebben a művében ismét visszatér ahhoz a lírai előadásmódhoz, amelyet az Aegidiusban teremtett meg, s így ezt a kisregényt mind eszmei vonatkozásaiban, mind művészi megoldásaiban az Aegidius ikertestvérének kell tekintenünk.

Az elmúlt húsz esztendő Sinkó munkásságában is fordulatot hozott: az emigrációs években született s kéziratban maradt alkotásai, közöttük olyan jelentős művei, mint az Optimisták és a Tizennégy nap című regényei, végre megjelenhettek és az olvasók elé kerülhettek nemcsak magyar, de szerb-horvát nyelven is, mint ahogy írói mivoltával affirmálódhatott a társadalomban.

1946 után szépírói munkássága háttérbe szorult, nagyobb epikai kompozíciót nem alkotott, elbeszéléseivel is szórványosan jelentkezett. Meg kell említenünk, hogy az ötvenes években két drámája is született (Szörnyű szerencse, Elítéltek), mindkettőben a forradalmi egyén helyzetének tragikus lát-{919.}ványát vitte színpadra, témáját az akkori idők magyar eseményeiből merítve. A tanulmány területén a publicisztika cselekvő műfaja foglalkoztatta. Az ötvenes évek legértékesebb eredménye az Egy regény regénye című moszkvai naplója. A napló "cselekményének" fonalát az Optimisták kiadása körüli bonyodalmak jelentik, anyaga pedig annak a naplónak a szövegszerű elemzése és kommentálása, melyet moszkvai tartózkodása idején, 1935–37 között vezetett, s benne a személyi kultusz, a moszkvai perek szubjektív és mély elemzését adta, miközben néhány remek arcképet festett meg (Sadr, a szobrász, Babel, Kun Béla stb.).

Az utóbbi időben a felvilágosodás kori magyar irodalom köti le figyelmét: számos nagylélegzetű tanulmányban elemezte Kazinczy, Batsányi, Csokonai életművét, a világirodalom területén a klasszikus dráma problémái, Baudelaire, Dosztojevszkij, Gorkij művészete, a francia enciklopédisták foglalkoztatták, a jugoszláv irodalomból pedig Miroslav Krleža munkásságának szentelt nagy elemző tanulmányt, esztétikai nézeteit pedig Széljegyzetek a költészetről, a költészet és a történelem viszonyáról ... című tanulmányában fejtette ki, a "költői" kategóriáját állítva középpontjába.

A háború előtti jugoszláviai magyar irodalom kisebbségi irodalom volt: az erők összefogásának a szándéka hívta életre, egy más kultúrához való tartozás tudata és a megváltozott viszonyokkal szembeni opponálás táplálta. Ezt a jobbára mozgalmi szerepét hangsúlyozták a folyóiratok és gyűjteményes kiadások már címükben is: Kéve, Kalangya, Akácok alatt, A Mi Irodalmunk Almanachja stb. A sziget irodalma volt ez, főleg polgári ágazatában, olyan irodalom, amely a kényszerítő körülmények folytán szándékosan sáncolta el magát azoktól a befolyásoktól, amelyektől egzisztenciáját látta veszélyeztetve. Még elméleti és filozófiai tájékozódásában is megfigyelhető ez a törekvés: Szenteleky számára például még Taine és Julien Benda tanítása is mint a kisebbségi sors vállalásának gondolata, a kisebbségi irodalom értelme és a couleur locale esztétikája igazolódik.

A háború utáni magyar írónak már nincs szüksége arra, hogy külön világot építsen magának, mert egyenrangúan vehet részt mindazokban az irodalmi áramlatokban, eseményekben és mozgalmakban, amelyekben a többi jugoszláv író. Ez mélyreható átalakulást hozott magával az írók társadalmi-művészi tudatában, esztétikai szemléletében s a jugoszláviai magyar irodalom egész szerkezetében. Ennek a struktúra-változásnak külső jegyei között kell megemlítenünk a magyar írók tagságát a Jugoszláv Írószövetségben, a magyar sajtó és könyvkiadás állami támogatását, az irodalmi díjakat, a magyar irodalmi művek szerb-horvát nyelven való megjelenésének lehetőségét, de leginkább azt a szabadságot, amely a magyar író számára is lehetővé teszi irodalmi és esztétikai felfogásának zavartalan érvényre juttatását az alkotásban.

