A regény és a novella

A felszabadulás "kívülről" érkezettségének következménye, hogy irodalmunk eszmei-esztétikai újszerűségét – a felszabadulás előtti időhöz képest – olyan művek megjelenése, hatása jelentette, amelyek ugyancsak "koron kívül {1009.} születtek, s amelyeknek szellemétől a tömegek, az olvasóközönség eladdig mesterségesen el volt vágva. Megindult és egyre fokozódott a szovjet irodalom legjobb alkotásainak beözönlése, amelyek egy merőben új élet valóságával ismertettek meg, s amelyekkel az irodalom és társadalom viszonyának új, szocialista-realista igényei és lehetőségei váltak az irodalmi tudat szerves részévé. Megjelentek az emigrációs irodalom korábban született alkotásai (Illés Béla: Kárpáti rapszódia, 1946, Gergely Sándor: Dózsa-trilógia, 1945–1948). Ezek nemcsak haladó irodalmunk folytonosságát dokumentálták, szocialista ágát egészítették ki (ha visszamenőlegesen is), de azt is bizonyították, hogy a magyar társadalom és történelem nagyigényű áttekintése, extenzív ábrázolása mennyire összefügg az osztályharc felismerésével, a forradalmi mozgalom és forradalmár egyéniségek kapcsolatának marxista értelmezésével. Esztétikai példát adtak arra, hogy a kizsákmányolás kritikája, az elnyomottak életének ábrázolása hogyan kapcsolódhat össze a népben rejlő történelemformáló erő megmutatásával, s hogy a történelmi folyamatok törvényszerűségeinek felismeréséből milyen természetesen adódik a pozitív hős megalkotásának művészi lehetősége. Megjelent Déry Tibor 1938 óta fiókban heverő regénye, a Befejezetelen mondat (1947) is. A móriczi vagy Németh László-i regénykoncepciókkal szemben az volt benne az újszerű, hogy a Horthy-korszakot a nagyburzsoázia és a proletariátus alapvető ellentétének oldaláról közelítette meg. A marxista szemlélet érvényesülése révén vált a két világháború közti magyar társadalom szintetikus ábrázolásának egyik eredményes kísérletévé. E művek hatását azonban tompította az emigráció tehertétele, hogy tudniillik a magyar próza egy-egy korábbi hagyományához, a mikszáthi elbeszélőmodorhoz (Illés Béla) vagy a Móricz által is meghaladott naturalista ízlésvilághoz kapcsolódtak, míg Déry regényén az értelmiségi individualizmus ott hagy nyomot, ami a modern polgári regény vívmányaira építő koncepciót arisztokratikus nehézkességgel, stiláris túlbonyolítottsággal terhelte.

A regényirodalom, amely ehhez eszmeileg – akár a polgári radikalizmus, akár a munkásmozgalomhoz való közelsége révén – a legközelebb állt, a fentiekkel egyenrangú alkotásokkal nem volt képes fellépni – de mégis ez adta meg a két világháború közti Magyarország legélesebb társadalomkritikáját. Közülük azonban a legjelentősebb (Sándor Kálmán: A legsoványabb tehén esztendeje, 1948) is foglya marad a perspektívátlan naturalizmusnak, a proletariátus helyett peremvárosi félexisztenciák anyagi és erkölcsi nyomorának részletező rajzánál rekedt meg. Vagy ha kísérletet tett is pozitív hős bemutatására, a dokumentum-regény átmeneti műfajához fordult s alatta maradt a móriczi hagyománynak (Barabás Tibor: Egy bányász élete, 1946) vagy szűk kitekintésű állóképet adott.

