Nagy István

Nagy István élete és írói munkássága eszmélésétől kezdve szorosan összefonódott a forradalmi munkásmozgalommal. Ő is, mint példaképe, Gorkij, az "élet egyetemén" nyerte képesítését, de ez az "egyetem" nála kezdettől fogva a szervezett munkásság, az illegális kommunista párt iskolája. Gorkij íróként lesz szocialista forradalmár; Nagy István forradalmárként író. "A szervezett szocialista munkásság nélkül sohasem lettem volna azzá" – vallja egy önéletrajzi visszaemlékezésében. Valóban, a munkásmozgalom kibontakozása, a vallási, nemzetiségi ellentétek föloldódása, a parasztság és kispolgárság felé visszahúzó nosztalgiák leküzdése: műveinek nemcsak témáját, problémavilágát adják, hanem e rendkívül bonyolult történelmi küzdelem jegyében születtek: az erdélyi, soknemzetiségű munkásosztály "genezisének" művészi megfelelői.

1903-ban született; már apja is lelkes szakszervezeti tag; a gyermek Nagy István esténként a Marseillaise dallamát hallja dúdolni, és "Petőfi elvtárs" személyes megismeréséről ábrándozik. Apja odavész a háborúban és a fiatal asztaloslegénynek kell anyjáról és testvéreiről gondoskodnia. Szabadulása után hamarosan a kommunista párt aktivistája lesz. Az illegalitás nehéz körülményei között, a letartóztatás, a munkanélküliség örökös veszélyében születnek első írásai, melyeket egyszerre feszít felgyűlt írói mondanivalója és a politikai agitáció eleinte még nem tökéletesen harmonizáló szándéka. Saját költségén, összekuporgatott filléreiből adja ki első regényét, a Nincs megállást (1933), melyért letartóztatás, csendőrvegzatúra a honorárium, de tapasztalnia kell, hogy még azokat is – egyszerű munkásnőket, parasztasszonyokat – baj érte, akiknél ezt az elkobzott könyvet megtalálták. Így döbben rá, milyen felelősséget jelent a leírt szó, hogy ő semmit sem mondhat csak a maga örömére. Az előbb idézett tömör vallomás mögött ilyen életfedezet áll. De életének és művészetének, a történelemnek és írói sorsának mélyebb összefüggésére még inkább és mintegy jelképesen világít rá legnagyobb regényének, az Oltyánok unokáinak története. E regényt már 1934-ben írni kezdi, de 1935-ben börtönbe kerül. "A készülő regény szempontjából jó, hogy így történt. A börtönben tapasztaltak alapján félretettem az egészet. Amikor kiszabadultam, teljesen más indítással újra kezdtem a regényt. De 1940 tavaszáig csak az első részével készültem el. Akkor ismét félbeszakadt a munka, behívtak Besszarábiába tankfogó csapdákat ásni, majd pedig Caracalba internáltak. És ez megint csak előnyére vált a készülő regénynek." Előnyére a késés, majd a sietés: a művet azért kell sebtiben befejeznie, mert a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyben megindult a románüldözés és minél előbb szükség van a történelmi mementó megjelentetésére.

Ez a kiragadott példa jól mutatja, milyen körülmények között alakult Nagy István művészete és mint használta fel a kényszerű körülményeket is a maga igazának erősítésére.

Pályája egyetlen, töretlen ívben visz föl e regényig. A Nincs megállás körül született karcolatok, elbeszélések (Csodabicikli, Jótékony prémeskabát, Csak halva szülessék) többségükben még plasztikus életképek csupán, kitűnőek {983.} élesek, de legföljebb valami sajátságos, kemény irónia emeli ki őket a naturalista próza konvencióiból. Mint Gaál Gábor írja, "bármennyi erő is nyilvánul meg bennük, csak éppen, hogy utal magára ... igazi tere voltaképp a széles sodrású mesének s az alakok áradásának helyet adó regény". Nem telik bele sok idő, s a szigorú kritikus tolla alól már kiszaladt az elragadtatott elismerés: "Nagy István nem is költ, hanem értelemmel lát el egy feje tetejére állított világot."

