A Szépmíves Céh – Az Erdélyi Helikon – A transzilvanizmus 1924–1930

Az írói gárda és az olvasóközönség megszervezése után az irodalmi élet kulcskérdése a könyvkiadás fellendítése lett. A könyvek vonzó kiállításáról, a vásárlóhálózat szélesítéséről és elfogadható írói honoráriumokról kellett sürgősen gondoskodni. Sok kérészéletű próbálkozásból végül is két kiadó erőfeszítéseit koronázta siker. Az egyik, a Minerva 1920-ban alakult a hivatalos erdélyi magyar politikusok és az egyházi vezetők igazgatása alatt. Az írók, az irodalmi élet stabilizálódása szempontjából azonban a másik kiadó, az 1924-ben alapított Erdélyi Szépmíves Céh játszott vezető szerepet. Ennek a kiadónak az életrehívásával kezdődött tulajdonképpen a romániai magyar irodalom második szakasza, amelyik hozzávetőlegesen az évtized végéig tartott. Az Erdélyi Szépmíves Céhet hat író: Kádár Imre, Kós Károly, Ligeti Ernő, {933.} Nyirő József, Paál Árpád, Zágoni István terveli ki, elsősorban Kós Károly elképzelései alapján, ő adja a kiadó nevét is. Az eredeti tervek szerint az addig szegényes kivitelű könyvekkel szemben vonzó külsejű, illusztrált köteteket akartak két változatban megjelentetni, egy amatőr-sorozatot néhány száz előfizető részére és egy nagyobb példányszámú olcsóbbat, az előbbi kiadás nyereségéből. Az írók tisztes honoráriumáról is gondoskodni kívántak és saját nyomda létesítését határozták el. A Céh 1925-ben meg is kezdte működését, de igazi jelentősége akkor bontakozott ki, amikor 1926-ban megalakult az Erdélyi Helikon írói csoportosulás, és kezébe vette a kiadót, amely később nemcsak a Helikon-írók könyveit adta ki, hanem hasonló nevű folyóiratukat is, 1928-tól kezdve, tizenhét éven át.

1926 nyarán Kemény János báró marosvécsi kastélyába meghívott huszonhét írót (Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bartalis János, Bárd Oszkár, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallai Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Nyirő József, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Szombati Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László), akik össze is jöttek azzal a céllal, hogy világnézeti, politikai ellentéteiket félretéve, az irodalom érdekeinek védelmében egységfrontba tömörüljenek. Ennek a szövetségnek előzményei voltak a politikai élet alakulásában. Az eredetileg szembenálló pártok: a reakciós Magyar Párt és a liberális Magyar Néppárt egyesültek. Egy ideig még ezután is folynak belső viták, ellenzéki megmozdulások, újabb pártalapító kísérletek, de a húszas évek második felében a polgári ellenzék fokozatosan elhallgat. A politikai treuga deit követi az irodalmi megbékélés. Az első marosvécsi találkozón elfogadott közös platform a l'art pour l'art irodalmi elvei és a transzilvanizmus ideológiája alapján jön létre. E platform megteremtői eszméiket régóta igyekeztek beleplántálni a köztudatba. Tabéry, Berde már korábban felvetették a helikoni gondolatot, Kuncz Aladár, a Helikon-összejövetel egyik sugalmazója és programadója, a Bartha Miklós alapította (1890) Ellenzék című kolozsvári konzervatív napilap irodalmi mellékletének szerkesztőjeként (1923) is a tiszta irodalom megvalósítására törekszik. A transzilvanizmus elméletének kidolgozása pedig rögtön az impériumváltozás után megindult: elsősorban a liberális gondolkodású, deklasszálódó középosztály és értelmiség teremt magának ezzel elméleti alapot az új helyzetbe való beilleszkedéshez. Kós, Krenner Miklós, Kuncz, Asztalos Miklós és mások foglalkoznak annak bizonyításával, hogy a történelem folyamán, már évszázadokkal azelőtt kialakult egy sajátos öntudat, egy speciális erdélyi lelkiség, amely magában az erdélyi tájban, a földrajzi adottságokban gyökerezik és amely egyrészt összeforrást jelent a titokzatos és gyönyörű természettel, az ősi földdel, az "örök néppel", másrészt jelenti és jelentette mindig "nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külön hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozását" – ahogy Kuncz Aladár írja a Nyugatban, Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában című, 1928-ban megjelent cikkében.