Ezekkel – a megoszlott kritika figyelmét is meglehetősen elkerülő – művekkel szemben nagyobb és jellemzőbb volument képviselt a polgári regény. Hogy azonban a polgári irodalom korábbi, félhivatalos "ellenzékisége" milyen ideológiai keretek közt mozgott, arra két reprezentatív képviselőjének felszabadulás után megjelent regényei vetnek fényt. Zilahy Lajos a magyar arisztokráciának nem csupán megkésett, de a java polgári hagyománynak is messze alatta maradó kritikájára (züllésének együttérző kibeszélésére) vállalkozott (Ararát, 1947), Márai Sándor Sértődöttek (1947–1948) című regényének verbalizmusa pedig azt a szemléletet tükrözte, amely a fasizmussal {1010.} "szemben" legfeljebb a társadalmi életnek való teljes hátatfordítás "tiltakozásáig" jutott.

A polgári regény általában folytatta – fenntartotta társadalmi kérdésektől tartózkodó, intim atmoszféráját, amely a fasizmus idején lehetett a menekülés egy formája, most azonban nemcsak zártsága, de a realizmustól való elfordulása miatt is szembekerült a kor tényleges igényeivel. A pszichologizálás, játékosság, szürrealizmus legtöbbször morbid témákhoz, társadalmi kérdésfeltevéstől ment, az individuumok zárt világában játszódó konfliktusokhoz tapadt. Extrém, morbid tematikájú Thurzó Gábor Nappalok és éjszakák (1945) című regénye; noha a háborúhoz kapcsolódik, elvont légkör, szürrealista szemlélet jellemzi Bárány Tamás És megindulnak a hegyek (1947) című regényét; Karinthy Ferenc Szellemidézésében (1946) nyoma sincs még annak a szociális érzékenységnek, amivel később apja életét, életformáját idézte.

A polgári regény a magyar regényírás új lehetőségeit csak akkor reprezentálta, ha a lélekanalízist, a pszichológiai megközelítést a magyar társadalom mély ismeretével, hiteles környezetrajzzal s ha áttételesen is, de társadalmi kérdésfeltevéssel kapcsolta össze: Németh László Iszonyában (1948); ha a szürrealista megoldásokat társadalmi problémák éreztetésének szolgálatába állította s ha mégannyira belső elemzéseken keresztül is, de közvetve a magyar uralkodó osztályok és a polgári értelmiség kritikájára vállalkozott (Sőtér István: Bűnbeesés, 1947).

Illyés Gyula ekkor megjelent, önéletrajzi elemekkel átszőtt regénye (Hunok Párizsban, 1946) a Tanácsköztársaság bukása után Párizsba szakadt magyarok munkásmozgalommal összekapcsolódott, avantgarde nézetekkel színes világát idézi – éreztetve nemcsak rokonszenvét, de fenntartásait, ellenérzéseit is a munkásmozgalommal szemben.

A mozgékonyabb kisepika közvetlenebbül reagált a történelmi változásra. Jellemző formája kezdetben az élmény- és dokumentum-irodalom volt. Elburjánzó termésének nagy részét, ha mégoly személyes élményeken alapult is, borzalomhajhászó dilettantizmus jellemezte. Kiemelkedő, irodalmi igényű változatainak (Szép Ernő: Emberszag, Déry Tibor: Alvilági játékok – 1946, Nagy Lajos: Pincenapló) humanizmusa, antifasizmusa a borzalmak leírását is egy korszak kritikájává váltotta, de a felszabadulás nemzeti-történelmi jelentőségét még a műfaj-adta kereteken belül sem éreztette. A novellákat is inkább a fasizmus torz alakjainak, véres helyzeteinek morbid megközelítése, mintsem a vele való harc vagy a felszabadulás ábrázolása jellemezte. Ebben a megközelítésben, de a regényirodalom társadalmi kérdésfeltevéstől való tartózkodásában (akár a líra privatizálódásában) a háború utáni válságérzés, a szocialista perspektívától való idegenkedés vákuum-élménye nyert rejtett, egzisztencialista vonásokkal bíró kifejezést. (Örkény István, Sarkadi Imre egyes novellái; Déry: Alvilági játékok). Darvas József Város az ingoványon című írása volt az első mű, amely ugyan csak a lírai publicisztika eszközeivel, de a magyar történelembe ágyazta, nemzeti jelentőségében felmérte a felszabadulást.