Dsida Jenő

A két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb költői tehetsége (1907–1938).

Gyermekköltőként Benedek Elek Cimbora című lapjában jelentkezett. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen. Áprily Lajos és Kuncz Aladár az Ellenzékben, Reményik Sándor a Pásztortűzben közli. A Pásztortűz egyik szerkesztője, a Keleti Újság munkatársa. A halál egy évvel házassága után ragadja el.

Nemzedékéből ő az egyetlen, aki érett, letisztult művészetével a Nyugat hagyományának folytatását vállalta. Egyrészt egy bizonyos kiábrándulás a nemzeti eszméből, másrészt törékeny szervezete is arra ösztönözte, hogy a közéleti költészet mozgalmasságától elfordulva a magánélet hagyományőrző lírikusának szerepét alakítsa ki.

De Dsida is kísérletek után érkezett idáig. Kezdetben távoli képzettársításokkal szőtt, expresszionisztikus szabadversekbe öntötte mélabúját. Az expresszionizmus forrongó stílusa azonban idegen ruha maradt pesszimizmusra hajló, "poeta doctus" egyéniségén, és korai lírájának több finom, halk hangú verse jelzi, hogy útja a szemlélődés és a belső élmények felé vezet (Leselkedő magány, 1928). Fejlődésének következő közjátékában – Nagycsütörtök, 1933 – főként Poe nyomán formai játékossággal díszített, tudatosan naiv kis lírai misztériumokba foglalja átszellemült szomorúságát, a túlvilág problémájával már-már profánul is játszó spiritualizmusát (Szerenád Ilonkának). Életeszménye az idill, ezért is élénkíti a kötetet impresszionizmusa. A kötött formák előtérbe kerülését tartalmi elmélyülés, töprengőbb, bár a programszerű intellektualizmustól tartózkodó gondolatiság is kíséri, és individualizmusán túllépve néha a szociális részvétig, az erkölcsi reformizmusig jut el (Az uccaseprő, Amundsen kortársa). Témáinak intimitása, stílusának {944.} metrikájának virtuóz zeneisége mégis elsősorban egy kismester neorokokó kísérletévé avatja ezt a kötetét.

Dsida egyéni hangját posztumusz kötetéből halljuk ki legtisztábban (Angyalok citeráján, 1938). Kis misztériumait tovább fejleszti az anekdotát az irrealitással játékosan vegyítő kisepikává (Miért borultak le az angyalok Viola előtt). Egy másik elbeszélő jellegű költeményében kutyájának szeszélyesen fölidézett "történetét" az öröm és a szépség lírai kitöréseivei, az élet himnuszává, modern hangulatú, tréfás-ironikus lírai kiseposszá színezi:

Nőttél, mind növögettél, s lassanként kitanultad,

hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem

összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt,

fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,

meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást

láncon menni nyugodtan az utcán, szép úri hölgyek

szoknyáját nem túrni magasra s – uramfia – padlók,

szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni.

(Kóborló délután kedves kutyámmal)

Érzékletesen festő szókincse Tóth Árpád példájára üt, szárnyaló és mutatványos rímekben kicsengő mondatszövése, s kivált néhány retorikus fordulata Kosztolányi iskolájára vall. De ihlete végre személyes hangú, részben a tapasztalati élmények apró, dús tényeiből: egy faág látványából ( Vers egy ághoz), hegyivendéglő békés környezetéből (Vendéglő havas hegyek közt), verandai beszélgetésből (Esti teázás) táplálkozik, másrészt az ifjúság múlásának, a halálfélelemnek az érzése bővíti a lelki élet önelemző rajzává:

S figyelted-e: a sűrű lé

mily biztosan, mily sunyi-resten

szivárog, kúszik-fölfelé

a kristálytiszta kockatestben?

Így szívódik az éjszaka

beléd is fölfelé eredve,

az éjszaka, a sír szaga

minden rostodba és eredbe,

mígnem egy lucskos, barna esten

az olvadásig itat át,

hogy édesítsd valamely isten

sötét keserű italát.

(A sötétség verse)

Nemcsak a túlvilág gondja foglalkoztatja már, a mindennapok csodáira is kinyílik szeme. Bensőséges hangulatú, karcsú üveghangú strófáiban a szépség személytelen kultuszát az egyetemes humánumig tágítja a hanyatló testből oly hitelesen szóló szenvedés. A szentimentalizmussal határos régebbi világfájdalma tragikus hangba csap át, melyet a felülemelkedett bölcsesség humora old fel (Hulló hajszálak elégiája). Művészetének csúcsára a kötet {945.} Tükör előtt című verses önéletrajzában érkezik el. A versesregény hagyományos stancáiban a vallomás tiszta, közvetlen hangján mélyre pillantó lélekrajzot ad a gyermek- és serdülőkor sorsfordító élményeiről. Költői képeinek a pszichológiai látás kölcsönöz határozottabb körvonalat, elbeszélésének az önéletrajzi nézőpont adja a reflexió nyomatékát és az elégikus dallamvezetést. Dsida világnézeti rezignációja, formakultusza, alkati hajlama az irracionalizmusra, továbbá stiláris mértéktartása és képalkotó fantáziájának a festői víziók helyett az ábrázoló erejű rajzra való készsége már az új nemzedék, a költői stílusváltás előjele. Életművét klasszikus tökélyű kisebb fordítások, kínai, latin, román, német költők remekművű tolmácsolása teszi teljessé.