A transzilvanizmus meglehetősen ködös, romantikus és megfoghatatlan elméletének voltak, különösen eleinte, pozitív vonásai is, illetve alkalmas volt arra is, hogy egyes írók, gondolkodók pozitív tartalommal töltsék meg, a {934.} polgári humanizmus határain belül. Pozitív elem volt ebben az eszmében az együttélő népek békéjének, egyenrangúságának, kulturális kapcsolatának igenlése; liberális, demokratikus hagyományok felelevenítése; a törekvés a beilleszkedésre és Erdély múltjának megismerésére; és végül a ráébredés arra, hogy a hatalmi helyzetből kicsöppent intelligenciának valamelyes demokratikus fordulatot kell vennie, mert megmaradásának feltétele a közeledés a néphez. "Népen" elsősorban a parasztságot értették, azt is egy idealizált, szivárványosított, időből, társadalomból kiszakított változatában. A pozitív eszmeforgácsokat azonban egyre inkább elnyomta ebben a koncepcióban a gazdasági-politikai folyamatok, az osztályszempontok tagadása, a magyar kultúrfölényt sejtető és az erdélyi történelmet megszépítő, meghamisító, rejtett nacionalizmus, a változó valóság problémái elől a múltba, a természetbe, a lelkiekbe menekülés attitűdje.

A transzilvanizmus jegyében, "az ellentétek bölcs és eszes kiegyensúlyozásának" alapján 1926-ban szervezett Helikon-közösség tehát elhatározta, hogy tisztán művészi és pacifista eszmék szolgálatát vállalja mind könyvkiadói, mind folyóirat-szerkesztői tevékenységében. Egyéb szervezeti formát nem hoztak létre, csak azt határozták el, hogy minden évben összejönnek tanácskozásra Marosvécsen. Sokoldalú programot dolgoztak ki a kulturális feladatok megoldására. Mindenekelőtt a hiányzó kritikai szellem megteremtését tűzték ki célul, továbbá a román és szász nép irodalmának megismertetését s a nép és az ifjúság esztétikai művelésének elősegítését. Ezt a programot jórészt nem vihették keresztül, összefogásuk természete nem tette lehetségessé a megvalósítást.

