Tolnai Gábor

Az első pillantásra talán meglepő, hogy Tolnai Gábort (1910) az esszéírók között említjük. Hiszen elsősorban egy régi kor, a 17–18. század irodalmának és műveltségének kutatójaként vált ismertté, s ezen a tudományterületen az ő felléptekor a pozitivista irányzat volt az uralkodó. Tolnai is vállalta a tényfeltárás munkáját, s mindig ügyelt mondanivalóinak szilárd megalapozására. Célját azonban nem ebben látta. Legjobb írásai igényes és mértéktartó esszék: letűnt korszakok és alakok élővé rekonstruált képei. Apafi-tanulmánya, a Szegény együgyű fejedelem (1940) főként szuggesztivitásával kap meg. S a Teleki Mihályról, Tóthfalusi Kis Miklósról, Bethlen Miklósról és Erdély változásáról szóló esszéit is ez a vonzó előadás, beleélő készség, a kor gondolatvilágának s hősei érzelmi és lelki életének megértése jellemzi. A feltárható tények mögé hatoló igyekezete teszi lehetővé, hogy miközben felidézi a Voltaire-fordító Lázár János alakját (1942), a felvilágosodás erdélyi előzményeinek oly szövevényes és ellentmondásos problematikájába is bepillantást enged. 1945 előtti fő művét, a Régi magyar főurakat (1939) is az esszé szintétikus szemlélete jellemzi: közvetlen célja egy életstílus vizsgálata, de minthogy vizsgálódásai során következetes, végigtekinti a választott kor politikai, művelődési, irodalmi, zenei és művészi viszonyait, s képes bemutatni {93.} a magyar főúri osztály történelmi szerepének változásait, majd dekadenciáját is. Ezekből az írásokból eleven könyv bontakozik ki a 17–18. századi erdélyi irodalomról és kultúráról, melynek középpontjában az irodalomtörténeti értékű és művészi alkotásként felfogott emlékirat-irodalom áll.

Tolnai esszéírói szándéka azonban más jelekben is megmutatkozik. Ő ugyanis nemcsak egy régi kor kutatója, hanem a modern magyar irodalom cselekvő résztvevője is. Pályája elején a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik alapító tagja, később néhány évig a Kortárs szerkesztője. Írásaiban is megvallja korával való közösségét. Juhász Gyuláról, József Attiláról szóló emlékezései s irodalom- és tudománypolitikai cikkei (A XX. Kongresszus és az irodalomtörténetírás, 1956; Radnóti Miklós és a felszabadulás előtti szocialista irodalmunk egyes kérdései, 1958) ugyan vázlatosabbak és kevésbé kidolgozottak, mint az említettek, de így is sejtetik régi és új erényeit: személyes emlékeiben bensőséges, de nem reked meg a felületi apróságoknál, s elvi állásfoglalásaiban az új, marxista szemlélet kialakításáért küzd.