Bóka László

Bóka László (1910–1964) bölcsészdoktori disszertációját Csáth Gézáról írta: már első nagyobb kísérletében a modern magyar irodalom természetrajza vonzotta. Vajda Jánosról szóló esszéjében (1941) ugyan kissé hátrább lépett, de célján semmit sem változtatott: azt a költőt idézi, ki "hatalmasan belemarkolt a vajúdó kor eszme- és vágyvilágába s forrongásaival magában állt"; {90.} nem akart újat mondani, csak megszerettetni akarta hősét, ám miközben végigjárja vele a küzdelmes pályát, eloszlatja a körülötte élő lekicsinylő gyanút, s így korabeli olvasói valóban "új érdekkel" nyúlhattak Vajda kötetei után.

Indulásának dinamikáját azonban jobban jelzik tanulmányai és kritikái, melyek a Nyugatban, a Szép Szóban, az Apollóban és a Magyar Csillagban jelentek meg.

Az induló Bóka László sokat töprengett a múló idő hatalmán. Ilyesmit jegyzett le: "az idő formáló múlásában sodródunk". Máshol: "Első csatáit mindig az idő nyeri meg." S Adyt idézte: "Fejünkre lassan-lassan nőnek | A beteljesedett végzetek | Tegnapján és mostanján az Időnek." Láttuk: Halász Gábor is átélte ezeket a gondolatokat. Bóka töprengése markánsabb jelentésű. "Történeti produktum vagyunk" – ezt a mondatot már 1936-ban írta, s benne tulajdonképpen csak summázta töredékes véleményeit, melyek az esszéíró nemzedék tagjaként is közelebb állónak mutatták a kor köznapi fordulóinak félelmeihez és reményeihez, mint az örök változás immanens élményéhez. De egyébként nemzedéke tipikus vonásait viseli. A szépség igézettje, a szellemi torna vonzza, a tiszta meghatározás gyönyörére vágyik, s az a reménye, hogy elő tudja segíteni az érték minden más szemponttól független megbecsülését. "Kívül élek a politika hullámverésein" –vallja egy helyen–, szégyen ide, szégyen oda, számomra egy Szent István korabeli magyar nyelvű eredeti kézirat felfedezése nagyobb esemény lenne, mintha holnap rájönnének a politikusok, hogy hol van a kutya eltemetve" (Beteg századokért lakolva, 1936). Máshol Móricz Zsigmond osztályfeletti emberségével, "írói elfogultságával" és "művészi tisztaságával" érvel (Móricz Zsigmond halálára, 1942). Világnézeti megnyilatkozásait közvetett, irodalmi okok ösztönzik. A faji gondolatra épített irodalmi értékelést elveti: "Zrínyi és Petőfi származása – mondja Farkas Gyula koncepciójáról – senkit sem vezet ingoványos talajra, aki a magyar nemzetfogalommal tisztában van, csak az tévelyeg ingoványban, aki a magyar élet történeti tényeit a tőlünk idegen völkisch gondolat aspektusából szemléli" (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1939). Eszményeinek a városi élet ad keretet, s érzékenyen reagál a népies koncepció túlzásaira: a kor ritmusvitáiról szólva "kancatejszagú verstan kancsi ferdítéseiről" beszél (Az utolsó nagy mű, 1941). Ám az elfogultságtól is igyekszik megóvni magát. A szintézis híve. József Attila négy sorának mintaszerű elemzésében a népi és a modern műköltészet egészséges találkozásával illusztrálja messzebbre is mutató eszményét (Ember és stílus, 1938). Legközelebb nemzedéke kedvelt műfaja, a portré áll hozzá. Gombocz Zoltánról írt szép emlékezésében (1935) az arcképfestés minden értékes eszközét felvonultatja: a finom lélekelemzés, az emberi és szellemi vonások egyidejű vizsgálata, a személyes közelbe hozott kor rajza, a szépírói megjelenítés egyaránt az igazság minél tisztább felszínrehozatalát szolgálja. Szívesen foglalkozik a stilisztika kérdéseivel (Népnyelv, köznyelv, irodalmi nyelv, 1942). S másrészt: maga is szívesen bízza gondolatait, ítéleteit az esszé szépirodalmi stíluseszközeire.

Látható: ezek a többé-kevésbé nemzedéki vonások is sokat ígérnek egy pálya kezdetén. Pedig a sajátosabb mozzanatokról nem is szóltunk. Például fölösleges különösen hangsúlyozni, hogy Bóka indulásától kezdve távol állt a kor "hivatalos" irodalmának igénytelenségétől. Ha mégis megemlítjük nagy-{91.}szerű Zilahy-cikkét, azért tesszük, hogy felhívjuk a figyelmet finom iróniájára, elegáns, pusztító gúnyolódására (Üzlet és irodalom, 1937). Annál nagyobb figyelmet kell szentelnünk az irodalomtörténetíróra valló általánosító igényre és az indulás szakaszát is átható nagy Ady-élményre.