Az Erdélyi Szépmíves Céh a Helikon védőszárnyai alatt rentábilis, nagy honoráriumot biztosító vállalkozássá lett, de mivel a kiadást előfizetőkre építette és Erdélyben is, Magyarországon is – ahonnan az előfizetők többsége, sőt a folyóirat hivatalos állami támogatása is származott – a támogatók főleg az arisztokráciából és mindenesetre a legvagyonosabb rétegekből kerültek ki: a könyveknek ehhez a körülményhez alkalmazkodniuk kellett. Gaál Gábor meg is jegyzi a Helikonról szóló egyik fejtegetésében, hogy a társaság szigorú l'art pour l'art elvisége elsősorban a kiadó gazdasági érdekeiből fakad (A mai erdélyi magyar irodalom arcvonalai, 1930). Kritikai szellemet sem tudtak kialakítani, mert fegyverbarátságuk nem tette lehetővé egymás műveinek őszinte és független bírálatát; bár programjuk legtöbb pontját nem tudták teljesíteni, erős és hatékony csoportnak bizonyultak, akik két nagy vállalkozásukkal: a kiadóval és a folyóirattal végig uralkodó szerepet játszottak a romániai magyar irodalomban a két világháború között, ha a közösség összetétele, főleg belső ellentétek következtében, változott is az idők folyamán. Működésük első szakaszában, körülbelül 1930-ig értek el igazán jelentős eredményeket az irodalmi színvonal emelkedésében. A Céh fennállása alatt több mint száz regényt adott ki, és a közlési lehetőség kiszélesítésével, valamint az anyagi feltételek javításával nagy lendületet adott az írók alkotókedvének, a korábbinál ízlésesebb, szebb kiadványaival pedig az olvasók számát gyarapította. Mégis az 1929-ben az Athenaeummal, majd 1935-től a Révai-testvérekkel kötött megállapodása, amelynek értelmében ezek a cégek vállalták a Helikon-könyvek hatalmas példányszámú magyarországi kiadását, egyre inkább kommerszionális vállalkozássá tette a Céhet, egyre inkább "exportra {935.} dolgozó, sztárrendszerű könyvkiadásra" sarkallta. Ennek következtében zárkózott el olyan értékes könyvek kiadásától, amelyek a legkisebb mértékben is sérthették a kiadványait felkaroló magyar uralkodó osztályok érdekeit (Kacsó Sándor: Vakvágányon, Berde Mária: Szentségvivők, Balázs Ferenc: Rög alatt, Tamási Áron: Címeresek stb.).

Ez a művelődéspolitika: a l'art pour l'art és a transzilvanizmus a valóságtól amúgy is eltávolító jelszavai, a világnézeti kérdések kerülése, az ellentétek elmosása és végül a kiadó fokozódóan előtérbe kerülő üzleti érdekeltségei a regionalizmus, a partikularizmus szűkösségébe zárja a Helikon-irodalmat. Egyre fellengzőbb, egyre giccsesebb és romantikusabb erdélyiséget tenyészt ki a fogyasztó piac. A líra ilyen körülmények között "stilizál és szimbolizál", a regény és a dráma hátatfordít a mának és a valóságnak, eluralkodik a történelmi regény divatja és a változhatatlan falu örök idilljét káprázó transzilván népiesség.

Ez a folyamat tükröződik az Erdélyi Helikon című folyóiratban is. A folyóirat főszerkesztője megindulásától Bánffy Miklós, a Helikon-csoport elnöke, felelős szerkesztője Kós Károly. A szerkesztők változnak: Áprily, Kuncz, Lakatos Imre, majd Kovács László.

Áprily és Kuncz még arra törekszenek, hogy bekapcsolják a folyóiratot az egész magyar és az európai irodalom vérkeringésébe, magas színvonalat akarnak elérni és a szerzők megválogatásánál világnézeti szempontból liberálisnak bizonyulnak. A szépirodalom mellett vitacikkek, tájékoztatók, kritikai tanulmányok is érdekes színfoltjai a lapnak. A harmincas évektől kezdve azonban az elvontság, az ezoterikus beltenyészet, az egzotikus erdélyiség, a konzervativizmus jellemzik a folyóiratot. A valóság pedig eközben átalakul. A világgazdasági válság érezteti hatását: a társadalmi ellentétek kiéleződnek, a magyarság életében is sok a szociális változás. Felnőtt egy fiatalság, amely már az új hazában tanult, nevelkedett. Ezeknek a jelenségeknek a következtében a Helikon íróinak egy része, különösen a székelyek, ráeszmélnek, hogy közösségük akadémikussá válik, műterem-irodalmat hoz létre és elveszti kapcsolatát az olvasóval. Berde Mária, Kacsó és Tamási már 1929-ben felvetették a jelen, a valóság ábrázolásának szükségességét, megindítva folyóiratukban a "vallani és vállalni"-vitát, amely nagy port vert fel ugyan, de a Helikon irányvonalán nem változtatott. A harmincas években fellépő, realisztikusabb törekvésű írók ezért már eltávolodnak a Helikontól és új tömörüléseket kezdeményeznek.