Szabédi László

Szabédi László (családi nevén: Székely László) 1907. május 7-én született az erdélyi Sáromberken, elszegényedett nemesi családból. Apja vasutastiszt volt. Tanulmányait Kolozsvárott és Strasbourgban végezte, unitárius teológiával és irodalomtörténettel foglalkozott. Egy ideig Aradon volt tisztviselő, majd Kolozsvárra került színházi dramaturgnak. 1931 és 1938 között Erdély legnagyobb magyar napilapjának, a kolozsvári Ellenzéknek volt belső munkatársa. Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolása után a közélet küzdelmeitől egy kis faluba, Báréba vonult vissza tanítónak. A felszabadulás után a kolozsvári Világosság munkatársa lett és 1947-ig a sepsiszentgyörgyi Magyar Népi Szövetség egyik szervezője és vezetője. 1947-től haláláig a kolozsvári Bolyai Egyetemen tanított esztétikát. 1957. április 19-én öngyilkossággal vetett véget életének.

Pályakezdő korszaka a húszas évek derekára teendő. Ekkor született költeményeit még belső bizonytalanság jellemezte, amely abból következett, hogy nem tudta még ellentmondásmentesen kifejezni erősen intellektuális költői mondanivalóját azokkal a hagyományos zárt lírai formákkal, amelyekkel próbálkozott. Költeményei a világ zajától elforduló és elvont emberi tartalmakat kereső polgári humanistáról tanúskodtak.

Önálló hangját, egyéni kifejezésmódját a harmincas években találta meg. Továbbra is a rímet s a zenei ritmust kedvelte, sorain gyakorta áthallatszott a népdalok és népballadák hangja is, verseinek zártsága mégis fellazult, s az enjambement-ok gyakori alkalmazásával a hangsúly a versek gondolatiságára került. Magányossága, elzárkózása ebben a korszakában még csak fokozódott, s versei egyre komorabbá váltak. A fájdalom s a bánat, mely visszatért bennük, elvont, személytelen és testetlen volt, körülhatárolni, megnevezni nem tudta őket. A valóság ijesztő "ősvilágként" jelent meg költeményeiben, veszélyes ingoványként, amelyen óvatosan lépkedhet csak a költő, nehogy elsüllyedjen. S mert merőben idegennek érezte magától ezt a világot, visszautasította azt is, hogy alakulásába beleszóljon:

Ha nem segítek rajtad, elmerülsz, tudom,

belesüllyedsz a süppedékes ingoványba.

De én nem nyúlok a világhoz! Nem tudom,

ki csinálta, és nem tudom, miért csinálta.

(Idegen tündér)

{959.} Elfordulása a világtól ebben az alkotói korszakában nem tartalmazott a költészetén belül megnyilvánuló társadalmi-politikai indítékokat. Elefántcsonttornya nem a fennálló rend elleni tiltakozásképpen épült fel, sokkal inkább a világnézeti bizonytalanság és a művészet arisztokratikus, esztéticista féltése hozta létre. Már a harmincas években írott költeményeiben is fellelhető azonban néhol a kitárulkozás, a világ felé fordulás vágya (Szabédi nagyréten) és az esztéticista bezárkózó magatartás bírálata.

Költészetének következő állomásán, a negyvenes évek első felében ez a vívódó, önbíráló hang elmélyült. Egyre inkább két pólus kristályosodott ki benne: az elzárkózás és az elzárkózást feloldó kitárulkozás. Versei egymással feleselgettek, hol az elefántcsonttorony, hol pedig az elefántcsonttorony lerombolásának igazát vallva. De az ellentét mindkét oldala egyre magasabb feszültségű társadalmi töltéssel telítődött, érvei, indokai egyre konkrétabbak lettek. A visszavonulás, az elzárkózás most már félreérthetetlenül a fasiszta rendnek szólt. A soviniszta eszmék elleni nyílt kihívás volt, amikor a bécsi döntés után román népdalokat kezdett gyűjteni (Báréi csujogatások), az Üdvözlégy szabadság című költeményében pedig keserű rezignációval fogadta az Erdélybe bevonuló magyar csapatokat, s a polgári humanizmus hangján intette őket, nehogy "bosszúálló börtönőrök" legyenek. Azokban a költeményeiben, amelyekben áttörte a magaépítette elefántcsonttorony falát, a nemzet és faj divatos jelszavai helyett következetesen a nép szót használta, tudatosan hirdetve e szóhasználat eszmei tartalmát is:

Beszélj örökké a nyomorultakról,

álmodban is kiáltsd: a nép! a nép!

(Ars poetica)

A tétlen kivárás elutasításánál, a cselekvés szükségszerűségének felismerésénél többre nem jutott azonban ezekben a költeményeiben sem. A cselekvés puszta óhajtása volt ez anélkül, hogy tudta volna, mit lehet cselekedni, s így eljuthatott volna a tettig.

Költeményeinek alaphangja így továbbra is a bizonytalanság, tanácstalanság és pesszimizmus maradt. A jövőt, a nép ügyét, a történelmet sötétnek és reménytelennek látta. 1944-ben megrendítő költeményben fejezte ki keserűségét, félelmét, baljós sejtelmeit: Egy asszonyhoz, akit a fia fog meg ölni. A modern magyar gondolati líra egyik legszebb, legmegrázóbb költeménye ez. A fasizmus rontásáról szól, az attól való félelemről, hogy a bűnös világ talán bűnt szülhet csak újra, a bűn nemzedékről nemzedékre száll majd, s az ember egyre kegyetlenebb lesz. A keserű hang, a kétségbeesés mögött az emberiség féltése és szeretete szólal meg benne.

A felszabadulás után végérvényesen kilépett az elefántcsonttoronyból, költészete kitárult. Fejlődését hosszú időre megakasztotta azonban a sematizmus ideje, s elsorvasztotta költészetének addig legvirágzóbb ágát, gondolati líráját. Válogatott verseit 1955-ben jelentette meg a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, a kötet utolsó költeményének dátuma 1953.

Lírai versek mellett 1936-ban írt egy verses novellát (Kelen Péter) és egy verses drámát is (Délia). Prózaíró tevékenysége szintén számottevő volt, bár költészetének értékén alul maradt. Veér Anna alszik címmel 1941-ben jelent meg egy novellás kötete.

{960.} Írói pályáját végigkísérte tudományos munkássága: esztétikai, irodalomtörténeti, nyelvészeti tanulmányai. Elméleti művei közül kiemelkedik A magyar ritmus formái című 1955-ben megjelent verstana.