Sőtér István

Az esszéíró nemzedék második hullámának legjellegzetesebb képviselője Sőtér István (1913). 1945-ben így emlékezett Halász Gáborra: "Azokban az években, mikor az Értelem keresésének, Halász Gábor első és egyetlen tanulmánykötetének írásai napvilágot láttak, csalókán ,európainak' és ,humanistának' tetszett felettünk az égbolt: angol és francia művektől voltak visszhangosak napjaink, új regényforma született, kísérlet és játék akkor először nyertek polgárjogot az irodalomban, s amily örömest tévedtünk el Proust tündérkertjében, ugyanolyan nyugalmat és biztonságot nyújtott, hogy ismertük, ami a csillagvirágos bozóton túl feküdt: fasorok, vízimedencék és pázsitok szép rendszerét: a latin műveltséget." A többes elsőszemély jelzi: nemcsak Halász Gábort, Sőtért is jellemzik ezek az emlékező sorok. S a rokonságérzést az idősebb társ is kifejezte: ő vezette be Sőtért az irodalmi világba, mint a "század gyermekét".

Mégis – vagy éppen ezért – az induló Sőtér először az esszéíró nemzedék nagyjaival szállt vitába. 1939-ben Szerb Antal bírálatával állította szembe a legfiatalabbak önarcképét (A legújabb nemzedék arca). Szerb a "mánia és révület" hiányát vetette szemükre. Sőtér szerint a fiatalság nem kezdhetett forradalmat, mert forradalma valójában konzervativizmus lett volna; a lobogás és a lázadás mégsem hiányzik belőle, csak más formában jelentkezik; míg az idősebbek csodakeresése gyakran divat volt, a legfiatalabbak azért hisznek a csodában, mert megalkuvást nem tűrő szükségük van rá, hiszen a forradalomban, "amit sorozatosan kompromittáltak előttük", már nem hihetnek. Szerb Antal pályaképe jól mutatja, hogy ez a véleménykülönbség a történelmi fáziskülönbségből eredt: az idősebbek szavát az a tapasztalat tette bírálóvá, mely saját fiatalkori eszményeiktől is elfordította őket. Halász Gábor bírálata mindezt kétségtelenné teszi (Az ébredő város. Egy folyóirat margójára, 1943). Nem újrakezdők, hanem folytatók – mondja az Ezüstkor íróiról, Sőtér nemzedékéről –, visszavágynak a játékosságba, melyet már az idősebbek is levetni szeretnének, prózájuk nem érezteti az "új rettegéseket, a mai {94.} regény valóságát ..., álmodozva hoznák meg a realizmust, langyosan a szenvedélyt, lágy, ködös hangulatokból gyúrnák a csont-, izomembereket ... " Sőtér vitacikke (Válasz egy margójegyzetre, 1943) arra a "függetlenségi" küzdelemre emlékeztet, melyet egy évtizeddel előbb Halász Gábor kezdeményezett Babits ellen: az igazság mindkét esetben annak az oldalán állt, aki már megjárta a maga kora poklait. Vitájukban voltaképpen egy eszmény viszontagságos útját figyelhetjük meg. Halász Gábor a klasszicizmustól indult el, végigélte a modern polgári regény forradalmát s az új realizmushoz érkezett. Sőtér a kiinduló és a végpont egyesítésére törekszik. Szerinte a realizmust nem lehet elkezdeni, legfeljebb eljutni lehet hozzá; tehát az igazi új realizmus csak klasszicizmus lehet – klasszicizmus, mely legyűri és megfegyelmezi tulajdon ellentétét: a romantikát és a játékosságot. Ez az érvelés joggal küzd az organikus belső fejlődés lehetőségeiért, dialektikája azonban elvont: csak a lélektani folyamatra figyel; a kísérletezés jogát követeli, s észre sem veszi, hogy kísérletén már túlhaladt a kor. Sőtér István később maga is felismerte ezt: idézett emlékcikkében nemcsak a kegyelet mondatja vele, hogy vitájukban Halász Gáboré volt az utolsó szó. Ezzel nem is kellett oly nagy tévedést vállalnia: ő és nemzedéke valóban csak folytató volt, de annak a küzdelemnek a folytatója, melynek a klasszicizmus eszménye adott irányt és fegyvert a zavaros korban. Jó ideig ez szabja meg tanulmányai és bírálatai logikáját.

