Az irodalom általános helyzete

A felszabadulástól a fordulat évéig terjedő időszak politikailag a polgári forradalom funkcióit is betöltő népi demokratikus forradalom első szakasza volt, amely nem a burzsoázia vezetésével, csupán annak kényszerű részvételével, a munkások és parasztok demokratikus szövetségének alapján, a munkásosztály vezetésével ment végbe, s amelyben éppen azért adva volt a szocialista forradalomba való továbbfejlődés lehetősége. A fasiszta megszállók kiűzésével, a volt uralkodó osztályok államapparátusának szétzúzásával a Vörös Hadsereg teremtett hazánkban forradalmi helyzetet, de az új demokratikus hatalmat a felszabadult munkásság és parasztság a megmaradt belső reakciós erőkkel vívott súlyos harcban vívta ki. Ez a küzdelem – ha a parlamentáris rendszer keretei közt, a polgárháborút elkerülve, a szovjet csapatoknak az intervenciót kizáró jelenlétében folyt is – aktív tömegmegmozdulásokra építő éles, egészében forradalmi jellegű harc volt. Jellemzője, hogy a népellenes erők a Kisgazda Pártban való tömörülés taktikájával a Hitler-ellenes front falain belül vonultak fel. Ennek az ellenforradalmi blokknak támogatásával szerzett az 1945-ös novemberi választásokon a Kisgazda Párt abszolút többséget, s ezzel felmerült az angolszász nagyhatalmakra támaszkodó tőkés és nagybirtokos restauráció lehetősége. A Kommunista Párt kezdeményezésére és irányításával azonban a demokratikus erők tömeg-{1005.}megmozdulásokkal állták útját a földreform elleni támadásnak, leleplezték a Kisgazda Párt és a Szociáldemokrata Párt jobbszárnyát; a Baloldali Blokk létrehozásával megszilárdították a demokratikus nemzeti koalíciót, megakadályozták, hogy a politikai mesterkedések kirekesszék a munkásosztályt s a parasztságot a hatalom gyakorlásából. A Magyar Kommunista Pártnak ugyanakkor döntő szerepe volt a demokratikus rend megszilárdításában, a köztársaság kikiáltásában, a szénbányák és az ipari kulcsüzemek államosításában; a Kommunista Párt tűzte napirendre és valósította meg politikai szövetségeseivel a gazdasági stabilizációt, terjesztette az ország nyilvánossága elé az újjáépítés hároméves tervét, s éppen mert követeléseivel a szocialista forradalomba való átnövést igyekezett gyorsítani, lett az 1947-es választásokon az ország első pártja. Mindezek a gazdasági és politikai eredmények kormányzati és közigazgatási pozíciókért való éles harcot feltételeztek, együtt jártak az inflációra, nyugati kölcsönre spekuláló gazdasági szabotázs leküzdésével, a Magyar Közösség titkos szervezkedésének leleplezésével, majd a választások után a megoszlott reakciós pártok dinamikus szétforgácsolásával, s szükségessé tették a munkásegység feltételeinek megteremtését. 1945–48 közt hazánkban viszonylag békés eszközökkel megvívott népi demokratikus forradalom ment végbe, amely a magyar tőkések és földbirtokosok fasiszta diktatúrája helyébe a munkások és parasztok demokratikus diktatúráját állította, s a szocialista forradalomba való átmenet – a proletárdiktatúra – feltételét teremtette meg.

A felszabadulás a Horthy-rendszer hivatalos apologetikus irodalmát társadalmi bázisával együtt elsöpörte, megszüntette a fasizmus különböző változatainak közvetlen és közvetett cenzúráját; a szó legszorosabb értelmében felszabadította a magyar irodalom eladdig minden progresszív ellenzéki erejét. Irodalmunk ennek következtében sok új értéket mutatott fel, eszmeileg-esztétikailag lényegesen gazdagodott. Történelmi jelentősége volt annak, hogy a provinciálisan elzárt, illetve egyoldalúan a polgári irodalom felé orientált széles olvasóközönség megismerkedhetett a szovjet irodalom legjobb alkotásaival, a magyar szocialista emigráció műveivel; hogy régebbi és újabb alkotásaikkal szabadon jelentkezhettek a két háború közt a munkásmozgalomhoz közelállott írók; hogy az írói közvélemény széles rétegeivel érintkezést találva felléphetett a marxista irodalomértelmezés. Mindez azt jelentette, hogy irodalmunk történetében magasabb szinten, nagyobb hatékonysággal folytatódhatott marxizmusnak és irodalomnak az a megtermékenyítő találkozása, amelyet először 1918–19 hozott meg, s amelyet az ellenforradalom részben és csak átmenetileg függeszthetett fel.

