A dráma

Drámairodalmunkat nagyjából ugyanaz a mozgás jellemezte, mint a prózát. A külsődleges, tartalmatlan polgári dráma kiszorult az államosított színházak műsorából – irodalmunk ezzel e téren még tehetségeket sem vesztett –; uralkodóvá vált a szocialista eszmeiség; a jelen és félmúlt történelmi konfliktusai a dolgozó nép világán belül nyertek ábrázolást. A dráma azonban a közönséggel való szoros kapcsolata miatt közvetlenebb függvénye az ízlésnek, mint a próza vagy a líra; a hagyományos dramaturgiaikonvencióknak nagyobb e téren a súlya, mint más műfajoknál. Ugyanakkor a dráma sínylette meg leginkább az osztályharc primér értelmezését s főleg a korszerű konfliktusok végigjárásának korlátozottságát. Az élet ellentéteit a személyi kultusz légkörében nem lehetett a maguk teljességében művészileg szembesíteni. Paraszti tárgyú drámáinkban például jelen voltak ugyan a társadalmi átalakulás döntő motívumai: a paraszti tudat kötöttsége, a kulák, a klerikális reakció, de mindig hiányzott az a régi és új konfliktusában lényeges elem, amit e téren a falusi politika és gazdaságpolitikai hibái jelentettek. Ez azután a konfliktusok elmosására vagy álkonfliktusok kialakítására vezetett, fogyatékossá tette a jellemek hitelét, stilizálttá a pozitív hősöket. A dráma pedig esztétikailag a "legkényesebb", közvetlen hatása miatt gyengeségei nyíltabban lepleződnek le. Drámairodalmunkban éppen ezért a fejlődés objektív és szubjektív ellentmondásai élesebben jelentkeztek, mint a prózában, még inkább elmélyítették a múlt, félmúlt és a jelen, ezen belül a város és a falu ábrázolása közti tematikus- és színvonal-arányokat. A nagy realizmusnak, Petőfi lírájának e téren a Csiky hagyomány előtérbe helyezése felelt meg s a brechti dramaturgia kategorikus elvetése, amely pedig szocialista tartalom és esztétikai újszerűség egyik harmonikus útját jelenthette volna – ugyancsak nyomasztóan hatott. Az egykorú élet megragadására – a már említett okoknál fogva – a drámában is a falu átalakuló világa kínálta a leghálásabb lehetőséget. Az eddig prózaíró Szabó Pál elsőnek tett kísérletet, hogy a kisparaszti mentalitás és a {1024.} közös gazdálkodás eszméjének összeütközését színre vigye. A Nyári zápor (1950) e téren úttörő, a kuláknak kiszolgáltatott, kommunista újgazda belső, lelki konfliktusára helyezi a hangsúlyt, a paraszti világra jellegzetes családi nemzedéki ellentéttel (apa és lányai) húzva azt alá. Rózsa Mihály vergődése azonban inkább csak formálisan, színi hatásra építően megrázó – az íróra jellemző naiv hang s az epikus jellemzés levon a darab értékéből. Urbán Ernő Tűzkeresztségének (1951) többek közt azért volt megkülönböztetett jelentősége, mert nem a "belépni – nem belépni", hanem a szövetkezeten belüli rétegek ellentétére épült, a középparaszt szövetkezeten belüli útját kísérte tovább. Ható Ignácnak a kellő bizalom híján a vezető elnökkel való konfliktusát, mint az egész szövetkezet jövőjének kérdését tudta exponálni. A konfliktus feloldásának mesterséges késleltetése, egyes alakok, helyzetek népszínműre emlékeztető beállítása jelentik fogyatékosságát.

A szövetkezetbe való belépés dilemmáját Sarkadi Imre Szabó Pálénál dinamikusabb, cselekményesebb családi dráma formáiba szorította (Út a tanyáról, 1952). Fekete Antal öccse leszúrja a párttitkárt, apja meghal, kulák-feleségét elkergeti: a régivel, ugyanakkor a bizalom megszerzéséért folytatott harc sokat árult el a falu történelmi átalakulásának drámaiságából. A közvetlen politikai elemet (ezzel együtt Papp András alakját) azonban nem tudta dramaturgiailag szervesen a konfliktusba építeni: a sematizmus terheként nehezedik a darabra.

