Az Erdélyi Helikon prózája

Az erdélyi magyar próza, különösen a hosszabb lélegzetű műnemekben nehezebben indult fejlődésnek 1918 után, mint a költészet. Társadalmi, politikai, alkotáslélektani és gazdasági-technikai okok együtt indokolják az ütemkülönbséget. Elbeszélések, tárcák, karcolatok azonban 1924-ig is nagy számban születtek, több mint 80 novellistának jelent meg kötete hat év alatt, nem számítva a lapok, folyóiratok hasábjain publikált rengeteg szépirodalmi próbálkozást.

A lírához hasonlóan már ebben az időben körvonalazódtak a költészet áramlataival nagyjából megegyező főirányzatok is: az akadémikus, konzervatív, katolikus csoportosulás nem annyira jelentékeny szerzők, mint inkább kiadói, kritikai, művelődéspolitikai pozíciói révén volt befolyásos. A leghatásosabb, legnagyobb számú irányzat az irodalomnak prózai műnemeiben is a később, a Helikonban tömörülő transzilvanista törzsgárdából került ki.

A húszas, harmincas év fordulóján jelentkezni kezdtek szocialista, a harmincas évek második felében pedig hozzájuk közelálló baloldali írók is és újabb csoportosulásokat hoztak létre.

A fejlődés szakaszai ugyancsak a lírával azonosak: 1924-ig a sok dilettáns mellett elsősorban azok jelentkeztek, akik már a háború előtt kezdőként, esetleg érett íróként szerepeltek.

A romániai magyar próza komoly eredményei 1924–1930 között, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon megalakulásával egyidejűleg születnek meg. Ekkor válik uralkodó műfajjá a regény. A Helikon-közösség transzilván eszmevilágának megfelelően elsősorban a történelmi regény, mely túlnyomórészben a magyar múlt romantizált-idealizált, képét adja, de néhány aktualitásra törekvő és haladóbb szellemű munka is születik ebben a tárgykörben, különösen Tabéry Géza, Kós Károly tollából (Tabéry: Szarvasbika, Vértorony, Kós Károly: Varjúnemzetség, Budai Nagy Antal históriája). Az erdélyiség érdeklődési körébe tartozik, gyakran a mitizált erdélyi tájba, természetbe ágyazva, a népi, a falusi, a paraszti élet bemutatása is, rendszerint lírizáló, idillizáló felfogásban, annak a koncepciónak jegyében, hogy a deklasszálódó osztályoknak az ősi röghöz, az ősi foglalkozáshoz kell visszatérniük (Berde: Földindulás), és hogy a nemzetiség létének, jövőjének bázisa a székely paraszt (Kacsó, Nyirő, Tamási). A Helikon-próza eszmeiségét a közösség konzervatív-liberális szemléletű alapítói: Bánffy Miklós, Kemény János {946.} Berde Mária és a kimagasló képességű Kuncz Aladár határozzák meg, ehhez a körhöz tartoznak azonban a valóság hiteles, korszerű, demokratikus szellemű ábrázolására törekvő, radikálisabb írók is; legjelentősebbek közülük Tamási Áron mellett Molter Károly, Kacsó Sándor, a nagy ígéretnek indult Sipos Domokos és a Helikonhoz később csatlakozó Karácsony Benő és Szántó György.

A harmincas években általánosságban a próza elszíntelenedéséhez, elsekélyesedéséhez vezetett az erőtlen és spekulatív humanista-esztéta Helikon-koncepció, a Helikon-kör egyes prózaírói azonban minden időszakban létrehoztak kiemelkedő alkotásokat (Kuncz Aladár: Fekete kolostor; a korán elhunyt Sipos Domokos írásai; Tamási Ábelje, Molter Károly Tibold Mártonja, Szántó György, Karácsony Benő egy-két műve, Asztalos István két regénye stb.), amelyek mindegyike emlékezetes emberi és művészi dokumentuma korának és világának. Ezek időtállóbbnak bizonyultak, mint a közösség koncepcióját követő művek.

Bánffy Miklós (1873–1950) mint az Erdélyi Helikon-munkaközösség elnöke és a hasonló nevű folyóirat főszerkesztője, korszakos szerepet játszott az erdélyi magyar irodalmi élet arculatának kialakításában. A legbefolyásosabb magyar arisztokrata családok egyikének tagja, ő maga sokáig jelentős közéleti tevékenységet fejtett ki Magyarországon mint politikus és művelődéspolitikus. 1921–22-ben az ellenforradalmi Horthy-rendszer külügyminisztere. 1926-ban tért vissza Erdélybe, ahol teljesen írói és művészi hajlamainak élt. Könyveket illusztrált, színházi rendezéssel, festészettel, zenével foglalkozott. Irodalmi téren a drámai és prózai műfajokat művelte. Legnagyobb vállalkozása Erdélyi történet című regénytrilógiája (1934–1940), a Ferenc József-kori arisztokrácia életvitelének ábrázolása. Írásai részben Kisbán Miklós néven jelentek meg.

Kemény János (1903–) abból a régi arisztokrata családból származik, amely korábban Kemény Zsigmondot adta a magyar irodalomnak. Az amerikai Pittsburg-ban született, középiskoláit Kolozsváron, főiskolai tanulmányait Bécsben végezte, majd marosvécsi birtokán telepedett le. Egy ideig a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója volt.

