Tabéry Géza

Az erdélyi történelmi regényírás úttörő képviselője (1890–1958). Genfben, ahol jogi tanulmányait végezte, kapcsolatba került az orosz forradalmi emigrációval. Hazatérve közigazgatási tisztviselő lett. Már fiatalon irodalmi sikereket aratott, 1909-től A Hét munkatársa, majd sorra jelennek meg elbeszélései (A clematisos udvar, 1914; Veszta flagelláns, 1917) és regényei (A néma harc, 1912; Át a Golgotán 1917). Írásai a szociális érzékenységű skandináv írókat, s az új magyar irodalom hangját követik, de érződik rajtuk a szecesszió hatása is. A nagyváradi színház 1914-ben mutatta be Helén vágyai című darabját. Az indulást a világháború tájolja más irányba: Tabéry átéli a lövészárokharcok gyötrelmeit, s felerősödnek benne kora ifjúságának forradalmi esz-{931.}ményei. 1918-ban a forradalmi kormánybiztosságon dolgozik, megjelenteti Forradalmi versek (1918) című kötetét. A Tanácsköztársaság leverése után egy időre börtönbe is került.

A húszas években az alakuló erdélyi magyar sajtó és irodalom fellendítésén dolgozik. A Magyar Szó és a Tavasz című folyóiratok szerkesztője, a Nagyváradi Napló, a Nagyvárad és a Szabadság munkatársa. Publicisztikája a polgári radikalizmus elveit fejezi ki, Ady Endre örökségéhez ragaszkodik, de megszólaltatja a liberális értelmiség ábrándjait is. Jelentős szerepet játszik az erdélyi magyar irodalom életében: egyik alapítója az Erdélyi Helikon társaságának, ő is a "transzilvanizmus" gondolati konstrukciójában látja a magyar kisebbség kulturális autonómiájának és a román–magyar együttműködés megvalósításának útját. Ezeket a gondolatokat fejezi ki az Emlékkönyv (1931), az erdélyi magyar irodalom fejlődésének rajza, és A tűzmadár (1926) című regénye, mely a történelem szimbolista felhasználásával próbálja megfogalmazni az erdélyi magyarság feladatait. Regényei és elbeszélései (Kolozsvári bál, 1923; Cenci a váradi lány, 1943; Októberi emberek, 1934; Fekete ablak, 1936; A Frimont-palota, 1941) az erdélyi történelmet, illetve az erdélyi magyar értelmiség életét rajzolják meg. Leghíresebb műve a Bolyaiak sorsával foglalkozó Szarvasbika (1925) és a magyar reneszánsz életét, a Dózsa-féle parasztháború eseményeit bemutató Vértorony (1929). Történelmi regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánják megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekszik. Ezért zsúfolja regényeibe az adatok bőségét, s kísérletezik a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. Regényei mégis egyenetlenek: hatalmasra formált hőseit sokszor romantikus jelmezbe öltözteti, egyébként szenvedélyes stílusereje gyakran téved nagyhangú szólamokba, a keresett archaizálás túlzásai közé. Sikert arattak színművei: a Mimikri (1921), az Álomhajó (1922) és a Kolozsvári bál (1923) is.

A felszabadulás után a nagyváradi Ady-múzeum vezetőjeként dolgozott. Már korábban is ő volt az erdélyi Ady-kultusz legodaadóbb terjesztője, utolsó éveit teljesen ennek a feladatnak szentelte. Újabb írásai és régebbi elbeszéléseinek, szatíráinak válogatása Medvetánc (1958) című kötetében jelentek meg.