A "játékos" irodalom híve, természetes tehát, hogy felfedezi Giraudoux-t, de azt is megsejteti, hogy az összhang szépségét csodálja benne (Harc az angyallal, 1935). S hogy e "játékos" szellemben klasszikus erényt keres, Ligne-tanulmányában kétségtelenné teszi: Larbaud és Giraudoux ősét látja e 18. századi francia főúrban, a kertek és levelek művészében, s azt olvassa ki boldog életéből, hogy "a klasszicizmus nem a hidegség művészete, hanem a nyugalomé, a szépségé, a gyönyöré és a bőségé" (A legboldogabb ember. 1943). Klasszicizmus-felfogásának megfelelően a barokkot közelebb érzi eszményéhez, mint az antik formák és hagyományok kultuszát (Klasszicizmus és barokk, 1936). Gyergyai szemléletének egyensúlyát azzal a klasszicizmussal magyarázza, melyhez "csak a modernség teljes átélése juttathat" (A mai francia regény, 1937). Eszményének leghatásosabb igazolóját Gide-ben találja meg, kinek fejlődését a tékozló fiú parabolája szimbolizálja, mely nem csupán a lázadás, hanem a megtérés értelmét is felfedi. Útja – írja – "az irodalomban: a klasszicizmusé, az életben pedig valamivel később: az emberi közösség, a közösségi lelkiismeret és felelősségérzet vállalásáé" (Betegség és klasszicizmus, 1944). Ez a gondolatmenet tehát alig érintkezik a kor társadalmi problémáival, mégse független tőlük: nosztalgia árad belőle, a teljesség és a tökéletesség vágya. S a nosztalgiát olykor a tiltakozás váltja fel. Mint Eckhardt Sándor könyvének méltatásában: "Nem akarjuk védeni a francia hibákat, de van olyan ,rend', mellyel szemben irigykedve áhítjuk fegyelmezett, éber ,rendetlenségüket', van olyan ,alaposság', mely mellett ,felületességük' mélyebbnek, emberibbnek tűnik fel" (A francia szellem, 1938). A háborús évek elején a korral való szembefordulás igénye nyilatkozik meg a révület-kultuszban is, bár ez az igény inkább csak hátatfordításként valósulhatott meg: Emily Brontë remekművét úgy olvassa Sőtér a felszabadulás előtt, mint a visszataszító világgal dacoló, látnoki költészet igazoló iratát (Egy "eszményi" regény, 1941–1946).

{95.} Ezekben az években a magyar irodalomról ritkábban szól, de ha szól, fenti gondolatmenetét folytatja. Azt a Babitsot idézi, aki forradalmivá tette a "megtartó és őrködő" konzervativizmust, akinek legfőbb erénye a fegyelem, a lélek ébersége, s aki el tudott vetni magától minden cifrázatot (1941). És Krúdyt, a révület és a zenei mágia magyar írómesterét, aki "nem akart változtatni a világon", s talán csak "Rezeda Kázmérral akart bosszút állni pénzéhes, anyagias korán", s akinek "műve így lesz mégis tiltakozó és ébresztő, megkésett romantikájában így készít elő valamiféle megújhodást" (1941).

