A líra

Hogy ebben az időben láttak napvilágot Szabó Lőrinc, (Válogatott versei, 1956), Vas István, (Teremtett világ, 1956) kötetei – az túlnyomórészt régi anyaguk, válogatott jellegük miatt inkább irodalompolitikai jelentőséggel bírt. Ugyanakkor azonban a méltatlanul háttérbe szorított s újabb verseivel a szocializmus mellett tanúságot tevő Jankovich Ferenc humánus eszményektől, az egyszerű ember, a szülőföld szeretetétől áthatott lírája eleven tényezőjévé vált költészetünknek (Szántód partjainál, 1954). Most ismerte meg az olvasóközönség Kis Ferenc egyszerű, modorosságoktól ment, józan, tiszta múltú-jelenű líráját (Csendes diadallal, 1953) Berda József különc, de a közösséggel mind harmonikusabbá váló költészetét (Élj és énekelj, 1954).

A korszak politikai megpróbáltatásait, ellentmondásait azonban azok lírája tükrözte, akik alkotókként, műveikkel voltak jelen az irodalmi életben a fordulat éve óta. Az objektív műfajok élettel való kapcsolata általában nehezebben lazul fel, az alkotó személyes karaktere, nézetei ott közvetettebben tükröződnek. – A líra a valóság személyes szubjektív formálásának – és deformálásának – azonban könnyebben bejárható lehetőségeit rejti magában. A korszakot pedig – ahogyan szó esett róla – a tudat zavara, a tévhitek, hamis illúziók, a szó szoros értelmében vett vegyes érzelmek jellemezték – s ez a lelkekben élő ellentmondásosság a lírában legközvetlenebbül, legnyíltabban tört magának utat. A líra eszmei megingása, torzulása minden műfajé közt a legerősebb volt. Költészetünk gazdagodott most is, oldódott itt is a sematizmus, tágult a látás, bővült a lírai hang, hitelesebben szólalt meg a szerelem, barátság, öregség szava; elfoglalta újra ihlető szerepét táj és természet, megjelent a gyermeklíra (Zelk Zoltán, Csanádi Imre). S nem egy küszködésről, vívódásról valló őszinte, maradandó vers született; ha halkabban, háttérbe szorulva, de továbbélt, éspedig hitelesebben, a kétségekkel is megbirkózó közéleti líra.

A megrendülés, csalódás, pesszimizmus és a kétségbeesés azonban erősen eluralkodott, a költői hivatástudat hamis értelmezése itt művészileg közvetlen kifejezésre jutott. Az eszmei vértezettség viszonylag keveseknél vált emberileg-íróilag érthető, művészileg jogosult vívódássá. – A történelemben való gondolkozás fogyatékossága, a történelemmel szemben való felelősség félreértel-{1037.}mezése a pesszimista hangulatok kivetítését, általánosítását hozta magával. A líra nemcsak kiegészült eddig mesterségesen háttérbe szorított élményekkel, de egyszersmind el is szegényedett, mert a párttal, néppel eddig együttlélegző költők szubjektív hitük szerint magányosakká váltak. Az eredmények lebecsülése, a hibák nagyítása önnön felelősség- és "bűn"-tudatukat is aránytalanra növelte, a párt és nép közt való közvetítés ars poeticájába sokan vagy sokszor belerokkantak.

Illyés líráját ez időben az öregséggel, elmúlással, halállal való megindítóan szép, humanista viaskodás jellemzi. A Kézfogásokban (1956) a politikai bizonytalanság korszerű félelmét, a lelkek zaklatottságát, a feloldás követelő igényével kiáltja ki (Bartók) . Az Egy mondat a zsarnokságról azonban – ha sokban jogos indulatot hordoz is – maradéktalanul általánosít, s a vers adott helyzetben való közzététele objektíve az ellenforradalmat szolgálta.

A kor maradandó lírai képét – mert a legheroikusabb küszködések árán született – Benjámin költészete őrzi (Egyetlen élet, 1956). Nem "jelzés", panasz és pesszimizmus – hanem a legkönyörtelenebb, emberi-költői önvizsgálat az övé, amit nem a lemondás, hanem a továbbküzdés követelt meg (Álmodtál Gulliver, Mérce alatt). Átélte a csalódást ("maszattá rondult ujjamon a hímpor"), de nem vetítette ki, belül maradt a költői önvizsgálaton. Elfordult a közélettől, átélte a magányt, de ott is a hétköznapok valóságában igyekezett megfogódzni és a munkában menedéket találni (Köznapi dolgok dicsérete). Tragikus tépelődésének ez a vers a mélypontja – de a többi mind keresztülverekedte magát a kételyen, s lírája végső konzekvenciája: "Fölemelt fejjel forradalmár: így akarok élni" (Egyetlen élet, Ne szégyenkezz, ne legénykedj).

Tamási Lajos lírája ez időben jelentősen fejlődött, szabadabban jelentkezett a közvetlen élmény, nagyobb a személyesség, felfrissültek a formák, de jellemzően: szerelmi családi lírájában s a munkásélet emlékeinek idézésében (Dal az ifjúságról, 1955) Benjámin mellett talán ő az, akiben jó és rossz, hallgatás vagy szólás, a részleges vagy teljes igazság kimondásának kommunista dilemmája legőszintébb megfogalmazást nyert. (Most küzdöm végig stb.) – Az ellenforradalom alatt írt verse azonban az írói felelőtlenség súlyos bűne.