Ezek az eredmények természetesen nem képzelhetők el a szocialista viszonyok nélkül, de nem lehet azok magától értetődő következményének tekintenünk. A szocialista kulturális forradalom az irodalom területén lehetővé tette, hogy a jugoszláviai magyar irodalom kilépjen elzárkózottsága köréből és levetkőzze magáról a vidékiességet és elmaradottságot, de ez a folyamat nem egyszerre és nem zökkenőmentesen ment végbe. A negyvenes évekre {920.} még nagyon ránehezednek az irodalommal szemben mereven értelmezett társadalmi-politikai követelmények, s ugyanakkor még jelen van az az örökölt polgári irodalmi koncepció is, amit a harmincas évek alakítottak ki. A kezdeti szürkeség és önállótlanság után azonban, amely az ötvenes évek elejéig tart, az irodalom mindinkább a maga útján kezd járni és a maga törvényei szerint kezd élni: a provincializmus, majd a közhelyköltészet és az irodalmi formalizmus felől indulva eljut egy differenciáltabb hangig, a birtokba vett új valóság egyre egyénibb, gazdagabb hangszerelésű költői interpretálásáig.

A háború után egész sor új író és költő jelentkezett, a régebben írók közül pedig sokak számára a megváltozott társadalmi helyzet tette lehetővé képességeik teljesebb kibontakoztatását, mint például a fiatalon elhunyt Thurzó Lajosnak is, akinek a költészete éppen ezt az átmenetet fejezi ki.

A költészetben egészen új, lényegében eddig hiányzó hangot képvisel Ács Károly (1928) tartózkodó, intellektuális és reflekszív lírája, amely a modern ember szenzibilitását szólaltatja meg gondosan ápolt költői formákban. Keveset ír, eddig két kötete jelent meg: Kéz a kilincsen (1953) és a Csönd helyett vers (1960). Második könyvéért Híd-díjat kapott.

Fehér Ferenc (1928) egész költészetét a faluból a városba szakadt ember nosztalgiája hatja át, verseiből régi, fojtott panaszok és fájdalmak törnek fel. Tárgyi világa Bácska, de a táj képein egy szélesebb emberi közösség rajza dereng át. Igen termékeny költő, eddig hét kötete jelent meg: Jobbágyok unokái (1953); Álom a dülőutak szélén (1956); Övig a földbe ásva (1959); Színek és szavak (1960); Az én nyuszim (1961), Bízó szerelemmel (1962) és Esővárók (1964).

Pap József (1926) költészetében a valóságos világ elemei szinte teljesen felszívódnak. Ebben a dísztelen, kemény, zárt és szűkszavú poézisben csak belülről megélt élményeknek van helyük. Kötete, a Rés (1963) Híd-díjat kapott.

Zákány Antal (1918) illúziótlan, nyugtalanul kereső lélek. Elvontnak tűnő lírája mélyéről lappangó keserűségek és titkolt fájdalmak szólnak. A "bonyolult egyszerűség" költője: legközvetlenebb képei is távoli összefüggésekre utalnak. Kötetei: Fent és alant (1954); Napfény a sárban (1959); Varázslat (1961).

Az újabb prózaírók közül Major Nándor (1931) a lélektani novella kitűnő művelője. Két kötetében (Udvarra nyílik az ablak, 1956 és Vereség, 1959) az élet peremére szorítottak világát ábrázolja újszerűen komponált, jól épített novella formákban. Vereség című kötetéért Híd-díjat kapott.

Az említetteken kívül határozott nyereségei az újabb jugoszláviai magyar irodalomnak a prózaíró Németh István, Varga Zoltán és Bányai János, a költők közül Fehér Kálmán, Domonkos István, az esszéirodalom és a tudományos próza legjelentősebb újabb művelője pedig Bori Imre.