Nagyérdemű mecénásként lépett az irodalomba, s azzal a gátló-serkentő tudattal kezdett írni, hogy bebizonyítsa: nemcsak az. Első regényei (Kákócz Kis Mihály, 1929; Kutyakomédia, 1934) és elbeszélései (Ítéletidő, 1938) jószándékú, nemes igyekezetű, szemlélődő ember tollára vallanak, de nem süt át rajtuk a művészi hivatás égő és nyugtalanító hite. Színterük a havasok és a közöttük, alattuk meghúzódó falvak világa. Legköltőibb, legelevenebb részleteik, darabjaik a természetleírások és a vadásztörténetek; ezekben a szenvedélyes vadász szakértelme és az erdélyi tájak rajongó szeretete nyilatkozik meg. Érdeklődéssel és vonzalommal fordult Kemény a romantikus táj ölén lakó egyszerű emberek felé is; látszik, hogy ismerte életüket, problémáikat is megfigyelte, de különösebbet, eredetit nemigen tudott róluk mondani. Utolsó, felszabadulás előtti kötetének (Kokó és Szokratesz, 1940) elbeszélései, amelyekben egy déltengeri utazásának élményeit dolgozza fel, emberábrázoló készségének elmélyüléséről tanúskodnak.

Az utóbbi években Kemény János alkotókedve megújult. Két nagyobb igényű regény jelzi művészi önbizalmának megjöttét és írói erejének kibonta-{947.}kozását. A Vadpávában (1959) a havasi emberek megváltozott, átalakuló életéről ír őszinte rokonszenvvel és áradó mesélőkedvvel, a Farkasvölgy címűben (1963) pedig egy fakitermelő vállalat történetén keresztül ad keresztmetszetszerű képet a két világháború közötti erdélyi társadalomról. 1957-ben A Havas dicsérete címen válogatás jelent meg régebbi és újabb novelláiból.

Makkai Sándor (1890–1952) bölcsész és teológus volt, 1918-tól kolozsvári teológiai tanár, 1926-ban erdélyi református püspök, 1936-tól debreceni egyetemi tanár.

Makkai Sándor konzervatív reformer; működése jele az uralkodó osztályok belső lelkiismereti válságának, kiút-keresésének; egyfajta konzervatív színezetű, protestáns liberalizmus jegyében való nemzeti egység keresése jellemzi. A romániai viszonyok között hamarabb és nagyobb erővel szólalt meg konzervatív oldalról is a "magunk revíziója" szüksége, mint Magyarországon; Makkai Sándor így és ezért gyakorolhatott némi hatást a húszas évek végétől is a kiutat kereső ifjúsági mozgalmakra, működése sokban párhuzamos a "népi" mozgalom protestáns szárnyáéval (Karácsony Sándor, Soli deo Gloria).

Magyar fa sorsa – A vádlott Ady költészete (1927) című művével keltett nagyobb feltűnést. Könyve voltaképpen a vallásos, nacionalista érzelmű, de társadalmilag radikálisabban gondolkodó, kiutat kereső fiatalság és értelmiség számára akarta elfogadhatóvá tenni Adyt; ezért hangsúlyozta elsősorban, hogy Ady a legnagyobb magyar vallásos és hazafias költő. Hazafiságát ugyanakkor elválasztotta forradalmiságától, az utóbbit nem tartva műve lényeges részének, s "idegen" befolyásnak tulajdonítva; s ugyancsak megbontotta Ady életművének egységét, amikor szerelmi költeményeiben elsősorban csak a tisztaság, egészség iránti vágyat emelte ki. A kétségtelenül a költő szeretetével áthatott, irodalomértő és lendületes könyvnek kettős hatása volt, magára vonta a konzervatívak (Szász Károly) támadását, – s ugyanakkor néhány évre zászlajává lett az útját kereső nacionalista érzelmű fiatalságnak (Bartha-Miklós Társaság).

Más elméleti művei, így a Magunk revíziója (1931) protestáns-vallásos alapú nemzeti újjászületést, összefogást hirdetnek meg; Makkai Sándor mint terjedelmes történeti regények írója is ismert volt; az Ördögszekér a 17. századi Erdélyben játszódik, főhőse Báthory Gábor és Anna; színes korfestését, olvasmányosságát tartották nagyra; a könyv messze elmarad Móricz Tündérkertjétől, külsőségesebb, hatásvadászóbb annál. Makkai Sándor a harmincas évektől egymás után jelentette meg történelmi és társadalmi regényeit (A táltoskirály, Holttenger, Sárga vihar, Magyarok csillaga), ezek művészi értéke egyre csekélyebb, jó részük színes elemekkel átszőtt didaktikai fejtegetés, – felfogásában egyre közelebb került a konzervatív jobboldalhoz.

Berde Mária (1889–1949) már az első világháború előtt feltűnt mint költő. Később főleg prózai műveket írt. 1920-tól Marosvásárhelyen volt középiskolai tanár. Aktívan bekapcsolódott a romániai magyar irodalmi élet formálásába és egyike volt azoknak a Helikon-íróknak, akik a múltba fordulás, a hősi illúziók ápolása helyébe a jelen témáinak feldolgozását javasolták és művelték.

Földindulás című 1924-ben írt, de csak 1931-ben megjelent regényében a birtokát vesztett erdélyi magyar úri család problémáit boncolgatja, azzal a kicsengéssel, hogy a megoldás útja a beilleszkedés az új helyzetbe. Legtöbb elbeszélése és regénye a nők társadalmi és erkölcsi helyzetével, érzelmi vilá-{948.}gával foglalkozik (Haláltánc, 1924; a Magyar Tudományos Akadémia Ormódy díjával kitüntetett Romuáld és Andriána, 1925; Szent Szégyen, 1925; A tüzes kemence, 1936). Írt ezenkívül színdarabokat, szimbolikus meséket, székely népmese-gyűjteményt adott ki, és szép számmal vannak műfordításai a román irodalomból.

A kritika írásainak tudatos, biztos felépítését, tárgyilagosságra törekvő ábrázolásmódját és higgadt, kulturált stílusát méltatta.