A fejlődés iramára mi sem jellemzőbb, mint hogy a Nincs megállás szerzőjét 1926-ban már az Erdélyi Szépmíves Céh drámapályázatának nyertesei között találjuk, Kós Károly és Tamási Áron társaságában. Igaz, álnéven pályázott, de az Özönvíz előtt kolozsvári bemutatóján az ünneplő szervezett munkásság és a fanyalgó "hagyományos" közönség előtt kiderült, kit rejt az "Asztalos Miklós" név. E dráma szerkezete még gyakorlatlanságra vall, de alakrajza tökéletes.

Ezidőtt íródik a Külváros című társadalomrajz is, mely mintegy nekifutás, előkészület A szomszédság nevében (1941) című regényhez. Ez a mű egy külvárosi kommuna születésének története. Kolozsvár proletárnegyedében, a "Boldog utcán túl", munka után loholó, férjükért aggódó, elhagyott és egymásra acsargó asszonyok élik a maguk szürke, kilátástalan életét. De egyszerre megmozdul ez az anarchikus ember-tenyészet. Közös vállalkozásba kezdenek: segélyezőt, bölcsődét, közös konyhát szerveznek, játszóteret építenek. Nagy István kitűnően ábrázolja, hogy ez a szervezkedősdi valami nagyobb "ügy" pótlékaként jelentkezik először, félig-meddig csak játék, elfeledkezés a mindennapi gondokról, de a sok hercehurca közepette egyszerre csak ott a szemünk előtt az összetartó, erejét ismerő proletárközösség. Nagy István egy pillanatra sem téved át az allegorikus ábrázolásba, mégis ezek az együgyű, házsártos vagy irigy asszonyok, a maguk "közösével" egy osztály és egy világrend születésének útját járják végig. "Közösüket" betilthatja a hivatal, gyermekgondozójukat átveheti a kegyes hölgyek valláserkölcsi alapon álló szervezete, a szívükből nem lophatják ki, amit a maguk erejéből megszereztek. Takács néni örökké emlékezni fog rá, hogy éjnek idején, titokban ő is lecsúszott a gyermekeknek épített csúzdán – s ez azért lett élete legboldogabb pillanata, mert annak örült, hogy másokért tehetett valamit.

Ugyancsak a negyvenes évek elején (1943) jelenik meg a Boldog utcán túl című elbeszéléskötete. E válogatás legérettebb alkotása a címadó hosszabb elbeszélés, egy városba szakadt, munkássá lett parasztlegény ábrázolása, valahogy mindig balul sikerülő tüsténkedése, hogy összekaparhasson magának annyi pénzt, amivel a falujába visszamehetne. A főhős végül lelkében is munkássá válik – honossá a befogadó osztályban.

Nagy István írásainak különös jelentősége volt a hazai magyar irodalomban. A bécsi döntés után könyvei Magyarországon jelennek meg. Nagy István, Asztalos István novellái és regényei a Korunk betiltása után így szinte kizárólagosan képviselték a szocialista prózát irodalmunkban. Ezen túlmenően, mikor a nemzetiségi uszítás fölerősödött a hivatalos propagandában, a türelem és egymásrautaltság ábrázolásával mindketten ártalmas illúziókat oszlattak és rámutattak a nemzetiségi probléma pozitív megoldására. Ez a történelmi igény hatott sürgetően az Oltyánok unokái című Nagy István-regény születésére is. Ez a mű természetesen jóval több, mint egyszerű agitáció a román–magyar barátság mellett. A szélesen hömpölygő regény egy román {984.} szegényparaszt család széthullásának megrendítő rajza. Az első, falun játszódó rész nagyszerűen mutatja az író hatalmas anyagismeretét és mély beleélőkészségét. Milusea, ez az Olt menti falu, alapsejtje annak a balkáni feudálkapitalizmusnak, mely egyesíti magában a legmohóbb és legprimitívebb pénzszerzést a leggátlástalanabb elnyomással. Görög származású földesura együtt gürcöl adósaival és jobbágyaival, s ugyanakkor szemérmetlenül kifosztja őket. Ez az alak is bűnös és áldozat egyszerre. Ebben a regényében Nagy István kitör a szociográfikus, dokumentáris realizmus korlátaiból, nem társadalomrajzot ad, vagy egy közösség együttes fejlődését követi nyomon, mint a Külvárosban vagy a Szomszédság nevében sokalakos kompozíciójában, hanem emberi sorsok sokszor szinte végletesnek tetsző fordulataival fejezi ki a történelem mozgását. Milyen jellemző az öreg Ileánának tragédiája! Megharapja egy veszett kutya, s Bukarestbe küldik, hogy oltassa be magát, de az asszony annyira nem bízik semmilyen "felsőbbségben", hogy még fiaival is összevész, és megszökik. Mikor odahaza kitör rajta a betegség, vele együtt az évszázados paraszti düh is, a földesúr ellen. A könyv második része a városba vetődött két Oltyán fivér útját mondja el. A serdülőkorban még önző és fékezhetetlen Alexát a bosszúvágy, a tudásszomj eljuttatja a forradalmi munkásmozgalomhoz, a jámbor, igazságszerető Dimitriben pedig éppen jótulajdonságai fordulnak a visszájukra, mert képtelen szembenézni a valósággal. Ebben a részben remekel leginkább Nagy István, mikor a német mesteremberekből, román és magyar vándormunkásokból összeverődött kollektíva sorsában megragadja a hallatlanul izgalmas folyamatot: miképp lesz ebből a sokfelől jött hadból egységes munkásosztály, s a szolidaritás jegyében miképp csapódnak ki, lepleződnek le a nemzetiségi előítéletek. Még a kis inasgyerek is "úgy érezte, mintha Vasile, a román kovács és ez a magyar gépész egy anyának lennének a fiai. Egy olyan közös anyának, aki lehet, hogy Szent Anya, de az is lehet, hogy csak egy igen jó vénasszony, ki a nagyvilágban bódorogva itt is, ott is elhagy egy-egy jó fiat, hogy mindenféle nyelven pártjára keljenek a szegény fiatal inasoknak."