Esztétikai vitáiban a történelem döntött: a második világháború és a felszabadulást követő társadalmi változás minden koncepciót és kísérletet hiteles mérlegre tett. Sőtér tudatosan vállalta ezt a megméretést: első gyűjteményes tanulmánykötete, a Játék és valóság (1946) lelkiismeretvizsgáló múltbanézés és tájékozódás a jövő felé. Bevezető tanulmányában maga mondja ki, hogy "sohasem lehetett időszerűtlenebb és feleslegesebb a 'játék', mint a magyarság legsúlyosabb megpróbáltatásainak előestéjén." De a történelmi tapasztalat és a marxista irodalomszemlélet – különösen Lukács György – hatása a megtartható értékeket is tisztábban láthatóvá tette számára. A múlt kategórikus elutasítása túlságosan kényelmes és felületes önbírálatot szült volna, Sőtérnek tehát arra is választ kellett keresnie, mi fűzte régi eszményeihez. Az irodalom és a valóság szembesítése tette lehetővé válaszát. Lukács György meghatározásából indul ki: a realizmus a teljes valóság megragadása. De vajon a magyar társadalmi fejlődés módot nyújtott-e a teljes valóság megragadására? Hiszen "a valóság nem mindig és feltétlenül jelenvaló: ami körülöttem történik, ami körülvesz, még ridegségében, kegyetlen tárgyilagosságában sem mindig a ,valóság', hanem talán annak valami csökevény, lappangó, halódó vagy átmeneti állapota ... Vannak a valóságnak nagy sugárzó periódusai ... s vannak korszakai az álomnak, a talányos félhomálynak." Tehát a Halász Gáborral folytatott vita fő tételei kaptak itt új értelmet: Sőtért éppen a társadalmi igényű irodalomszemlélet segítette annak felismeréséhez, hogy a magyar szürrealista kísérletek éppúgy az összekuszálódott magyar társadalom termékei, mint az uralkodó magyar regényfajta, melyet a novellisztikus széttöredezettség jellemez. S ez a felismerés a kísérletezés védelméhez is új érvet szolgáltatott. Mert ha a "játékos" irodalom a valóság kifejezésének ugyan kényszerű, de lehetséges eszköze, akkor hívei kísérleteit nemcsak az organikus belső fejlődés joga igazolja, hanem a kor is. Sőtér szerint ezért vezethet át az Ezüstkor íróinak az útja az új Magyarországba. Érthető tehát, hogy 1945 és 1949 közötti vitacikkeinek fő célja a szürrealizmus és a realizmus szintetizálásának elméleti igazolása. "A harmadik nemzedék kétségbeesett harca – írja a Testvértelen nemzedékben (1947) – a realitás és az irrealitás, a játék és a valóság, a kötetlenség és a törvény, a magány és a közösség lehetőségeivel: csak másodsorban formai vagy esztétikai jelenség – lényege szerint e viaskodás egy kibontakozó erkölcsi igényről tanúskodik, s igazi sugallója éppen a forradalmi őszinteség." A Prófétikus esztétikában (1949) pedig e küzdelem mechanikus lezárásának veszélyeire hívja fel a figyelmet. Szerinte a fejlődés során az izolált Én ismét Emberré, azaz kapcsolattá válik, de a régi világ elutasítása nem érvényesülhet gépiesen: végig kell járni az utat a döntésig, mert csak így alakulhat ki a valóban új irodalom, mely nem tétel-, hanem probléma-irodalom. Ezek a gondolatok már túlmutatnak az Ezüstkor vitáján: a felsza-{96.}badulás utáni évek friss, termékeny töprengéseit idézik, melyek folytatása annyira hiányzott a következő évek irodalmi életéből.

Sőtér nemcsak elméletileg küzdött a szerves fejlődés jogáért. Önvizsgáló és jövőt kutató cikkeinek gondolatmenetét kritikai "gyakorlata" is követi. Nem tagadja meg a játék és révület íróit, de figyelmét már főképpen a szolgálat hívei kötik le: a modern angolokról és amerikaiakról ír, a francia elkötelezett irodalom alkotásait elemzi, majd sorra veszi a realizmus klasszikus örökhagyóit, a humanizmus megújhodásának lehetőségeit vizsgálja s kitekint a szovjet irodalomra is. (Világirodalmi tanulmányainak gyűjteménye: Világtájak, 1957.) Magyar tárgyú írásai még meggyőzőbbek. Először rokon szellemű kortársainak állít emléket: Halász Gábornak (1945), Hevesi Andrásnak (1945), Gellérinek (1946) és Radnótinak (1947). A továbblépés igényét ezek a portrék is kifejezik, de – természetesen – töredékesebben, mint az elvi cikkek. A Négy nemzedék című költői antológia (1948) viszont azoknál is teljesebb és kidolgozottabb képet ad. E gyűjtemény előszavában és portréiban voltaképpen a modern magyar költészet vázlatos monográfiája rejlik, s ennek vezérgondolatát ugyanaz a szintetizáló szellem szabja meg, mely önvizsgáló töprengéseit áthatotta.

Útját ezután nem annyira a kísérlet és a vita, hanem a kiküzdött elvek alkalmazása jelzi. Az Eötvös-monográfia (1953) a marxista irodalomszemlélet igazságának egyik legmeggyőzőbb dokumentuma. De míg itt csupán a háttérben munkál a keresés időszakának tapasztalata, addig a következő nagy művében ismét láthatóvá válik fejlődése folytonossága. A Nemzet és haladás (1963) korszakmonográfia. Írója nagy és változatos területet tekint át: a történelem, az eszmetörténet, az egyéni életművek s a műfajtörténet vizsgálatából meríti érveit. A műelemzést, az irodalomelméleti kérdések taglalását és az összehasonlítást egyaránt igénybe veszi. Műve valóban szintézis. Ugyanaz a tájékozódó szenvedély és nagyvonalú anyagkezelés nyilatkozik meg benne, mint esszéiben.