Kucka verseinek nyers hangja oldódott, hangulatibb, líraibb lett, közéletiségét is őrizte (Jónapot, 1955) – Nyírségi naplója s néhány más verse azonban a hibák következményeinek reális feltárása mellett a pesszimizmus arányvesztésének is dokumentuma. Kónya hangja is intimebb, közvetlenebb lett, a fáradtság, a magánélet pihenőire való vágyakozás, a szerelem minden eddiginél személyesebb hitellel és őszinteséggel szólalt meg költészetében – de néhány bizakodó verse mellett meglepő mértékben szaporodtak el a "jelzéslíra" mégcsak nem is drámai, küszködő, de egyszerűen "borongós" darabjai (Országúton, 1954; Emberséged keresd, 1956).

A fordulat éve után indulók közül Simon István költészete maradt leginkább ment a diszharmonikus hangoktól. Lírája kilépett zártságából, "országos méretűvé" vált, a konfliktusokban való látás révén drámaibb lett, az idill elégikus gondolati reflexiókká alakult; megszólaltatta a városi fiatal értelmiségi élményeit is; s ha küszködött is a személyes élet végességével, a feloldást az emberi közösség létében találta meg (Érlelő napok, 1953; Nem elég, 1955). {1038.} A szocializmusban való hit megrendülése élő líránk egyik legnagyobb tehetségét, Juhász Ferencet a legbizarrabb, legkülönösebb pályára lendítette. A csalódás szinte teljesen birtokába vette látását, kétségessé vált számára eszme és erőfeszítés (Betyárok sírja), felbukkant lírájában a vívódás, meghasonlás, reménytelenség is (Könyörgés középszerért, Őszi intelem, Rezi bordal). Népmesére épülő, de azt szubjektív szándékai szerint átformáló verses elbeszélésében egy sorban izolált, szuverén költői én heroikus ars poeticáját fogalmazta meg (Fából faragott Antal); majd ugyanabban a formában népi-mesei színezésben, a korlátlan vizuális és nyelvi fantázia burkában, érzelmi-indulati emóciókkal dúsan, az emberi lét értelmére, helyzetére, lényegében az egzisztencializmus válaszát adta (A halhatatlanságra vágyó királyfi, Óda a repüléshez, 1953). Épp ezért a Tékozló országban (1954) már nem tudni: az egyetemes "heroikus pesszimizmus" keresett-e történelmi témát-anyagot, vagy a népi küzdelem aktuálisan értelmezett tragédiája váltotta-e ki a kétségbeesését. Téma és látás, epikum és képanyag, alakok és líra, ember és természet, élő és élettelen, pillanat és időtlenség sűrített, zsúfolt egymásra vonatkoztatása: maga a legfőbb jelentéssé vált stílus fogja egységbe az emberről alkotott egyetemes ítélet és a konkrét téma egész eposzra jellemző kettősségét.

Nagy László lírája kibontakozott, közvetlenebbé, többértelművé vált, illúziótlanságában is hiteles kritikával fordult a hibák s a könnyű megoldások ellen (A nap jegyese, 1954; A vasárnap gyönyöre, 1956), de képi anyag és konkrét feloldás Juhászéhoz hasonló pesszimista sugallatú ellentmondásával ő is viaskodott (Gyöngyszoknya).

Erre az időre esett egy tehetséges fiatal költőnemzedék fellépte is. Majd mindegyiküket meglepő formabiztonság, érettség jellemzi – de nagy részük a közéleti lírával szemben tartózkodó, inkább a (paraszti) múlt képeit idézi. Petőfi nyomán, egyszerű, tiszta, közvetlen szemlélettel, nyelvvel indult Csoóri Sándor: költészetét a néppel, párttal való zavartalan egység, a hibák bírálatának kiegyensúlyozott arányai jellemzik (Felröppen a madár, 1954). Érettség, kialakult egyéni arc, nyelvi fegyelem, tömörség, a klasszikus és népi költői hagyományok újraötvözése jellemzik a hosszú elzárkózás után fellépő Csanádi Imre líráját. Versei a paraszti múlt világát, a felelősséggel élt nehéz élet emlékeit idézik s komor pátosszal fejezik ki az országért és népéért felelős ember aggodalmát (Esztendők terhével, 1953, Erdei vadak, égi madarak, 1956). Sokban hasonló költői karakter Fodor András. Szemlélődő hajlam: leíró és tájversei a paraszti múlt nyomasztó emlékeivel kapcsolódnak, hangot kap nála a szerelem, barátság, közéleti lírája azonban jóformán nincs. (Hazafelé, 1955) – Dunántúl tájait s a szegényparaszti nyomorúságot, az apa emlékét idézik Takács Imre szép első kötetének versei (Zsellérek unokája, 1955). Formai biztonság, tömörség, az előbbiekéhez hasonló tematika s a sematizmustól való rosszul értelmezett félelem jellemzi Kalász Márton kötetét (Hajnali szekerek, 1955). Váci Mihály is gyermekkora tájaira tér vissza; emberség, népközelség s a fiatal újságíró-tanító elszigeteltsége, bánata teszi eredetivé líráját (Ereszalja, 1955); ekkor lép fel kötettel Boda István, Pál József is (Féltem a világot, 1955; Dúdolgató, 1954).

Ezekétől elütő, eredeti, nyers, de szuggesztív hanggal jelentkezik a tehetséges Jobbágy Károly, akinek őszinte költészetében a művészi önfegyelem hiányát kétségek, magányhangulatok kísérik. (Feltámadás, 1955; Hajnali {1039.} viadal, 1956.) Garai Gábor, Györe Imre első kötetei is ekkor látnak napvilágot, (Zsúfolt napok, 1956; Fény, 1955), de Váciéval egyetemben visszhangot már – vagy még – alig nyernek.