Szentimrei Jenő

Szentimrei (1891–1959) is az Erdélyi Helikon költői között vált ismertté. Tiszti család fiaként került a Ludovika Akadémiára, majd Marosvásárhelyen szolgált. Korán kezdett verselni, első kötete (Azoknak a keveseknek, 1912) a sanzonköltészet érzelmes hangját követte, majd Ady és a népdal hatása alá került. Fiatal tiszt korában mutatták be darabjait is (Királyleány, Petőfi visszajön). A világháború hosszú frontszolgálata, a súlyos sebesülés ébresztette rá a társadalom problémáira. Erdély felől (1916) című verseskönyve a háború kegyetlen élményeiről, az egyszerű közkatonák szenvedéseiről beszél (Székely katona keserves éneke, Ének a jó katonáról), sőt azt is felismeri, hogy a háború ellenkezik a nép érdekeivel (Fejetlen katonák balladája). Ha homályosan is {941.} megsejti a társadalmi átalakulás szükségességét: "Valami új hitnek kell jönni már, | Hisz több hajós nincs, csak hajótörött" (Sirályok a viharban). Hasonló gondolatokat fejteget Egyenest, támadás (1916) című lírai "parainézisében" is. A megújulás vágya vezeti 1918-ban a forradalom táborába.

A forradalmak után az erdélyi magyar sajtó és irodalmi élet megszervezésével foglalkozik. Már 1918-ban megalapítja az Új Erdély című folyóiratot, később a Vasárnapi Újság (Kolozsvár), Keleti Újság, Ellenzék, Brassói Lapok szerkesztője, illetve munkatársa lesz. Versei (Nyári délután Egeresen, 1924; Ki kell mondani, 1930) az októbrizmus eszméit őrzik, Ady példájának követéséről vallanak (Ady-óda). Ahogy azonban emberi és szerkesztői gondjai sokasodnak, a magány szorongató tudata, keserűség és lemondás veszi át a szólamot: "nincs út s nincs pálya előttünk ... csak magunk ácsolta keresztfára kúszhatunk két csupasz karral" (Toronyépítők Bábelnél). A gondok szorításából a természet felé próbál utat törni, Bartalis János példája nyomán a táj költői szépségét és az egyszerű élet derűjét keresi (Jó estét Bartalis, Dithiramb). A világ panteista értelmezésében, egyféle érzelmi istenkeresésben talál ideig-óráig megnyugvást és harmóniát: "Van valami mondhatatlan nagy költemény, de én is, (miként te,) ennek egyetlen dadogó hangja vagyok" (A mindenek dala). A szabad vers áradó költőiségére, lazább képtársításaira törekszik, szándéka azonban többnyire elvész a túlságos hangerővel elkiáltott retorikus szólamok között. Költészetének legjobb darabjai a halkszavú lírát szólaltatják meg, azt a "rokonszenves emberi hangot, amely tulajdonképpen többrétű, mint az, amit kimond: naiv örömből és fojtott bánatból, optimizmusból és csüggedésből, ujjongásból és szorongásból összetett" (Sárközi György).

A harmincas években ez a hang is elhallgat, az újságíró-munka állandó hajszájában csak ritkán verselhet. Gyér soraiban a lapszerkesztés unt nyűgéről, költői becsvágyának kudarcáról panaszkodik: "Másokból költő lett, belőlem újságíró" (Egy újságíró naplójegyzetei). Lírai indulatait a fasizmus fenyegető terjeszkedése, a közelgő háború lobbantja fel újra, a tiltakozást és a rémületet egyszerre önti versbe: "Bármerre lépj, hajtók kerítnek körbe, | Menekvés nincs. Itt el kell hullanod, | Örök-űzötten, félholtra gyötörve, | Így pusztul itt mindenki, aki jobb" (Körvadászat). Az események hatására kerül kapcsolatba az erdélyi értelmiség baloldali köreivel, a Korunkkal, és közeledik a munkásmozgalom eszméihez.

A felszabadulás után jelentős szerepet játszik a romániai magyar irodalom újjászervezésében. Kritikai és szerkesztői tevékenysége (az Igaz Szónál dolgozik) kevés időt enged a versírásnak. Utolsó versei a késői szerelem igézetének (Ülj mellém), az épülő ország örömének adnak hangot (Köztársaság utca 62), s életét, múltját tekintik át (Zárszámadás helyett).

Szentimrei néhány prózai kötetet is kiadott, ezek elbeszéléseit, szatíráit (Mikroszkóp, 1921; Városunk és egyéb elbeszélések, 1925), illetve emlékező tanulmányait (Vallomások, 1956) gyűjtik össze. Ferenc tekintetes úr (1939) című regényében Kölcsey Ferenc életrajzát írta meg. Jelentősek színháztörténeti kutatásai is (Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen 1870–1945, 1957, Szentgyörgyi István élete és művészete, 1955).