A korigényt szándékával kielégítő, témaválasztásában úttörő Hétköznapok (1949) Mándi Éva műve, az első drámai kísérlet volt arra, hogy a munkásokat munkahelyükön, a jellemeket a munkához, termeléshez való viszonyukon keresztül ábrázolva lássuk a színen.

Az értelmiségi maradiság könnyed konfliktusa vígjátéki kritikája Gyárfás Miklós Hatszáz új lakása (1951).

Drámairodalmunk a kellő távlattal bíró események színrevitelében több sikert ért el. Háy Gyula darabja a munkásosztályon belüli konfliktus alapjaira helyezve, a Kossuth-híd építését viszonylagos eredménnyel törekedett a felszabadulás, az újjáépítés szimbólumává emelni. A közvetlen agitáció, a túlságos zsúfoltság, a természettel vívott harc emberi oldalának elhanyagolása azonban súlyos tehertételei a darabnak (Az élet hídja, 1951). Gyárfás Miklós Forr a világ (1953) című drámájának csupán expozíciója szerencsés (a debreceni felszabadulás társadalmi körképét adta); – az időszerűtlen, visszavetített konfliktus azonban félrevitte a darabot.

A Tűzkeresztség mellett szocialista drámairodalmunk ezidőbeli legjelentősebb alkotása Sándor Kálmán műve: A harag napja (1952). A hatalmi helyzet gyors és hiteles változásai, a féltestvérek szembekerülése a politikai gondolkodás, emberi magatartás és morál osztálytartalmait élesen, drámaian szembesítik. A zárt cselekményű, a 19-es proletárdiktatúra, illetve az ellenforradalom légkörét hitelesen idéző dráma egységét is a szociáldemokrácia dramaturgiailag tautológikus leleplezése bontotta meg.

Illyés Gyula két történelmi drámája az 1848-as szabadságharc világát idézte. A megoldás sikeressége összefüggött azzal, hogy népi demokratikus fejlődésünk lehetővé tette Illyés számára a magyar történelmi múlt lényegének reális, teljes feltárását, de azzal is, hogy "népi" szemléletének korlátai nem vagy alig, erényei pedig hiánytalanul érvényesülhettek olyan törté-{1025.}nelmi pillanat kapcsán, amelyben a nemzetté váló nép elsősorban a parasztságot jelentette, amelyben a politikai haladás számára a parasztság adhatta a biztosítékot. – Az Ozorai példa (1952) egy anekdotikus hagyományt emel ki lokális jelentéséből, s a történet révén tárja fel a paraszti felszabadulás és függetlenségi harc kapcsolatát, ábrázolja a paraszti öntudat honvédő öntudattá való fejlődését s teremt vezetésre hivatott népi hőst. A történelmi lényeg megragadása mellett azonban a "nagy" történelemmel a konkrét helyzet még formálisan, dramaturgiailag sem meggyőzően kapcsolódott össze (Perczel, Görgey megjelenése). Az epikusan épített Ozorai példánál drámaibb Fáklyaláng (1952) már közvetlenül idézte a történelmet. Kiemelkedő érdeme, hogy főleg a klasszikus magaslatokra emelkedő második felvonásban két politikai és katonai koncepciót páratlanul hiteles, eleven jellemmé tudott formálni s egy sorsdöntő pillanatban ragyogó szópárbajban szembesíteni. A hitét, életkedvét a néptől visszanyerő, bizalmát abba vető Kossuth alakja magasodik fel a drámában, amelynek lírai-elégikus harmadik felvonása a bukott forradalom s a rátett élet történelmi értelmét igazolja. Illyés tiszta, zengő, szenvedélyes nyelvezete, plasztikus jellemei inspiráló próbatételt jelentettek színművészetünk, színházi kultúránk számára is.