{1011.} A líra

A helyzet átmenetiségét, a nézetek, álláspontok megoszlását a legmozgékonyabb, közvetlenül reagáló, színvonalát tekintve pillanatnyilag a legrangosabb műfaj, a líra állapota mutatta tisztán.

A felszabadulás irodalomtörténetileg legjelentősebb eredménye, hogy szabad hangot kapott a munkásmozgalomban részt vevő vagy ahhoz közelálló líra. Igaz, Benjámin László költészetét ekkor még a személyes gyász, az átélt kínok friss emléke táplálta, ami szinte egy ország népében való csalódássá szélesült, vívódásában azonban a továbblépés belső feltételei is értek. Az üldözött, munkaszolgálatos Zelk Zoltán fájdalmas líráját azonban a kitörő öröm és lelkesedés váltotta fel, s szinte első pillanattól látta a felszabadulás politikai jellegét (Egy vörös katona sírjánál); költészetét már ekkor a párt törekvéseivel való azonosulás jellemzi. Gereblyés László, Szüdi György sem csak a felszabadulást értelmezték kommunista módon, de megelevenítették a magyar és nemzetközi munkásmozgalom fasizmus elleni harcát; Keszthelyi Zoltán természeti képekbe oldott béke- és szabadság-ünneplése is "az építés dicséretébe" a párt célkitűzéseinek támogatásába váltott.

A magyar líra egész volumenéhez és tehetségeinek számához viszonyítva azonban a költészetnek ez a rétege csekély volt. Nem mintha a felszabadulás aktív igenlése nem tükröződött volna. Fodor József líráját mély derű, bizakodás, életvidámság, a munkás építés humanista pátosza (Boldog zendülés), Illyés Gyula líráját az építő munka megindulása és eredményei fölötti öröm s a felszabadulás nemzeti felelőssége hatotta át. De egyikét a polgári humanizmus természetes korlátai, másikét a paraszti nemzetszemlélet egyoldalúsága kötötte meg s tette mindkettőjüknek a munkásosztályhoz, a szocialista perspektívához való viszonyát felemássá, aktív, helyeslő magatartásukat esztétikailag-művészileg elvonttá, ami Fodor pátoszában, Illyés idillizmusában (Megy az eke, Cserepező) fejeződött ki. (Illyéséhez hasonló okok lendítik és kötik Jankovich Ferenc líráját is.)

A legnagyobb táború és számos tehetséggel bíró polgári indítású líra szinte zökkenőmentesen folytatta ott, ahol abbahagyta. Szabó Lőrinc lírai önéletrajza (Tücsökzene, 1947) részletszépségekben gazdag alkotás, de a megközelítés zártságán egyáltalán nem látszik, hogy az életút felméréséhez a történelem változása értékelő és rendező elvet adott volna; Weöres Sándor kötelei szinte kihívó hangsúllyal, profetikus-programatikus eltökéltséggel hirdették a zavarnak, fontoskodásnak és hadonászásnak látott új élettel szemben a passzív, kontempláló magatartás intuitív misztikáját; Vas István ekkori lírája az izolációt aggodalmasan fenntartva a régi szenvedés s az "új tabuk" közt tanácstalanul viaskodott a múlt csüggesztő emlékeivel – legszebb verseiben is csupán az élet újrakezdésének körvonalazatlan vágyát fogalmazta meg.

A polgári izolációs magatartás erős továbbélésére jellemző, hogy tehetséges fiatalok tömörülését is létre tudta hozni olyan program alapján, amely József Attila és Illyés Gyula közéleti lírájának kikapcsolásával Babitsot állította a két világháború közti magyar líra centrumába. Az Új Hold lírája ugyan nem jelentette ennek az abszurd programnak következetes megvalósítását. A fasizmus iszonyatával való találkozás élménye – mindenekelőtt Pilinszky {1012.} János megrendítő költői vízióiban – mély nyomot hagyott költészetükben. De a pesszimizmus általánosítása, a kibontakozás reménytelenül vergődő keresése nemcsak a múlt nemzedék élményének, hanem a társadalmi elzárkózás programjának is súlyos következménye volt. Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Szabó Magda, Végh György introvertált, némelyiküknél vallásos elemektől sem ment, elvont privatizálásától a velük egy égtájról indult Rákos Sándort, Somlyó Györgyöt, Devecseri Gábort konkrétabb antifasizmusuk, érzékenyebb közéleti felelősségérzetük már ez időben elhatárolta.