A Jónás könyve elemzése közben ilyen kérdéseket tesz fel: "Amúgy sem tudunk sokat a rímről. Nem tudjuk például azt sem, hogy a vers szintaktikai felépítésében mi a szerepe. Díszítő vagy építő elem-é? Van-e a versnek váza, s ha van, mi abban a rím, benne van-é egyáltalán?" Tamási Áron novelláinak méltatásában pedig a novella-műfaj természetét igyekszik meghatározni. Keresi az összefüggéseket, a törvényt, a rendet. S nemcsak a forma világában, bár egyelőre erről szól többet. Fentebb idézett vallomása a politikáról azzal fejeződik be, hogy mégis végigszalad a hideg a hátán, ha a fiatal Ady messzelátó, politikus felismeréseivel találkozik. Igaz, mindez csak sejtéseket közvetít. De van egy pont, ahol világosan látja és tudatosan alkalmazza a társadalmi és világnézeti összefüggések tanulságait. S ez: Ady helye a 20. század magyar irodalmában. Bóka számára már a felszabadulás előtt is Ady a mérce: "Ady, ki a régi világ romjait eltakarította s az új világnak fundamentumot vetett, zsoltáros szavaival két nevet zengett legnagyobb erővel" – így beszél Babits és Móricz nagyságáról. S a vázlat, melyet Farkas Gyula Ady-arcképhamisításával szembehelyez, kiindulópontja lehetett a korszerű marxista irodalomnak is. Bóka útja következetesen és az organikus tudományos munka szükségszerűségével vezetett az Ady-monográfiához.

A készülődés időszakát azonban még néhány évvel megtoldotta a történelem. A felszabadulás utáni kor új feladatokat hozott s új irányú kísérletezést kívánt. Az első kísérlet a József Attila-esszé (1947): még inkább a lezárult szakasz zárópontja; sziporkázó, érzékeny írás, mely azonban a Nyugat visszfényével azonosítja József Attila költészetének sugárzását. De A tizennyolcadik század magyar irodalmáról című tanulmány (1948) már egy egész irodalomtörténeti korszak mérlegelésének gondjait, lehetőségeit vázolja fel.

Legszembetűnőbb a kritikus, az irodalomtörténész alapállásának megváltozása. A régebbi elvont eszmény ("A tudós az az ember, aki módszeresen építi fel emberségét; az ember fölfelé készül, a tudós az ívelés törvényeit is kutatja, s azzal tölti ki a cél és a szándék közötti űrt.") helyét a feladat sugallta magatartás foglalta el: "Minden irodalmi mű elemzőjében ennek a becsvágynak kell élni: kifejteni az irodalmi művekből a bennük rejlő, cselekvésre érett eszmét, és azt a társadalomban tudatosítani" (Dobroljubov, 1951). S az új alapállásból sok új feladat vált láthatóvá. Bóka – bár tévedések árán – az úttörés tapogatódzó munkáját is vállalta. Eleinte a feladatok nagytávlatú felvázolásával, az orosz klasszikusok népszerűsítésével vagy az ismertető műelemzéssel. Később a mélyebb rétegek feltárására is vállalkozott, s nekivágott a bonyolultabb problémák szövevényének is. Így jutott el a lírikus Aranyhoz (1952), a "harcos" Juhász Gyulához (1952), József Attila költői eszközeihez (1952), Ady szimbolizmusához (1954) vagy Vörösmarty restaurátorra váró elhomályosult vonásaihoz (1955). A részletkutatás e témák egyikéről-másikáról azóta talán már pontosabb képet adott, de bizonyos, hogy Bóka nyomain kellett elindulnia. (E tanulmányainak gyűjteménye a Tegnaptól máig, 1958.)

Új kísérleteinek betetőzése a csonkán maradt Ady-monográfia (Ady Endre és művei I. 1955). Régi erényeit párosította ebben a marxista irodalom-{92.}történetírás tanulságaival. Csaknem regényesen idézi fel Ady gyermekkorát és elindító világát. A tájékozott ideológus igényével elemzi fiatalkori publicisztikáját. S – bár nem teljes filológiai biztonsággal – a korai versekben is igyekszik felfedni az érett Ady-líra csíráit.

Az Ady-könyvet nem fejezte be. Előbb talán az újabb történelmi tapasztalatokat is fel akarta dolgozni. Utolsó éveinek tanulmányai erre vallanak: valamennyi izgalmas portya olyan területeken, melyek végleges meghódításra érdemesek. Már a Tegnaptól máig utolsó tanulmánya – Az irodalomtudomány huszadik századi problémái – új szakaszt nyit Bóka pályáján. Visszatekintés ez és tájékozódás. Legmerészebb, de legkevésbé meggyőző a fő gondolata, mely vázolni igyekszik a természettudományok forradalmi fejlődése és az irodalom, művészet várható módosulása közötti összefüggést. De a visszatekintő részletek az irodalom megannyi élő gondját idézik: regényelméletünk korszerűtlensége, a nemzeti forma – szocialista tartalom gondolatpárjával jelölt probléma megoldatlansága, a tükröződési elmélet és az alkotói lélektan sejthető összefüggéseinek elhanyagolása nemcsak a jövő teendőire figyelmeztet, az elmúlt évtized termésére is kritikusi visszfényt vet. Az Ignotus és a magyar kritika (1959), de különösen a Kosztolányi-tanulmány (1961) pedig a tisztult elvek nyugodt, magabiztos alkalmazása.

Ezek már utolsó tanulmánykötetében, az Arcképvázlatok és tanulmányokban (1962) jelentek meg. A könyv mégsem általuk lett gazdagon ígéretes. A halál előtt álló tudós rendezi itt hagyatékát: nem hajszolja a lehetetlent, nem akarja emlékeit, ismereteit, őrizgetett ötleteit gyorsan egészbe illeszteni, csak a gondolatmagvakat rakja egymás mellé, remélve, hogy az olvasó is megsejti majd, mi nőhetett volna ki belőlük. Arcképvázlataiban illő keretet teremtett színes egyéniségéhez.