Kós Károly

Az impériumváltás után meginduló erdélyi magyar szellemi életnek valóságos kovásza volt Kós Károly (1883–). Eredetileg építész, a háború előtt több erdélyi középületet tervezett, részt vett a budapesti állatkert pavilonjainak építésében is. A háború után – ahogy 1963-ban, 80. születésnapján, az Utunkban saját maga írja – három gyerek apjaként állás nélkül maradt, és mivel nem akarta elhagyni szülőföldjét, gazdálkodáshoz kezdett, és egyidejűleg nyomdagrafikussá képezte magát, hogy kenyerét megkeresse. A Keleti Újság felszólítására 1919-től publicisztikával is foglalkozott. 1920-ban megírta első kisregényét, így csinált belőle 37 éves korában írót "az íróhiány és a bizonytalan egzisztencia". Az eddig felsoroltak azonban korántsem merítik ki mindazt a tevékenységet, amit "a kalotaszegi ezermester" kifejtett. Festő, rajzoló, etnográfus, műtörténész, mezőgazdász, politikus; roppant energiájú szervezői minőségben is jelentős teljesítmények sorozata fűződik a nevéhez. A háború után bejárta Erdélyt és erről az útról készített rajzaiból, saját maga összeállította kézisajtón, 31 linóleum-metszetet tartalmazó könyvet adott közre Erdély kövei címmel (1931). Erdély történetének, művelődéstörténetének, de főleg a székely népművészetnek kutatója, ezekben a tárgykörökben is több kötet tanulmánya jelent meg (Erdélyország népének művészetéről, é. n., A régi Kalotaszeg, 1912; Erdély, kultúrtörténeti vázlat, 1929; A lakóház művészete, 1930; Kalotaszeg, 1932 stb.).

1921-ben az erdélyi magyar politikai élet megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó Szó című röpiratával, mely a haladó középrétegek pártjának, a Magyar Néppártnak megalakulásához vezetett. Politikai koncepciójában egyik első meghirdetője a transzilvanizmusnak: "a három nemzet" békés együttélésének és az erdélyiség tudatosításának. A polgári ellenzéki mozgalmak visszavonulása után teljesen az irodalmi élet szervezésének szolgálatába áll. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója és igazgatója, az Erdélyi Helikon című folyóirat szerkesztője, a megjelenő könyvek gyakori illusztrátora.

Szépirodalmi munkássága nem terjedelmes. Két regényt, két kisregényt, két színdarabot és néhány elbeszélést írt mindössze, eltekintve első, 1909-ben megjelent verses kísérletétől: az Attila királyról ének című maga illusztrálta elbeszélő költeménytől. Szépirodalmi műveiben is a történelmi érdeklődés, az erdélyi hagyományok élesztésének szándéka vezeti. Írásait a mozgalmas, cse-{930.}lekményes, aprólékosan részletező, áradó mesélőkedv jellemzi. Stílusa erdélyi zamatú, nyelve balladásan szaggatott, drámai. 1924-ben jelenik meg egyik főműve, a Varjúnemzetség című krónika, melyben a 17. század egyszerű embereinek életét ábrázolja, nehéz tusakodásukat a környezettel, a sovány erdélyi földdel. 1934-ben Az országépítő című regényét adja ki. Koncepciója hagyományosan romantikus; akarata ellenére pogánygyőző, szíve ellenére politizáló, ily módon "emberiesített" I. István királyt ábrázol. A mű érdekességét és értékét inkább a sok színes epizód, a korabeli Erdélyről festett élénk kép és szép, veretes nyelvezete biztosítja. 1926–27 táján Sipos Domokos egy kéziratos novellájában találkozik először Kós Károly írói pályája másik főművének témájával. A Kalotaszegen 1437-ben lángralobbant parasztfelkelés megmozgatja képzeletét, kisregényt ír a történetről, és önálló darabként beilleszti Kalotaszeg című munkájába. 1936-ban, az ötszázadik évfordulót megelőző évben pedig drámai formába önti Budai Nagy Antal históriáját.

Az elbeszélés az események hű ábrázolása, a dráma azonban minden jószándéka, az akkori viszonyok között humánus és haladó mondanivalója ellenére nem sikerült hiánytalanul. Itt is nagy erénye a mértéktartóan archaizáló és népies nyelv, és egy-egy jelenet igaz, megkapó drámaisága. Az egész darab koncepciójának önkényessége azonban megbosszulja magát, mert megbontja a dráma egységét, fellazítja szerkezetét, valószínűtlen helyzeteket, funkció nélküli szereplőket eredményez, végül pedig visszájára fordítja a népi rokonszenv szülte eszmeiséget is. Kós Budai Nagy Antalban, drámája hősében nem a történelemből ismert harcost, a kezében karddal eleső parasztvezért ragadja meg, hanem egy mártírsorsra ítélt "békességes" reformert, aki két tűz közé szorulva, saját feldühödött híveinek áldozata lesz. Transzilvanista világnézetének visszavetítése a múltba megfosztja az írót a kiélezett jellemek és helyzetek ütközésétől, vagyis a drámaiság elengedhetetlen feltételeitől, és ennek következtében az utolsó felvonás, Budai Nagy Antal halála, ahogy – a különben merőben esztétikai szempontokra figyelő – Schöpflin Aladár is megállapítja kritikájában, nem a tragédia betetőzésének, hanem véletlen balesetnek hat a néző szemében.

De bár a darab nem hibátlan alkotás, mondanivalóját sűrítő nemes zárómondata: "Ami igazság volt, az nem hal meg bizonyára ..." érvényes Kós Károly írói és egyéb irányú tevékenységének nem jelentéktelen hányadára.