Bartalis János

Bartalis János (1893–) egészen eredeti hangot hozott nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar költészetbe is. Szabadversekkel jelentkezett már 1914-ben a Nyugatban, és e versforma mellett végig kitartott, de tematikában, látásmódban, életérzésben élesen különbözött a többi hazai szabadversírótól. Az 1893-ban Apácán született parasztfiút költői jelentkezésekor magyar Walt Whitman-ként üdvözölték, s bár költészetének spontaneitása arra vall, hogy nem tudatos hatásról van szó ebben a hasonlatosságban, mégis kétségtelenül több rokonságot mutat a nagy amerikai költő szabadverseinek ihletforrásával, mint Füst Milán, Kassák Lajos vagy az expresszionisták városias, intellektuális formakísérleteivel.

{940.} Bartalis kezdő költőként és polgári iskolai tanári diplomával a zsebében a frontra kerül, ott szerzi jóformán első felnőtt élményeit. A háború befejezése után Alsókosályon telepszik le és távol az irodalomtól, politikától és civilizációtól, földművesként él és ír. Neves méltatói: Kosztolányi és Németh László a mámoros, panteisztikus elragadtatás naiv, intuitív idill-költőjét értékelik benne a húszas években születő és az erdélyi folyóiratokban, valamint kötetekbe gyűjtve megjelenő versei alapján (Hajh, rózsafa, 1926; Napmadara, 1930; Föld a párnám, 1930). Kosztolányi "szűzi járatlanságát", "bűvös igénytelenségét" emelte ki, mert ennek tulajdonította lírájának különös varázsát. Első periódusában, a harmincas évekig Bartalis valóban a primitív élet szépségének, a földközelség, a paraszti létforma" a testi munka örömeinek, a rokoni kapcsolatok harmóniájának, a természetbe felejtkező nyugodt szemlélődésnek modern bukolikáját teremti meg. Világa szűk, a társadalmi érdeklődés hiányzik belőle, de őszintesége, keresetlen, friss hangja, a mindennapokból vett egyszerű képei, versmondatainak magától értetődő áradása rendkívül érzékletes, hiteles és jóillatú költészetet formál.

A harmincas évek történelmi fordulója, a válság és a fasizmus évei elkomorítják, feszültséggel, nyomottsággal, elégedetlenséggel telítik. Korábban gyanútlan és felhőtlen magánya, ha nem is felismerésekkel, de szorongó életérzéssel bonyolódik. Későbbi kötetei (Világ térein gázolok, 1937; A mezők áldása, 1942) a közben Magyarországra települt költőnek már ezt a keserű valóságra eszmélő fejlődési folyamatát tükrözik. Költői eszközei nem gyarapodnak a belső változással egyidejűleg, gyakran prózai, esetleges, egyenetlen az új lelkiállapotok, hangulatok kifejezése. 1940-ben végleg visszaköltözik Erdélybe. Bartalis sem volt népszerű költő a két világháború között, de az irodalmi körök őt is mindig számon tartották annál inkább, mivel a romániai magyar költészetben valósággal iskolát teremtett: Szentimreire, Salamon Ernőre, Méliusz Józsefre, Korvin Sándorra, tehát elsősorban a szocialista költőkre hatott formateremtő művészete. A felszabadulás után tevékenyen bekapcsolódott a romániai magyar irodalmi életbe. 1957-ben Pedig tavasz jő, 1959-ben Új mezők és új dalok, 1963-ban Versek címen jelentek meg kötetei. Napjainkban lírai alkotóereje ismét fellendült és a fiatal költők, a szabad vers mai térhódítása következtében, egyik mesterüket, példaképüket, ennek a műformának úttörőjét becsülik életművében.