A felszabadulás a magyar írók túlnyomó többsége számára meghozta a lehetőséget, hogy érvényesítse álláspontját a múlttal, mindenekelőtt a fasizmussal szemben; napvilágot láthattak a fasiszta megszállás ellen tiltakozó verses és prózai naplók, elítélően vallott a fasiszta barbárságról a líra és novellisztika, általában előtérbe került a Horthy-rendszer – világnézetileg különbözőképp árnyalt – kritikai ábrázolása. A marxista irodalomszemlélet hatékony fellépése nyomán az irodalmi tudatban növekedett a művészet társadalmi elkötelezettségének felismerése, s elméletben és művészi gyakorlatban egyaránt egészséges tájékozódás indult meg a realizmus irányába.

{1006.} Ha azonban ezeket az eredményeket azzal a forradalmi jellegű átalakulással vetjük össze, amely ezekben az esztendőkben végbement, akkor világossá válik, hogy irodalmi fejlődésünk megítéléséhez korántsem elegendő csak a múlthoz való viszonyítás. Irodalmunk egész ekkori arculata jelentős fejlődést mutat ugyan a felszabadulás előtti esztendőkhöz képest – csakhogy ebben a változásban nagyobb szerepe volt a régi uralkodó osztályok érdekeit szolgáló cenzúra megszűntének, a felelős demokratikus humanista hang szabad kifejezésre juttatásának, mint az új lehetőségek és követelmények vállalt szolgálatának. Irodalmunk túlnyomó része – akár a polgári irodalom a humanista eszmények viszonylag progresszív őrzésével, akár a népi irodalom a maga paraszti demokratizmusával, antifeudalizmusával – fasizmus ellenes volt, sőt különböző színezettel és érvénnyel Horthy-rezsim ellenes. De – eltekintve a szocialista vagy azzal rokonszenvezők megtizedelt táborától – a polgári társadalomra mint társadalmi rendszerre vonatkozó kritikája korántsem volt következetes. A felszabadulást egészében örömmel fogadta, de a politikai harcokból mindinkább kirajzolódó szocialista távlathoz való viszonya tendenciánként és személyenként más-más színezettel, de tisztázatlan, aggodalmas, fenntartásos volt.

A polgári íróknál ez az aggodalom elsősorban az ars poetica, az írói magatartás, az irodalom szerepének értelmezését illetően jelentkezett. A Horthy-rendszerrel és fasizmussal való szembenállás náluk elsősorban az írói integritás védelmét jelentette, a rossz politikától való elzárkózás a politikával szembeni általános bizalmatlansággal is párosult, ami pozitív program híján a felszabadulás után is az izoláció aggodalmas önvédelmére ösztökélt. Sokan szinte változatlanul fenntartották korábbi magatartásukat, ami a gyökeresen új helyzetben már akarva-akaratlan a demokrácia aktív támogatására szólító közéleti igénnyel szemben érvényesült. A Magyarok című folyóirat (1945–49), amely legelsőnek indult, kezdetben a marxista irodalomszemléletnek is teret adó koalíciós irodalmi orgánum volt. A Forum, a Valóság, illetve a Válasz megindulásától kezdve azonban szépirodalmi, de főként elméleti kritikai anyagára az antifasizmus, a demokrácia elismerése mellett mind jellemzőbbé lett a politikától való óvakodás, az irodalom társadalomszolgálatának elhárítása, annak vitatása, hogy az ilyenfajta szolgálat feladata-e egyáltalán az irodalomnak. Nagyjából ennek az ars poeticának jegyében vált ki a Magyarok kötelékéből és szervezkedett önállóan a fiatal polgári íróknak egy, később különböző irányokba továbbfejlődő, tehetséges nemzedéke is (Új Hold, 1946–48).