Az Oltyánok unokái témájánál s méginkább nagyszerű művészi kidolgozásánál fogva nemcsak az író életművében áll a csúcson, hanem megkülönböztetett helye van a két háború közti idők magyar prózájában is. E műben érik-szélesedik epikai ábrázolássá a József Attila lírájában megpendített eszme, a szocialista néptestvériség gondolata és ennek a munkásosztállyal való szoros kapcsolata. Az adott időszakban, mikor a fasizmus és a szovjetellenes háború körülményei között a szocialista próza minden más áramlata föld alá szorul, Nagy István regénye úgyszólván az egyedüli sikeres epikai vállalkozás, melyben a téma és a szocialista koncepció tökéletesen harmonizál. Újabb, már a felszabadulás utáni időkre átutaló szakasz epikai "nyitánya" az Oltyánok unokái: a népiség és a szocialista eszmeiség szoros összefonódásának egyik első jele.

A felszabadulás utáni időkben Nagy István intenzív és sokirányú tevékenységet folytat. Figyelmét az első években mindenekelőtt a közvetlen politikai küzdelem köti le. De publicisztikai írásain túl, ennek az időszaknak gyümölcse második drámai kísérlete, a Gyár ostroma, (1947) melyben egy munkáskollektíva küzdelmét örökíti meg a "kettős hatalom" korában, mikor egyszerre ura a gyárnak a tőkés és az üzemi bizottság. Ekkor jelennek meg a korábban betil-{985.}tott írásai is, így az Ember a jég hátán című hosszabb elbeszélés, melynek félig román, félig magyar főhősét a királyi Romániában mint magyart, a bécsi döntés után mint románt üldözik – és ő maga sem tudja már, kiféle is lenne. A 40-es évek végének terméke néhány novella, amely később a Legmagasabb hőfokon című regénybe (1951) torkollik. E mű egy államosított gyár igazgatójának, Bucsi Károlynak küzdelmét beszéli el, miképp ismeri föl a gyár sokféle rendű-rangú munkásában a barátokat és az ellenségeket. Asztalos Istvánhoz hasonlóan Nagy István is egyik fontos feladatának tekintette az ifjúsági irodalom ápolását. A még a felszabadulás előtti időkből való Réz Mihályék kóstolója az erdélyi próza legjobb erényeit sűríti: mindenekelőtt a színes, fordulatos nyelv, népmesei hangvétel adja sajátos báját. Témában, feldolgozásban modernebb kísérlet az Ácsék tábort vernek című pionir-regény (1961). Önéletrajzi visszaemlékezéseit több kötetben rendezte sajtó alá: A harc hevében (1949), Egy év a harmincból (1951), Huszonöt év, (1959).