Szemlér Ferenc

Székelyudvarhelyen született 1906. április 3-án. Középiskolai tanulmányait Brassóban és Gyulafehérvárott végezte, majd a bukaresti egyetem jogi karán tanult tovább. Tanulmányainak befejezése után Brassóban telepedett le, s ügyvédi gyakorlata mellett számos lapnak is munkatársa lett: így a Korunk, az Erdélyi Helikon, a Nyugat, a Válasz, a Havi Szemle, a Déli Hírlap, a Brassói Lapok, a Kelet Népe közölte írásait. 1942-ben Baumgarten-díjat kapott. A felszabadulás után a romániai magyar irodalmi élet egyik vezetője, szervezője lett. Munkásságát 1953-ban Állami-díjjal jutalmazták. Szerkesztette az Igaz Szó című romániai magyar folyóiratot, 1956-tól 1965-ig a Román Népköztársaság Írószövetsége titkára volt.

Első verseskötete 1930-ban jelent meg Éjszakai kiáltás címmel. A kötet egyszerű, közvetlen hangú, póztalan költeményeket tartalmazott; gáttalanul hömpölygő szabadvers formában. "Őszintén s frissen ömlő szavak – írta róla a Nyugatban Sárközi György – költői ködöktől nem zavart józansággal, világossággal: egy egészséges fiatalember beszélgetése, aki verseibe sűrítve, erőteljes képekbe kondenzálva mondja el merengéseit és vágyait, meglepetéseit és meghökkenéseit. A szabadvers beszéd-formája itt természetesen simul a beszélgető tartalomhoz."

Első költői korszakát fiatalos életöröm és derűs, de felületes szemlélődés jellemezte. A természet, az ember és az ember alkotta világ harmonikus egységben jelent meg költeményeiben. A harmincas évek elején áttért a szigorúbb, zártabb lírai formákra, s e formai változást nyomon kísérte szemléletmódjának alakulása is. Versei lehiggadtak s az embert és természetet derűs egységbe olvasztó lelkes panteizmusába már csendes bánat és fájdalom is vegyült:

Így lassan-lassan összefoly az ember és a táj

a végtelenség nyomása szinte fáj.

Egy szót ha szólsz, ezerfelől felel visszhang neki

s már nem tudod, hogy ezt a szót vajon ki mondta ki.

(Ember és táj)

Versei mind komorabbá váltak, az örömből múló pillanat lett vagy az egyszer majd végső reménysége. A világra csodálkozó lelkes tekintetből fürkésző pillantás, amely már észrevette a gondot és keserűséget is. Az Ó, költő, énekelj című költeményében József Attila szava visszhangzott: "Ó költő, énekelj, kiálts, hogy tejet, húst és kenyeret". Hitler uralomrajutásakor pedig aggódva írta: "mi is reszketve várjuk, mit hoz nekünk a tél" (Gyimesi eső). A konkrét társadalmi tartalom azonban egyelőre még csak esetlegesen jelent meg lírájában, legtöbb verse elvont és általános volt. Egyelőre még csak arra döbben rá, hogy az ember és a társadalom viszonya korántsem olyan harmonikus {961.} mint azt eleinte hitte. A társadalmi világ elől azért a természet szépségében és a szerelem boldogságában keresett menedéket, amelyből ritkán merészkedett csak elő. Néha a végső elkeseredés kerítette hatalmába:

Ballagsz egyedül a tar terepen, ereidben zajlik a vér,

meghalt az idő s körülötted a mély, torz semmibe tágul a tér,

mint vak gladiátor a durva körönd közepén nem látja a kört

most már te se látod a körbefutó tájat s nem látod a tört,

halk alkonyi fényt, csak önmagad, kinek útja a semmibe vész.

A bizonytalanságon és pesszimizmuson a harmincas évek végén kezdett úrrá lenni. Kezdte megérteni a polgári társadalom mozgásfolyamatát, s kezdte kibogozni összekuszálódott világképét. Magánéleti lírája melegebb hangúvá, mélyebb zengésűvé vált (Kiről beszéljek, Titok között), és átitatta a költő közösségtudata, felelősségvállalása (Fegyverszünet, Pannihoz). Költészete ettől kezdve mind gyakrabban telítődött konkrét közéleti tartalommal. A romániai magyar kisebbségi sors problémáit a társadalmi haladás nézőpontjából vetette fel, s az erdélyi magyar közösség féltése és szeretete a népek barátságának és összefogásának kinyilatkoztatásával párosult verseiben. Amikor II. Károly 1938-ban bevezette Romániában a fasiszta diktatúrát, eljutott a nyílt, harcrabújtó baloldali ellenzékiséghez:

Ti most házakba

(Vadak ellen)

Baltát vagy fegyvert

tán megmentitek

A háború alatt bátran, messzeszólóan hallatta az antifasizmus hangját az erdélyi magyar lírában. Megszólaltatta az egyszerű emberek békevágyát (Őrség, Nyári este): egyik legszebb költeményében, az Emlékben keményen számot vetve az egész fasiszta rendszerrel, a reménytelenség legsötétebb órájában is felcsillantotta egy "folttalan jövő", a fasizmus bukásának reményét. A pusztító háborúval, a fasiszta rombolással szemben az élet megújulását hirdette, az ifjúság, a szerelem, az emberség igazát (Rólad beszélek, Hogyha gondot viselnél rám, Vacsora, Segíts, remény!, Hatalmas élet). 1944-ben a Szabadsághoz című szép ódájában köszöntötte a felszabadulást.

A felszabadulás után új szárba szökkent költészete. Visszatért pályakezdő korszakának derűs, életvidám hangja s társult a társadalmi tudatossággal és a szocializmus építésének pártos támogatásával. A sematizmus egy ideig erős nyomot hagyott az ő költészetén is, de az ötvenes évek második felétől kezdve fokozatosan leküzdötte. Meleg, férfias lírája eleven közéleti érdeklődéssel kíséri a román szocialista társadalom fejlődését, a romániai magyarok életét, amint a Változó vidék című költeményében vallja: "Tágult | szemmel vigyázom, mint ragyog a napban | a föld megújult arca ..."

{962.} Szemlér Ferenc költői fejlődését végigkísérte prózaírói – regény-, tárca-és novellaírói – tevékenysége. Elbeszéléseiben eleinte szimbolikus formában mondta el véleményét koráról (Szondy két apródja, A tudás fája, A gyémántpor), majd a harmincas évek derekától kezdve mind nyíltabban és tudatosabban ábrázolta a romániai magyarság gondjait (A miniszter anyanyelve, Fejéregyháza, Bukaresti emlékkönyv, Más csillagon); mind bátrabban bírálta a fasiszta rendszert (Búcsú az ifjúságtól, Balázs, Egy költő halálára). Legjelentősebb prózai alkotása, az Augusztustól–augusztusig című regénytrilógiája 1964-ben jelent meg. A mű széles történelmi tablón mutatja be az erdélyi magyar értelmiség útját 1940-től 1944-ig, a második "bécsi döntéstől" Horia Sima légionáriusainak fasiszta puccskísérletéig.