A népi írók magatartásának eddig is szerves része volt az aktív társadalmi elkötelezettség – náluk a probléma közvetlenül politikai síkon és esztétikai előítéletekben jelentkezett. A Válasz (1946–49) főleg szociográfikus riportjaival (Sarkadi Imre, Márkus István) sokban hozzájárult a parasztság földosztás utáni helyzetének elemzéséhez, ezt azonban a paraszti élet továbbfejlődésének szocialista perspektívájával szemben folytatott preventív harc is kísérte. Jellemezte bizonyos beszűkülés is, a parasztság kérdéseinek az ország egész helyzetétől függetlenített vitatása. A Válasz igen intenzíven politizáló orgánumként, nacionalista színezetű, harmadikutas koncepciókban közelítette meg az országos kérdéseket (Bibó István cikkei), s bár elismerte a munkásosztály politikai vezetését, az irodalom letéteményesét, esztétikumának meghatározóját a parasztságban látta. A munkás–paraszt szövetségről szólva {1007.} Illyés Gyula úgy vélekedett, hogy "politikailag a munkásosztály mozgalma szolgálhatja erősebben ezt a szövetséget, irodalom dolgában a parasztság, ahogy az eddigi átalakulás is mutatja". A Válasz a Magyar Csillag hagyományait követve a "népi" és "urbánus" írók, értelmiségiek összefogására törekedett. Ezt a korábban antifasiszta, önvédelmi egységesítő szándékot azonban most a szocialista perspektívától való aggodalom kohéziója váltotta fel, amit mutat, hogy ebből az egységből nemcsak a kommunista írók, de a népi írók balszárnyának képviselői is kimaradtak. Ugyanakkor, minden különbözősége ellenére, Kassák irracionális alapvetésű, a szociáldemokrata antimarxizmussal kapcsolatot találó esztétikai tájékozódása is ezt a bázist erősítette (Alkotás c. folyóirat).

A korszak irodalmi életének legjelentősebb mozzanata, hogy e tendenciák továbbélése mellett és azokkal szemben az irodalmi élet szerves tényezőjeként fellépett és erőteljesen hatott a marxista irodalomszemlélet. A párt – általános politikájának megfelelően – irodalompolitikailag a demokratikus erők összefogásáért, a táborok zártságának feloldásáért, a szövetségesek leválasztásáért és a reakciós nézetek elszigeteléséért harcolt. A vita bázisa, fő orgánuma a Forum (1946–1950) volt, amely elsősorban nyitott teret az emigrációból hazatért kommunista íróknak, a munkásmozgalomhoz közel került hazai irodalomnak és széles körültekintéssel adott helyet minden nem marxista, de humanista, a demokráciát elfogadó nézetnek is. Kevésbé körültekintő módon, avantgardista színezettel támogatta ezt a harcot a Nékosz folyóirata, a Valóság (1945–48) is, amelyet a népi írók ideológiájának beszüremkedése mellett a fiatal marxista értelmiség aktivitása jellemzett, s az Emberség, amely a – főleg fiatal – kommunista írók tömörítésével a Csillag rövid életű előfutárának tekinthető.

A helyzetnek megfelelően a vita középpontjába a marxista irodalomértelmezés, az irodalom társadalmi elkötelezettségének kérdése került. Az e téren mélyen beivódott polgári előítéletek eloszlatásában, a marxista álláspont vulgarizálástól ment, színvonalas propagálásában az irodalom társadalmi szerepének megértetésében Lukács Györgynek ez időben jelentős szerepe volt. Realizmuskoncepciója is a dekadens áramlatokkal szemben a valóság mély, belső összefüggéseinek feltárását mint a jó irodalom mindenkori feltételét hangsúlyozta.

A népi irodalommal a vita politikai és esztétikai síkon folyt. Révai József újra megjelent tanulmánya, Lukács György írásai, kritikái eredményeik elismerése alapján bírálták a népi írók munkásosztályhoz való viszonyának felemásságát, bizonytalanságát, koncepcióik harmadikutasságát, esztétikájuk paraszti szemlélettel összefüggő korlátozottságát. E polémia, vita, meggyőzés nagy eredménye a marxista irodalomszemlélettel szembeni előítéletek eloszlatása vagy legalábbis oldása, az írói értelmiségi köztudatba való behatolása, ami sokakban felébresztette az írói felelősséget, új kérdésfeltevésre kényszerített, s ami messzemenően hozzájárult egy fiatal marxista kritikus – irodalompolitikus gárda kinevelődéséhez (Király István, Szigeti József és mások).

Hogy ebben az időszakban a jelentős eredmények mellett irodalmunk fejlődése elmaradt a társadalmi kibontakozás ütemétől, abban közrejátszott, hogy szocialista irodalmunk legnagyobb alakja, József Attila, 1937 óta halott volt, hogy a nácizmus elpusztította az antifasiszta írók legjobbjait, köztük {1008.} a munkásmozgalomhoz közelkerült írókat, publicistákat (Radnóti Miklós, Bálint György és mások). Ugyanakkor a magyar irodalom nem támaszkodhatott az ellenállás nemzeti élményére, mint a lengyel vagy jugoszláv irodalom. A társadalmi-politikai szenvedélynél több volt benne a kétségbeesés, s a tapasztalatok alapján nem volt ritka a nemzet életképessége, jövője iránti bizalmatlanság sem. A fő ok azonban abban rejlett, hogy sem a polgári, sem a népi ideológia vonzásában élő értelmiségnek nem volt határozott aktív programja, amely szervesen kapcsolódhatott volna a népi demokráciáért folyó harcba, sőt az alkotóerők nagy hányadát a szocialista perspektívával szembeni aggodalmas előítélet bénította meg.

Irodalmunk kibontakozását, a szerves egységesülés folyamatát a kommunista irodalompolitika egyes – jobboldali és dogmatikus – vonásai is akadályozták. Fékezte a fejlődést többek közt Lukács Györgynek csupán a demokratikus célkitűzéseket szem előtt tartó álláspontja is. Esztétikailag ez abban nyilvánult meg, hogy az irodalom társadalmi szerepének bizonyítási és hivatkozási anyagát kizárólag a polgári irodalomból merítette, az átmeneti helyzetnek megfelelő vitamódszert elvi kompromisszumokkal, a szocialista irodalom hallgatólagos lebecsülésével cserélte fel. Másrészt az adott helyzetben rendkívül fontos lett volna az irodalom szocialista bázisának összevonása, hagyományainak minél teljesebb felmutatása. Ezzel szemben az amúgy is szektás szemlélettel küszködő munkásírók csoportosulását (Külváros című folyóirat) a türelmetlen kirekesztés még inkább elszigetelte; Balázs Béla, Gábor Andor, Nagy Lajos műve, törekvése és személye is mesterségesen szorult háttérbe; a személyi kultusz miatt nem térhetett haza Hidas Antal, Lengyel József, s a marxista irodalomszemlélet korántsem tartotta elsőrendű feladatának, hogy József Attila költészetét a magyar szocialista irodalom tágabb hagyományába építse. Párosult ezzel, főleg a fiatal marxista ideológusok, kritikusok részéről némi vulgarizáló szűkítés, a vitákban rideg, személyeskedő, támadó hang, amely az adott körülmények között nem volt alkalmas a marxizmus meggyőző propagálására. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az előítéletek, félelmek egy hányada – még ha a nézet-konzerválás ürügyeként is – de hivatkozhatott a személyi kultusz hibáira és az irodalom-értelmezés ebből közvetve folyó korlátozottságaira. E korlátozó tényezők korántsem egyenrangú, de együttes hatása miatt irodalmunk felszabadulás utáni kibontakozása a figyelemreméltó eredmények ellenére – egészében elmaradt a társadalmi átalakulás gyors, forradalmi ütemétől. A nemcsak átmeneti, hanem a lehetőségekhez képest is kialakulatlan állapotnak ezért a fordulat éve mintegy "felülről" vetett véget. A megoldatlan problémák azonban irodalmunk további fejlődésének lappangó, majd felszínre került ellentmondásai maradtak. Politikailag, irodalompolitikailag reális megoldásuk folytatását csak az 1957 utáni fejlődés hozta meg.